Dostranamus jóslatai (Túlélők Földje novella)

Következzen hát a vörös szalaggal átkötött irat tartalma, melyet kurtítás nélkül, teljes egészében tárok most az Olvasók elé.

A sorsom, na meg a Királyi Történelemkutató Részleg vezetősége úgy rendelte, hogy azt a bizonyos nyarat Zangrozban töltsem. A városhoz közeli ásatások egyikén olyan szörnyeteg tökéletes állapotban lévő maradványaira bukkantak, melyhez hasonlót addig még sehol sem láttak. A tizenhatlábú, etnicoliktornak elnevezett lény körüli vizsgálatokat másik Tanszék dolgozói végezték, nekem csupán azért kellett ott lennem, hátha más következtetéseket is sikerül levonni arról a korról, ahonnan ez a bestia származik. Huszonhárom megfeszített napnyi munka után nem sok eredménnyel büszkélkedhettünk, ugyanis a lény tetemén kívül semmilyen más relikvia nem került elő a földből. Mivel nem tudtunk eredményeket felmutatni, másik szakértő csoport vette át az ügyet, Leah fekete mágusainak képében.

Csüggedten készültem a másnapi hazautazásra, és bizony olyan dologra szántam el magam, amelyre a magamfajta tudálékos gnómok nem igazán szokták: betértem a Mulya Epokitféreghez elnevezésű fogadóba. A kocsma törzsközönsége számára különös látványt nyújthattam piciny termetemmel és kulturális ruházatommal, amint a nagy korsó ork sörrel a kezemben elfoglaltam egy szabadon maradt asztalt a terem közepén. De legnagyobb szerencsémre hamar megunták a bámulást, és folytatták az egymással való beszélgetést, amit minden bizonnyal még az érkezésem előtt kezdtek meg. A szomszédos asztalnál egy csupaszképű troll épp az ivócimboráinak bizonygatott valamit heves gesztikulálások közepette. A magával ragadó történetnek köszönhetem, hogy aznap éjjel egy kortyot sem ittam.

- Az a koldus, ott a főtéren, tényleg megjósolta, hogy esni fog - idézem fel a troll érzelemdús szavait. - Addig a percig sütött nap, és ezért mindenki nevetett rajta. Még, hogy esni fog... hahaha... de aztán felhők takarták el a napot, és pillanatok alatt olyan zápor kerekedett, hogy mindenki bőrig ázott... Sokak szerint az a koldus egy kuruzsló volt, aki képes befolyásolni az időjárást. A városőrség is így gondolta, víztől csöpögő páncélöltözetükben vonszolták el a fickót. Aznap éjjel pénzt ugyan nem sikerült szereznie, de legalább fedél alatt végezte egy börtöncella mélyén...

Röfögő és gurgulázó hahotázásba fulladt a történet, míg egy alakváltó nő a szomszéd asztaltól, meg nem szólalt.

- Ez a koldus... Ugyanaz volt, aki hónapokkal ezelőtt megjósolta, hogy Nyurga Metamorfózis feleségének ikrei születnek majd. És bejött neki! Sheran rá a tanúm, igazat mondott. Pedig az alakváltók soha nem szülnek ikreket, ezt mindenki tudja.

Néma csend telepedett a kocsmára, mindenki a hallottakat emésztgette. Aztán újabb hozzászóló törte meg a csendet:

- Tudjátok, a szakguruk túrják a földet a várostól északnyugatra, valamilyen lábasokat keresnek a múltból. Ez a fickó, istenemre mondom, tud valamit, megjövendölte ezt is. Ott voltam, amikor egy évvel ezelőtt azt mondta: Zangroz híres lesz egy olyan ásatásról, melynek köszönhetően olyan dolog fog előkerülni a föld alól, ami minden eddigi ismeretünket a múltról meg fogja változtatni.

Ez a mondat elég volt ahhoz, hogy mindenki elhűlt ábrázatomra nézzen. Tudták, hogy én is az ásatáson dolgozom, valószínűleg mi ott mindannyian beloptuk magunkat a helyi pletykákba. Így hát összeszedve a bátorságomat, megszólaltam:

- Tudja valaki, hol van most ez a személy?

Egy fél pillanatig mindenki megdöbbent bátorságomon, hogy nem helyi lévén szólni merészelek, majd az az enyhén ittas troll válaszolt, aki az első történetet is mesélte.

- Szerintem még mindig a város börtönében sínylődik... nem hinném, hogy ezután a zivataros balhé után, csak úgy elengedték volna a városőrök.

Ennyi elég is volt, egy halk biccentés kíséretében távoztam a fogadóból, otthagyva az érintetlen ork sörrel teli korsót. Valaki csak megissza.

A börtönőrök szívélyesen fogadtak, látszott rajtuk, hogy a Királyság emberei, és aki szintén Boraxot szolgálja, azzal ők is segítőkészek. A Dostranamus nevű koldus tényleg az egyik cellájuk vendégszeretetét élvezte, és miután előadtam, miért is keresem, tüsténkedés nélkül beljebb tessékeltek. Miközben a tömlöc mélye felé haladtunk, az őrök egyike tovább bővítette a különös ember által megjövendölt dolgok listáját.

- Pár héttel ezelőtt történt az eset, a saját fülemmel hallottam... Megjósolta, hogy a Zangrozi Képtárba másnap be fognak törni... mindenki csak nevetett rajta, pedig a rablás megtörtént. Akkor is behozták, de mivel nem voltak bizonyítékok a bűnösségére, csak pár napig tartottuk fogva, aztán elengedtük. Valószínűleg most már kezdik komolyan venni a dolgokat, amiket mond. Persze mindig túl homályosan fogalmaz ahhoz, hogy rögtön megértsük, mi fog történni. Legtöbbször csak utólag válik nyilvánvalóvá... Na itt is vagyunk...

Szűk, nyirkos cella előtt álltunk meg. Odabent lesoványodott, félig ősz hajú, félig hajnélküli öregember feküdt egy szakadozott priccsen. Akkor sem mozdult, amikor az őrei a rácsokon belülre engedtek. Ránk zárták az ajtót, meghagyták, hogy kiáltsak egyet, amikor ki akarok majd menni, és távoztak. Kettesben maradtunk.

Alaposabban szemügyrevettem őt. Ruháit minden bizonnyal saját maga varrta, legalábbis úgy nézett ki, mindenegyes folt rajta másik göncből származott. Még így is volt rajta rengeteg lyuk, melyen keresztül fehér, véreres bőre kibukkanhatott. Nyaka és kézfeje csontosabb volt annál, mint amilyennek ilyen korban lennie kellett volna.

Még mindig nem szólt egy szót sem, pedig a szeme mozgásából megállapíthattam, észlelte, hogy én is a cellában vagyok. Elhatároztam, hogy várok, ő szólaljon meg először, de hosszú percek múltán a türelmetlenség eluralkodott rajtam.

- A fogadóban azt beszélik...

A szavamba vágott. Hangja rekedtes, akadozó és unott volt.

- Meg fognak halni mind - mondta.

Bár számítottam rá, hogy újabb jóslatokba botlom, Dostranamus mégis meg tudott lepni, már az első mondatával.

- Azok a csuhások ott az ásatáson. A szörny életre kel, és megöl mindenkit.

- Képtelenség - vágtam a szavába. - Az a szörny több ezer éve halott.

Hallgatás volt hevességem jutalma. Tessék, mások sem hittek neki, én sem hittem. Épp elhatároztam magamban, hogy realistábban állok a dolgokhoz, amikor újra megszólalt.

- Miért jött ide?

- Meg szeretném hallgatni magát - mondtam kertelés nélkül. - Levésni a jóslatait, hogy Ghalla népe később tanulhasson belőle. Lát távoli jövőben történő dolgokat is?

Az öregember alatt hangosat nyikordult az ágy, amikor az befelé, a fal felé fordult rajta. Kész, gondoltam, nem hajlandó beszélni, mert már az első alkalommal nem hittem neki. Tanácstalanul ücsörögtem, amikor legnagyobb megkönnyebbülésemre, újra megszólalt. Hangja vékonyabb volt, mint előtte. Mintha nem is egy élő lélek szólt volna hozzám.

- Én mindent látok - mondta végül. - Látom a múltat, ami magával történt. Az apja csupán vadászni indult némi betevő falatért, de már nem tudott elbújni a közeledő ongóliant elől.

Ez igaz volt, apám így végezte. Ennek a férfinak eddig minden szava igaznak bizonyult.

- Látom, ami másokkal, magával vagy velem történni fog.

Hangja megcsuklott, a néma csendből, ami ránk telepedett, már majdnem azt hittem, vége, ez volt az utolsó mondat, ami elhagyta élő ajkait. Aztán újra megszólalt, és csak beszélt és beszélt... Csak a harmadik mondata után kapcsoltam, hogy írni kellene, és onnantól kezdve minden mondatát megörökítettem.

- A világ meg fog változni. Térkép fog készülni, melybe Ghalla minden kalandozója bele fogja adni a maga felfedezését, mindenki számára elérhető lesz, tartalmazni fog minden bokrot, szörnyszaporulatot, oltárt, illetve egyéb épületet, mely csak fellelhető piciny kontinensünkön. Igen, piciny, az elsődleges anyagi létsíkot nem mi uraljuk egyedül. A nagy vizeken túl más népek élnek, kultúrájuk gyökereiben eltérő a mienktől. A közeljövőben egyikőjük látogatást tesz majd nálunk. Szándékaik nem lesznek barátságosak, de az Istenek kegyének köszönhetően Ghalla nem kerül az ő fennhatóságuk alá. Hatásuk mégis lesz a társadalmunkra, az általuk megismert tárgyak királyian borsos árakon fognak elkelni a boltokban, illetve más kommunikációs csatornákon. Igen, most talán még elképzelni sem tudja a nép, milyen változások lesznek az árukereskedelemben is. Egy mamutcéh alapul majd, melynek ügynökei keresztül-kasul bejárják majd Ghallát, a csatorna mindkét oldalán, és árukat szállítanak a mindig úton lévő kalandozók között. Szolgáltatásukért persze elkérik majd a maguk jussát, de ez nem számít, társadalmunk kereskedelme még ezt beleszámítva is virágzásnak indul.

Sajnos nem csak a távoli kontinensek lakói jelentenek fenyegetést Ghallára, belső viszályokra, ellentétekre is számítanunk kell. A vezető fajok által nem az intelligensek közé sorolt varkaudarok szintúgy szervezkedni kezdenek majd, "most megmutatjuk" felkiáltással olyan háborút robbantva ki, mely számtalan véres áldozatot fog maga után hagyni. Egyesek a pártjukra állnak, mások tűzzel-vassal a kiirtásukra fognak törekedni. Más anatómiájú, új fajok is színre lépnek majd, hogy központi szerepet töltsenek be életünkben - ennek egy fontos előzménye lesz: az eljövendő uralkodók egyike - akit szintén Boraxnak hívnak majd - udvari mágusainak rendeletbe adja, hogy más létsíkok elérését célzó kutatásokat végezzenek. Sikerül is kaput nyitniuk egy másik létsíkra, melyben a mienkhez sokban hasonlító civilizáció él. Kalandozók fognak átözönleni a térkapukon, és legendás relikviákkal, soha nem látott használati tárgyakkal fognak visszatérni onnan. Más is történni fog, de ez jóval később: azt a másik létsíkot óriási veszély fenyegeti, egy evolúciós kihalás, melyet egy erősebb faj képviselőinek megjelenése idéz elő. A térkapuk miatt, mely fölött a megnyílásuk után Borax udvari mágusai elveszítik a hatalmukat, a mi világunk, az elsődleges anyagi létsík is veszélybe kerül. Ghalla szuperintelligens teremtményei, a triklem drakolderek felismerik majd ezt a veszélyt, de Zarknod, aki egyedül vállalja magára a fenyegetés elhárítását, gonosz csapdába esik, melyből csak az eddig lenézett kalandozók csapata mentheti meg... a világ sorsa minden bizonnyal az ő megmentésén fog múlni. És ha már szóba hoztam a létsíkokat, nem ez lesz az egyetlen, amit megismerünk. Egy katasztrofális történés következményeként létsíkunk hónapokig összefolyik a jég létsíkjával, metsző hideg lesz, mely nem csupán a kalandozókat, de Ghalla többi teremtményét is sújtani fogja. A világok közti kapu bezárása új hősöket fog szülni, akik beírják magukat népeink történelmébe. Közben egyre többet megtudunk majd a múltról, köztük az Esthar Császárságban történtekről, felderítőcsapatok érkeznek majd a mindeddig kihalt földekre, hogy új élményekkel, tudással gazdagodhassanak, és persze a fejlődés mellett a terület mielőbbi urbanizációja is hajtja őket. Ez utóbbira azonban még várniuk kell, előbb a távolban lebegő ónixpiramis titkát kell megfejteniük.

Közben eljön majd a pillanat, amikor a Tűzvihar óta született ifjak egyike állhat az olimpiai dobogó legfelső fokára, bekerülve ezzel a halhatatlan hősök közé, kivívva Istene és a köznép megbecsülését is. Újabb épületeket húznak fel olyan funkciókkal, melyek a szórakozást, a kalandozók közötti versengést segítik elő, nagy hangsúlyt fektetve ezzel arra, hogy a nép maga választhassa ki önmaga hőseit. Időközben a figyelem egy új szakág felé fordul majd, melyet mindenki mielőbb meg akar tanulni: ez pedig a gasztronómia. Messzire tűnnek a manapság még oly hétköznapinak tűnő galagonya-pondró vadászatok: mindenki az ízletesebb falatok iránt kezd érdeklődni. Miközben pedig a kalandozók e fellendülő iparággal vannak elfoglalva, a távolban óriási veszély közeleg - időtlen-idők óta nem dúlt akkora járvány Ghallán, mint amekkora a földeket sújtani fogja. A növények fele elpusztul, a kalandozók nagy része megfertőződik. Szerencsére a mágikus főzetek segítenek majd elűzni a bajt, illetve lesznek fajok, akiknek túlélése biztosított a betegségre való immunitásuk által. Az ősi szellemek által uralt jövőmondó kutak előre fogják jelezni a veszélyt, mégis, a nép nem hisz nekik, de ez olyan mindegy... tenni úgy sem tudnak semmit ellene. És mivel a csodateremtés kútjai által küldött információk valóságtartalmát illetően mindenki szkeptikus marad, az ősi szellemek hiába bombázzák jóslatokkal, tanácsokkal és látomásokkal a szerencsére áhítozó kuncsaftjaikat. A kalandozók maradnak makacsul a realizmus talaján, és inkább csak a saját maguk által tett felfedezésekben bíznak...

Mindig is maradnak Ghallán örökre fertőzött helyek - ilyenek például az ősi csaták színhelyei, ahol még a kyorg mágusok által megidézett drakolderek csaptak össze a többi birodalom varázslóival. Más területeken azonban van rá esély, hogy majd egyszer, jóval a Világégés után, normalizálódik az időjárás, hogy újra visszatérhessenek az évszakok. De most nagyon előre szaladtam, időközben lezajlanak még történelemformáló események. Még jóval a játékos versenyeket rendező épületek felhúzása előtt vándorcirkusz kezdi meg Ghallán a működését, ahol ortopéd teremtmények legyőzésén keresztül a legbonyolultabb próbákig, mindent megtalál a versengésre kiéhezett kalandozó. Sokaknak nem nyeri el majd a tetszését, hogy mindenkinek a képességeinek megfelelő próbát adnak, de a sikeres részvételért járó fődíj annál inkább, persze ezt csak hosszú és áldozatos munkával, nagyon keveseknek sikerül elérniük. Lesznek még küzdelmes, quwarg ciripeléstől hangos hónapok, alakul egy kiterjedt tolvajszervezet zangrozi székhellyel. Lesz egy időszak, amikor a keletiek közül többen a csatornán történő visszaúszáson gondolkoznak, pedig az igazi fejlődés és megmérettetés az ősi birodalmak területén várja majd őket. A mienkétől teljesen eltérő, ősi mágikus formulákat sikerül ugyanis megfejteni, melyet a tudósok őstaumaturgiának és ősteológiának fognak elnevezni. Ezek megismerésére már csak az avatárlét felé kacsintgató kalandozók lesznek képesek, de a téma másokat is hosszú ideig izgalomban fog tartani...

Egy csepp tinta sem maradt az ugarhéjamban! Eddig minden szavát papírra véstem, de az ezután mondottakról bárhogy figyeltem, már csak halvány emlékeim vannak. Idegen, elképzelhetetlen és érthetetlen dolgokról beszélt, melyekről tudtam, hogy meg fognak történni, bár most még nem érthettem. Talán épp ezért nem tudunk a megjövendölt katasztrófák bekövetkezte ellen tenni semmit. Mert ha tudnánk, és nem történne meg, már most sem lenne mit megjövendölni.

Amikor elhallgatott, döbbent csend telepedett ránk.

- Hiszek benne, hogy mindez meg fog történni - böktem ki a mondatot, ami így utólag belegondolva, elég giccsesen hangzott.

- Az nem számít - mondta, annak ellenére, hogy azt hittem végeztünk, most már nem fog megszólalni. - Hamarosan mindketten Leah birodalmába távozunk.

Hideg veríték folyt végig hátamon, amint megemésztettem az utolsó mondatot, ami elhagyta ajkát. Ez több volt, mint amit képes voltam elviselni, kiáltottam az őröknek, majd meg sem álltam a szállásomig.

Azóta körmölök, hogy mindent papírra véshessek, ami ma velem történt. Ha Dostranamus igazat mondott, maradjon valami az utókorra arról, hogy mi is vár rájuk. Talán egy nálam szerencsésebben járt tudós fel tudja használni a jó célok érdekében. Most pedig indulok az ásatásra. Ha a jövőt meg lehet változtatni, meg fogom. Kétlem ugyan, hogy tudok hatni az ásatásra érkező nekromantákra, de a becsületem úgy kívánja, hogy megpróbáljam. Ezt az írást addig ide rejtem, erre a polcra.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: A megmentő (Túlélők Földje novella).

Létrehozás: 2005. február 14. 11:48:15

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09

Nyomtatási forma