Haláltánc (Túlélők Földje novella)

Elkezdte táncát...

Haláltánc. Szépség és fájdalom, kitartás és megnyugvás, erő és ügyesség sűrűsödik e szóban. Kevesen vannak, akik tudják, milyen jelentést hordoz e pár betű, még kevesebben, akik már látták, s csupán maroknyian, akik képesek a haláltánc művészetére. Mert minden harcművész életében csupán egyszer, az utolsó harcban adatik meg a lehetőség, hogy belső énjének olyan mélységeibe jusson el, hogy belekezdhessen ebbe a félelmetesen látványos, s mégis iszonytató küzdelembe.

A haláltáncban nincsenek ellenfelek. Eggyéolvad test és lélek, támadó és védő, egy akarat irányít mindenkit. S ez az akarat tudja, merre fog elröppenni a nyílvessző, hova csap le pillanatok múlva a kard, mit forgatnak fejükben a küzdő felek...

De a haláltánchoz más is kell. A lélek tökéletes békéje, mentesen mindenfajta félelemtől, érzéstől és gondolattól - az eljövendő halál nyugalma és biztonsága.

Már nem reszketett keze, mikor letette keskeny, hosszú pengéjű tőrét. Elgondolkodva nézte, amint a lemenő nap bágyadt sugarai vörösen csillannak meg a fém sima felületén. Vörösen, mint a vér. Mint a vér, mely a karján levő sebből folyik ütemesen, szorosan követve szíve ritmusát.

"Vihar lesz" gondolta, és lassan felállt, hogy végignézzen az alant elterülő völgyön. Csend volt, csak a lenti tábor harsány zajai jutottak fel a kiugró szikláig, ahol már két napja táborozott. Két napja. Akkor még boldog volt, érzett és szeretett. De az elmúlt két nap alatt őbenne is meghalt valami. Vagy talán csak most ismerte meg azokat az érzéseket, melyek eddig némán, elfeledve rejtőztek lelke egy távoli zugában? Gyűlölet. Ismét a tábor felé forult a tekintete, mintha innen a magasból is belátna a sátrak ponyvái mögé, egészen a bentlakók lelkének mélyére. Közönséges útonállók voltak, amilyenekből tizenkettő egy tucat. Nemrégiben jó fogásuk lehetett, mert a jelek szerint hosszabb időre vertek tábort Rin völgyének eme elhagyatott mélyedésében - mégis, számára különleges jelentőséggel bírtak. Megölték a kedvesét.

Ingét már korábban levetette, ott fehérlett tőle pár lépésnyire, mellén jól látszott a vörös szállal hímzett főnix. Az ingen ott hevert istene szimbóluma is, melyet már régóta nem viselt: a lángoló nap. Levetette őket - a legszentebb dolgok közé tartoztak, melyeket valaha is magáénak mondhatott, s úgy érezte mindet meggyalázná, ha magával vinné. Még mindig gyötörték a kétségek, s bár már régen elhatározta, mit fog tenni, lelke újra s újra felágaskodott, hogy tiltakozzon akaratának gyötrő kínja ellen. De tudta, már nincs visszaút.

A szél felerősödött, már csak pillanatok kérdése lehet, hogy mikor tör ki a vihar. Hátasa, ki annyi ideig oly hűségesen szolgálta, s akit csupán pár perce űzött el magától, eddig magasan a feje felett keringett, érezve és félve a közelgő vészt. De már ő sem tudott megbirkózni a megélénkült szél vad rohamaival, így egy utolsó, hangos rikoltással dél felé fordult, és szárnyainak lusta, ámde erőteljes mozdulataival apró ponttá olvadva tűnt el a fák mögött.

Leült a földre, lehunyta szemét, és ahogy azt az elmúlt két nap alatt már oly sokszor megtette, ismét az elkövetkezendő pár perc eseményeit igyekezett végiggondolni...

...Kitört a vihar. Lehellete orkánként tépázta a fákat, törve, szaggatva az ágakat és leveleket. Lassan megjelentek az első, kövér esőcseppek is, hogy aztán egyre szaporább tempóban áztassák a földet - a kialakuló vízfüggönyben nehezen lehett látni.

A tomboló viharral együtt zúdult a völgyre. Nesztelenül és gyorsan, izmai precíz gépekként repítették célja felé. Szíve egyenletesen vert, minden egyes komor, ámde méltóságteljes dobbanással figyelmeztetve, hogy múlik az idő. Egyetlen felesleges mozdulat nélkül, ösztönösen kerülte ki a lezuhanó ágakat mert már azok is az ő részei, érezte őket. Számára már nem létezett élet és halál, csak a cél, melyet el kellett érnie, amit kitűzött maga elé. Bosszú. A halál kegyetlen, sötét angyalaként bukkant fel a tisztáson, szemében a még sose látott, végzetes tűz lobogásával.

Az őrként felállított két útonálló sosem tudta meg, honnan érte őket a halál. Irgalmatlanul gyors volt, az első őrszem még a földre sem zuhant, mikor háta mögött a bozót már elnyelte támadóját. Társának még maradt annyi ideje, hogy figyelmeztetőn felkiáltson, de fegyverét már nem tudta használni. A hosszú, keskeny penge, mely kioltotta élete lángját, pontosan szíve közepébe fúródott.

A tábor lakói még nem tértek nyugovóra, a sátrak ponyvái hangosan csattogtak a veszett szélben. Emberek szaladgáltak fel-alá, igyekezve megerősíteni a sátrak kötelékeit, és az eső elől fedett helyre hurcolni a tisztáson szanaszét heverő ládákat és kincseket. Talán az őrszem figyelmeztetésének köszönhetően nem érte őket váratlanul, mikor kilépett a fák közül. Ahogy megjelent közöttük - most már lassan, kimérten -, azonnal körülfogták. Kéttucatnyian néztek szembe egy páncél nélküli, sebesült, szemlátomást magán kívül levő alakkal, kinek egyetlen fegyvere csupán egy keskeny tőr. Néhányan gúnyos vigyorra húzták szájukat: a közelgő mulatság úgy látszik nem volt számukra ismeretlen szórakozás...

Ekkor még volt esélyük: ha valamelyikük felismerte volna a másik tekintetében izzó elszántságot, megmenekülhettek volna - ha húszan húsz felé futnak, talán csak egyiküknek kell meghalnia. Bíztak számbeli fölényükben, ám nem ismerték a lángot. Nem tudták, hogy a haláltáncát járó harcművészt nem lehet legyőzni...

Lassan tért vissza a valóságba. Szédült. Sok vért vesztett, karjából már csak lassan csordogált vére. Megpróbált felállni, de ereje elhagyta, így aztán ülve nézett körül. A völgybeli táborból egészen a szikláig felhallatszott a hangos zsivaj, a haramiák jól hallhatóan biztonságban érezték magukat, s az osztozkodással voltak elfoglalva. A szél is elcsendesedett - mégse lesz vihar? -, bár hűvös simítása jelezte, hogy a napsütésre még sokat kell várni. Fázott.

Percekig némán ült a sziklán, gondolataiba mélyedve, míg ott belül lelkiismerete vívta ádáz tusáját indulatai ellen. Majd egy határozott, szilárd elhatározástól vezetve megfordult, szeme holmijára siklott, míg végül főnixjelvényes ingén állapodott meg. Kinyúlt érte, kezébe vette, de felölteni már nem volt ereje. Összegörnyedve húzta magához, nem törődve vele, hogy a vér hamar átáztatja a vékony vásznat, és csak nézte, nézte, hogy a főnix vöröse mint olvad bele az egyre nagyobbá váló foltba...

Fokozatosan homályosodott el előtte a világ, a fák közül előkúszó furcsa, fehér ködként ölelve magába a tájat. Érdeklődve figyelte, hogy gomolyog egyre közelebb, nyeli el feltartóztathatatlanul először az erdő fáit, a távolabbi bokrokat... és akkor megpillantotta Őt. Puha léptekkel vált ki a ködből, alakját lágyan fénylő ezüstös fénypászma vonta be. Tekintetében ott bujkált a jól ismert, szomorkás mosoly - még sosem látta ennyire szépnek. Óvatosan, szinte minden lépést megfontolva közeledett, kezét hívogatón kitárva, mint aki csak arra vár, hogy végre magához ölelhesse azt, kit oly rég nem láthatott...

Botladozva, akarata és ereje utolsó cseppjeinek megfeszítésével tántorgott talpra, és tett egy tétova lépést a köd vélt iránya felé, majd még egyet, még egyet... Arcára különös, fájdalmas boldogság ült ki, s mikor lágyan összecsuklott, már nem ebben a világban járt.

...befejezte táncát.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Bizonyíték (Túlélők Földje novella).

Létrehozás: 2004. december 6. 14:34:45

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09

Nyomtatási forma