Egy renegát újra a birodalomban (Káosz Galaktika novella)

Amikor a rádió zavaros adásából kiderült, hogy a Birodalmi Flotta a szabad kapitányok segítségét kéri a zarg offenzíva visszaveréséhez, nem ugrottam fel azonnal a parancsnoki székemből, és nem rohantam, hogy életemet és véremet ajánljam a Császárnak. Inkább csak elméláztam, kibámultam a sötét és barátságtalan űrbe, amely mégis ezerszer ismerősebb volt bármely kikötőnél vagy városnál. De kezdem az elején.

Will Williams vagyok - legalábbis így neveznek mindazok, akikkel kapcsolatba kerülök. Kivéve a legénységem tagjai, ők egyszerűen kapitánynak hívnak. Ez legalább igaz. A pilótámat John Jonesnak hívják, a navigátoromat Sam Smithnek. Érdekes nevek. Mindannyian későn kerültünk be az Akadémiába; békésen éldegéltünk egy-egy isten háta mögötti városkában, míg hirtelen fel nem ébredt bennünk a vágy, hogy a világűr végtelenjében bolyongjunk. Nem mi voltunk a legkiválóbb diákok: mert minden egyes feladat megoldásánál mintha egy gátat kellett volna áttörni elménkben. De a gátak lassan leomlottak, s velük együtt emlékeink fala is rogyadozni kezdett. A nevünk nem lett több egy címkénél, múltunk egy könnyű szövésű hálónál, mely ki tudja, mit takar. Három éve, az Akadémia végeztével futottunk össze egy kikötő kocsmájában, s amikor megpillantottuk egymást, mintha álmaink elevenedtek volna meg. Valamikor, valahol már találkoztunk, barátok voltunk, így nem volt nehéz a döntés, hogy megpróbáljuk újra.

Mint kiderült, mindhárman őrzünk egy alig észrevehető sebhelyet a hátunkon, egy olyan helyen, amit saját kezünkkel alig-alig érünk el. A seb mindössze egy centiméter hosszú, épp akkora, amekkora egy aprócska jeladó beültetéséhez kell. Hogy a heg a beültetés vagy az eltávolítás nyoma, nem tudjuk. Sosem mertük sebésznek megmutatni, operálja ki belőlünk, vagy nyugtasson meg, nincs ott semmi. Nem biztos, hogy túléltük volna a szike első vágását. A STAG nem szereti, ha piszkálják az alkotását, még ha egy emberről van is szó. Három év alatt nem sok újat derítettünk ki magunkról, de ezt igen: mi hárman valamikor a Birodalomnak dolgoztunk, s a Császár ezt úgy hálálta meg, hogy kiürítette elménket, s a galaktika szemétdombjára dobott bennünket. Mégis, akár hálásak is lehetünk: a STAG a felesleges, túl sokat tudó ügynökökkel általában nem bánik ilyen kesztyűs kézzel. Persze az is lehet, hogy mindez képzelgés, és mindhárman paranoiások vagyunk.

Szóval egyikünk reagálása sem volt egyértelmű, amikor meghallottuk a felhívást, a katonánk nem is értette, miért tétovázunk, hiszen különben szívügyünknek tekintettük az idegenek elleni harcot. De most a Birodalom hívott, ahhoz a flottához kellett csatlakoznunk, amelynek valamikor valószínűleg tagjai voltunk, hisz nem véletlenül építették belénk a gátlásokat az űrhajózással kapcsolatban. Segítsünk nekik, annak ellenére, hogy megtagadtak bennünket? A pilótára és a navigátorra néztem, sötét szemükből próbáltam kiolvasni, milyen döntést hozzak. Végül Sam Smith szólalt meg tétotán:

- Ha másra nem is, arra jó lesz, hogy ismét felidézzünk valamit a múltunkból.

Ez eldöntötte a kérdést. Sam Smith sosem azt mondja, amire gondol, sose mondaná ki valódi indítékait, de a célja mindig világos. Akár kíváncsiságból, akár hősködésből vagy emberszeretetből, de menni akar.

Így a Hajszál a levesedben nevű Typhoon Soldier típusú hajó jelezte a Birodalmi Flottának, hogy a maga részéről kész beszállni a mókába.

A móka egy ködös tavaszi hajnalon kezdődött - legalábbis a bolygón, ahol időztünk, épp ilyesmi évszakot mutatott a naptár és az időjárás -, s nem egészen voltunk menetkészek. Miután néhány koffeintablettával legalább felszínesen orvosoltuk másnaposságunkat, felszálltunk, és hamarosan egy szektorugró hajó hangárjában találtuk magunkat. Már egyszer átéltük a szektorugrás kellemetlenségeit, de akkor nem voltunk ébren. Most viszont átélhettük minden borzalmát a heves hányingertől kezdve a szaggató fejfájásig. Elképzelésem sincs, a legénység hogyan képes ilyen körülmények között végezni a dolgát - talán valamilyen speciális kiképzésben vagy orvosi előkezelésben részesítik őket. A hangárnak nem volt ablaka, kénytelenek voltunk a szűk vendégkilátóban tolongani, hogy láthassuk, hová érkeztünk. Nem nagyon érte meg letaposni egymás sarkát, indáit, uszonyát: koromfekete éj vett bennünket körül, csillagok csak nagyon messze, alig láthatóan pislákoltak. A Birodalmi Flotta többi hajója sem látszott, vagy túl messze voltak, vagy álcázták magukat. A nézelődésnek sziréna hangja vetett véget: a szabad kapitányok hajóit felderítésre osztották be. Hamarosan mi is elhagytuk anyahajónkat, hogy felderítsük, pontosan hol is tartózkodik a kitűnő álcázással rendelkező zarg flotta. Vagy egy óráig repültünk teljes magányban, mikor megláttunk néhány hajót, aztán többet, még többet. Az, hogy ilyen rövid idő alatt rájuk találtunk, azt mutatja, hogy a birodalmi felderítés jól működött. Az viszont, hogy ilyen rengeteg hajóval próbáltunk szembeszállni, épp az ellenkezőjét bizonyítja: ha fogadnom kellett volna, nem magunkra tettem volna.

Ahogy csak tudtunk, iszkoltunk vissza az anyahajóra, de két gyors vadász üldözőbe vett bennünket. Nem volt más választásunk, mint a harc - Raul Rulez tenyere már úgyis nagyon viszketett. A két Sírásónak rendeztünk egy korrekt, szélbe szórós temetést, aztán igyekeztünk vissza a hajóra, hogy jelentést tegyünk. A cirkáló hamarosan irányt változtatott, és felgyorsított. Hamarosan elértük a zarg flottát, s ugyanakkor összefutottunk a Birodalmi Flotta többi cirkálójával is. Most már jobban meg lehetett ítélni a helyzetet: a Császár ezúttal valóban tekintélyes erőt indított útnak, amely jó eséllyel vehette fel a harcot az idegenek ellen. Hamarosan mi is ringbe szállhattunk, s órákon keresztül hallgathattuk Raul Rulez fülsértő rikoltásait egy-egy jól sikerült találat után. A csata első szakaszáról nincs sok mondanivalóm. Minden szabad kapitány találkozott, harcba szállt már zargokkal, tudják milyen taktikával harcolnak. Minden két-három csata után kénytelenek voltunk leszállni az anyahajóra javítani - ez ötször fordult elő, mire másik feladatot kaptunk. Amíg Jones javította a hajót, mi általában a kilátóban tartózkodtunk, és a csata lefolyását néztük. Meglepően jól álltunk. A hatalmas cirkálók nehezen találták el a gyors, kicsi zarg hajókat, de épp ezen segítettek a szabad kapitányok. Ám egyszer csak felbukkant egy aprócska gömb, amely néhány perc alatt iszonyatosan nagyra nőtt, s hatalmas energiájú sugaraival kezdte szétszabdalni a birodalmi cirkálókat. Önkéntelenül tolult ajkunkra a név: Halálbolygó. Végre megértettük, miért lett hirtelen olyan aktív a Birodalom, s miért mentünk ennyire elébe a zarg flottának. A Halálbolygó sugarai akár egy bolygót is képesek szétrobbantani, s melyik szektor vezetősége vállalja a kockázatot, hogy egyetlen szempillantás alatt milliárdok váljanak füstté? Egy ilyen támogatással a zargok szinte azonnal meghódolásra késztethetik a Peremszektorokat, s aztán beljebb hatolhatnak, még beljebb, egészen a Császár lakóhelyéig, amelyet hiába védenek a legjobb katonák. A holdnyi monstrumot a cirkálók egyetlen lövése sem sebezte meg: úgy porladtak szét a pajzsán, mint vízsugár a falon. A csata eldőlni látszott, hiszen a Halálbolygó sértetlenül közeledett, pontos lövései viszont egyenként leszedték a cirkálókat. A Birodalomnak azonban még volt valami a tarsolyában: Jones futva jött jelenteni, hogy egy hatalmas bombát szuszakolnak éppen a rakterünkbe, s perceken belül indulnunk kell. A bombát - s még négy társát - nem a Halálbolygóra, hanem csupán a pajzsára kellett kilőnünk, és jó darabig úgy látszott, nem sok eredménnyel jár a művelet. Azonban a sokadik bomba halvány robbanása után a birodalmi cirkálók hirtelen mozgásba jöttek, és összes ágyújuk tüzét a Halálbolygóra irányították. A pajzs már nem volt sehol, s a óriás űrhajó perceken belül felrobbant, darabjait mérföldekre lökte a detonáció iszonyatos ereje. A Halálbolygó pusztulásával voltaképp véget is ért a csata, a zarg flotta igen gyors visszavonulásba kezdett, s a nem eléggé fürge hajókat a cirkálók könnyedén leszedték. Visszatértünk az anyahajóra, fáradtan, de büszkén ültünk a parancsnoki fülkében, s nem volt szavunk az átéltekre. A csata nem ébresztett bennünk emlékeket. Ha tényleg a Birodalom szolgálatában ia álltunk valaha, most magányos harcosok voltunk, akikre speciális feladatokat bíztak. De nem is foglalkoztunk igazán a múlttal: a győzelem íze megédesítette a keserű gyűlöletet, amelyet a Birodalom iránt éreztünk, s szinte hálásak voltunk a Császárnak, hogy lehetőséget adott nekünk újra, hogy valami igazán nagyot tegyünk galaktikánkért. A fáradt csendet a rádió éles hangja szakította meg, amely bejelentette, hogy az uralkodó a csatában résztvevő minden szabad kapitánynak nemesi rangot adományozott. Egymásra néztünk, s bármennyi halált és pusztulást láttunk is az elmúlt órákban, kitört belőlünk a nevetés. Hát ezt is megértük! Mi, a Birodalom számkivetettjei, nemesek lettünk. Egy lépés vissza a Birodalom kebelébe - kérdés, végig akarunk-e menni ezen az úton?

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Vakfolt (Káosz Galaktika novella).

Létrehozás: 2004. augusztus 24. 12:10:45

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09

Nyomtatási forma