Vissza a Főoldalra
 
Feliratkozás Hírleveleinkre!
Adatvédelmi Tájékoztató
Ország Boltja 2011 Népszerűségi díj Egyéb kategória II. helyezett Ország Boltja 2012 Népszerűségi díj Hobbi és kellék kategória III. helyezett

Hírek, változások
Mi is az az AK?
AK Archívum
GN Archívum
Tartalomjegyzékek
Cikkek az újságból
Krónikák a boltban
Szavazások
Most ingyen kezdhetsz el játszani a Túlélők Földjén!
Kattints ide a részletekért...
Doomlord online game
Mágia Mesterei Online Játék
Pókerjáték
Szerkesztőség:
honlap@beholder.hu
Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci)
Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5)
Ha hibát találsz a honlapon:
Írj nekünk!
Ajánlott böngésző, felbontás:
Internet Explorer, 1024x768
 

Testvérviszály (Ősök Városa novella)

A dallam ébredése, 2. rész

"Megdöbbent moraj futott végig a termen, ahogy a fáklyák fénye alakomra vetült. Kéjesen vigyorodtam el, s élveztem azt a megilletődöttséget, amit megjelenésem váltott ki. A csenevész kölykök úgy tekintettek rám megrettent, falfehér arccal, mintha a halál eleven angyalaként testesültem volna meg. Ha-ha! Kis nyavalyások, féljetek csak! Minél hamarabb tanuljátok meg tisztelni az erősebbet, annál jobb.

- Félre az útból! - öblös hangom sokáig visszhangzott a teremben. Az előttem állók egymást tiporva, remegő inakkal iszkoltak odébb, mintha az életük függne tőle. Több anyámasszony katonája sírva fakadt. Képzelem, milyen látványt nyújthattam közönségemnek: majd' háromméteres óriásként magasodtam a gyerekek, mint holmi vézna manók fölé. Arcom helyén csak a megelevenedett sötétség kavargott csuklyám alatt, s gigantikus idomaimhoz képest még a bejárat mellet strázsáló, reszkető lábú őrök is szánalmas báboknak tűntek. Testemet körülfonta klánom éjfekete palástja, mely csak sejtette az alatta feszülő izmokat.

Oszlopnyi lábaimmal kimérten haladtam a csarnok közepe felé. Lépteim döndüléseit csak a padlót seprő palást halk, surrogó hangja kísérte. Akik mellett elhaladtam, megérezhették a belőlem fakadó mítikus erőt, mert reszketve fordultak el. Egy kis csapat sunyi tekintető csirkefogó eltátott szájjal, szinte csodálva bámult reám. Rájuk szegeztem tekintetem, s bár arcomat nem láthatták, mégis vinnyogva vetették térdre magukat. Undorodva néztem a mellükön éktelenkedő lakatot. Talpnyalók ezek, enyveskezű semmirekellők!

Földre horgasztott fejjel magasodtam fölébük. Kiélveztem a félelem szagától áthatott barlangmélyi levegőt. Végül fölemeltem kezem, s hallottam, ahogy az ifjoncok egy galetkiként eresztik ki mellükből a benntartott levegőt, s erőtlen rongybabaként csuklanak össze.

- Jól figyeljetek a szavamra, halandók! A mai nap sokáig emlékezetes marad a számotokra. Most jött el az ideje, hogy klánom elhozza nektek a megváltás lehetőségét. - Szinte éreztem, ahogy a félelemtől kiszáradt torkok izgatottan nyelnek egyet.

- Ímé, hallgassátok Hramur érsek szavait, mely az időtlen idők távolából szól hozzátok! Hisz bár az éles penge elveheti életünk, az idő csorba fegyver ellenünk. - Egyként rezzentek össze a kölykök, mikor egy hirtelen mozdulattal ökölbe szorítottam kezem. Elhűlve bámulták pecsétgyűrűmet, melyen vakító fénnyel izzani kezdett az egymásba fonódó fonat képe.

- A halhatatlansággal jár a Hatalom. A Hatalom, mely minket szolgál, s mely érződik fenséges tartásunkon. Ám e Hatalom veszélyes az arra érdemtelenre! Ha túl gyengék vagytok ahhoz, hogy féken tartsátok, akkor kíméletlenül összeroppant benneteket. Halljátok hát történetét a testvérek viszályának. A testvérekének, kik azt hitték, az ő akaratuk szerint fordul a világ, s akik végül önnön becsvágyuknak estek áldozatul..."

Mert úgy vagyon az, hogy sorsunk, melynek rabjai vagyunk, kérlelhetetlenül sodor a beteljesedés felé. S ha egyszer a Végzet feni ránk a fogát, vajmi kevés menekvésünk marad!

Nem tudta ezt Érckarmú Korald sem! Hogy is tudhatta volna, mikor annyi esze se volt, hogy a hitvest megkülönböztesse a bosszúálló fúriától! De ki gondolta volna, hogy az átok ily gyorsan megfogan?

A Cseppkővár felé masírozó seregtől sűrű futárváltások vitték hírét a győzelemnek, s biztosították, hogy méltó fogadtatásban részesüljenek a győztesek. Ám az ünneplés helyett szomorú gyász költözött a vár rideg falai közé: Hegymélyi Hajnalharmat, Korald hites arája az érkezést követő éjjelen eltávozott az élők sorából.

Vajon orgyilkos pengéje vagy mérge markolta meg szívét, s állította meg örökre? Avagy megérzett valamit a jövendő szörnyűségeiből, s belefáradt a létezés gyötrelmeibe?

Korald mindenesetre éktelen haragra gerjedt, s feldúltan járkált a palotájában, keresve, kutatva a bűnös után. Lehet, hogy nem is kellett volna messzire mennie, hogy ráleljen... S ettől a tehertől bizony nem könnyen szabadult, hiába járt buzgón a Béke templomába.

Mikor aztán a testet elnyelte a kőkripta sötétje, a Csarnokok Ura is jó ideig magányba és hallgatásba burkolózott. Fagyos hetek voltak ezek, egyszer se csapott húrjaiba Gat Ladas - hisz Korald megtiltotta neki. Még az a példátlan eset is megesett, hogy hű tanácsadói se férkőzhettek Korald közelébe - egyedül az újonnan talált rabszolganő jelentett számára vigaszt.

Így hát mint váratlan sziklaomlás hatott a hír, miszerint a megrendült gyász idejének leteltével a Csarnokok Ura Mailanát, rabszolganőjét fájdalma enyhítésére nőül veszi.

Az esküvőt követően fél évre gyermekáldásnak örvendhetett az uralkodó pár: Mailana ikerfiúkat hozott a világra. Ám amit a sors az egyik kezével nyújtott, azt a másikkal nyomban el is vette: mert pár napos heves láz után az ifjú anya sírba szállt, s ezen a gyógyfüvek kutatói sem tudtak segíteni. A borzalmas fájdalmak ellenére mégis mosollyal az ajkain halt meg, s szemeiben még holtában is élénk tűz lobogott. Ekképpen történt hát, hogy a Csarnokok Ura második hitvesét is elveszítve maradt magára hátralévő napjaira. Mert ami ezután következett, az a számára legfeljebb kínlódás volt, élet nemigen...

Mailana halála után a Csarnokok Ura a legritkább esetben mutatkozott a nép előtt. Naphosszat csak fagyos, poros tróntermében járkált elrongyolódott ruhájában, s magában motyogott. Alkalomadtán magára öltötte régi, kopott harci díszét, s olyankor a kaszárnya környékét is bejárta zavarában. Ha ilyenkor alattvalói meglátták, még a sokat próbált veteránok szeméből is kipottyant a szánalom könnycseppje. Még gyermekei sem tudták feléleszteni benne a szenvedély lángját - ha egyszer kialudt. Hol volt már egykori esküje a Felszínről?

De Sziklamélyszint ettől függetlenül az ő jogara alatt élt, és mondhatom, virágzott. Mert a Béke bizony kivirult, még ha itt-ott lázongások törtek is ki; a heveskedők ugyanis számon akarták kérni Koraldon az esküjét. De a józan papok kegyetlenül levertek, s elcsitítottak minden átkos megmozdulást, ami veszélyeztette a Békét. Hisz minden kiműveltebb fő tisztába volt vele: a galetkiknek a mostani nyugodalmas állapot az egyetlen menedékük. S ha néha-néha túl magasra csaptak az indulatok, elég volt elsuttogni a Nagy Vész nevét, s a kedélyek rögvest lecsillapodtak. Bizony, a régi mészárlások emléke eleven volt, s senki sem akarta kihívni a sorsot maga ellen.

Az ikerfiúk nevelése pedig a hallgató nélkül maradt Gat Ladasra hárult. A kicsik termékeny földre szórt magokként szívták magukba az agg bárd bölcsességét. S ahogyan szaporodtak az ősz szálak megkeseredett apjuk üstökében, ők - miként a fából sarjadt gyönge ágak - fokozatosan erősödtek.

Egyikükben fennen égett a lelkesedés, s kiváltképp harcias természete volt - ebben apjára ütött. Deli termetére, s aranyos, csinos arcára csodájára jártak az ifjak, a lányok. Csak a türelem erénye nem adatott meg néki: ha hívta a vére, akkor már ment is birokra, mielőtt még bárki útját állta volna. Ha kellett, akkor ő volt a legény a gáton: haragját rosszakarói rettegték, s egész Sziklamélyszinten híre ment vadászatainak, melyek során egyre mélyebben és mélyebben csapott be a torzszülöttek sötét tárnáiba. De tudott ám kedves is lenni: az ingét is odaadta volna egy jó szóért. Népünk fiai közül a harciasabbak kedvelték inkább, s tőle remélték apja elfelejtett ígéretének valóra váltását. Ezért adták neki a Thalinel nevet - ami a régies galetki nyelvjáratban annyit jelentett: "Megváltó".

A másik legény éppen az ellentéte volt néki: magányos, félszeg, visszahúzódó, ártatlan lélek, akinek kezéből még a toll is ki-kihullott, nemhogy a fegyver. Őt kevésbé daliás termettel ajándékozta meg a Teremtő - így váltak legjobb barátaivá a könyvek, s így lett ő a leginkább kiművelt az udvarban. Ha a buzgó szívűek nagyhangúan, végtagjaikkal hadonászva szónokoltak, csak köhintett néhányat, s halk szavakkal intette bölcs belátásra a heveskedőket. Idejét ifjú korában is sokat töltötte Gat Ladas társaságában, s tátott szájjal hallgatta az öreg meséit. Igazságossága és pártatlansága legendás volt Sziklamélyszintszerte, s egyre többen zarándokoltak el Cseppkővárba, hogy véleményét kikérjék. Így a Rumahl'tad név viselésével ruházták fel, ami az ősi litániákban az "igazságos" szó megfelelője volt

De ami a leginkább figyelemreméltó kettejükben, az az volt, hogy nem találtak senkit a világon, akit jobban szerettek volna a másikuknál. Azaz egyvalakit mégis, de a Viszály napjáról majd a maga idejében. Soha két testvér ilyen jóban még nem volt: együtt ettek, együtt ittak, s nem múlt el nap, hogy ne lett volna egy-két kedves szavuk egymáshoz.

S így ment ez sokáig. Elérkezett azonban az idő, mikoron Korald tovább a Csarnokok Ura nem lehetett. Az értesültebbek tudni vélték, hogy mindemögött Gat Ladas elaggása lehetett. A bőség esztendei állításuk szerint az ő bölcs döntéseit dicsérték, hisz az idős bárd szétkergetve a fukar tanácsadókat vette kezébe az irányítást. Már akkor is öreg volt, mikor ezt megtette, de a kérlelhetetlen kor őt is kikezdte. Hiába, csak a legnagyobbaknak adatik meg, hogy az örök időtlenség jutalmát elnyerjék, s elmerüljenek a halhatatlanság teljességében!

Végül a nevezetes, kapitányválasztó ülés évfordulóján újra összeült a Vének Tanácsa, s Gat Ladas korelnökletével hozzálátott, hogy megválassza Korald utódját. De vajon kit? Sokat tépelődtek az öregek azon, hogy ki kapja a koszorút. Egy nap tanácsuk elé idézték Thalinelt, ki dörgő hangon így felelt: "Ti vének, ti öregek, ím tanácsom kéritek: így édes testvérem királlyá tegyétek!" Ám Rumahl'tad válaszától se lett könnyebb a választás: "Csak annyit kérek, megfontoltan, bölcsen, hogy Thalinel fivérem királyként köszöntsem!"

S bár a hadsereg lázongott, Thalinelt kiáltva ki vezérüknek, az ülésig hangjuk nem hallatszódott el. Végül a hosszas tanácskozás eredményeképp a bölcsek Rumahl'tad igazságosságában látták a jövő kulcsát, így lett ő a Csarnokok Ura. S hogy a háborgó tengerként hánykolódó heveskedőket végképp lecsillapítsák, Thalinel megkapta apja elfeledett Kapitány címét, és a hadsereg vezényletét.

Egy ideig úgy látszott, minden rendben is lesz, hisz Rumahl'tad bölcsen hozta a döntéseket, s kikérte Thalinel véleményét minden jelentősebb ügyben. Csakhogy Thalinel egyre inkább népszerűbb lett a nép szemében, hisz sokkal többet forgott a körükben. A két testvér egymással töltött órái is megfogyatkoztak: Rumahl'tadot az uralkodás gondjai, a szüntelen igazságosztás és bíráskodási nap, Thalinelt pedig az állandó hadgyakorlatok, és az egyre merészebb torzszülött betörések ellen vezetett büntető hadjáratok vonták el.

Csakhamar odáig jutott a dolog, hogy Rumahl'tad helyzete kezdett egyre bizonytalanabbá válni, ezzel egyetemben pedig Thalinel büszkesége nőni. Sokan már arról pusmogtak, hogy a vének becsapták Thalinelt - hisz termete, dicsősége révén csakis ő születhetett hamarabb, dacára annak, hogy ikrek voltak. Így a Csarnokok Urának koszorúja csakis az ő jussa lehet - vélték. Megint mások az új király férfiasságát, s elhivatottságát is kétségbe vonták. "Micsoda dolog az, hogy tehetetlen öregként csak elterpeszkedik a népek trónusán, s nagy kegyesen igazságot osztogat? Elkísérte akár csak egyszer is Thalinelt valamelyik hadjáratán? Én mondom, azt se tudja, hogy karmai vagy mancsai vannak-e! Mi Thalinel szavát követjük!" - zúgolódtak. Ezek aztán eljutottak a testvérek füleibe is, melyek nem vetettek túl jó fényt amúgy is egyre hűvösebbé váló viszonyukra: Thalinel sértve érezte büszkeségét, testvére pedig kételkedett saját uralkodása jogosságában, s amilyen lelkiismeretes volt, éjszakákat gyötrődött miatta. Egyre kevesebbet beszéltek egymással, s testvéri szeretetük virága is hervadófélben volt.

Mint derült égből a villámcsapás, támadt a hír: az agg Korald király meghalt. Döbbent, néma csend futott végig a galetkiken, s keserűen állták körül az egykori dicső harcos koporsóját. Könny ült minden szemben, s együtt gyászolták őt, kinek nevéhez népünk felszabadítása fűződött. "Legyen könnyű álma, s pihenjen immáron békében, míg világ a világ!" - motyogta a vaksin hunyorgó, fehér üstökű Gat Ladas, a két ifjoncra támaszkodva. A testvérek szótlanul meredtek maguk elé, miközben Korald testét két hites arája mellé kívánták fektetni, hogy lelke eljusson a halhatatlanságig. Mindenki megdöbbenésére állt a tömeg elé Rumahl'tad a következő szólammal:

- Népem! Tudom, nehéz válaszút előtt állunk, de rajtunk a sor, hogy melyik ösvényt követjük. Az egyik kifelé vezet a barlangmélyi börtönből, míg a másik út vöröslik a kiöntött vértől. Figyeljetek rám! Sokat tanulmányoztam népünk krónikáját, s miket bár én nem élhettem meg, a ti emlékezetekben mégis elevenen él. Meg kell értenetek, amit most mondok: mert szívem azt parancsolja nekem, hogy apámat a sors kiengeszteléseképp Vasöklű Gorgus mellé temessük...

De nem folytathatta, mert méltatlankodó kiáltások vágtak közbe. Minden jelenlévő öklét rázta, ha visszagondolt a Nagy Vész emlékére, s az utolsó kegyetlen, rablóvezérre. Méghogy a dicső Koraldot mellé fektessék!

- Márpedig apánk hites arái mellé fog feküdni! - hangzott Thalinel érces hangja. - Ez a szokás, mindig is így volt és így marad! - szavait helyeslő felhangok kísérték. - Kik vagyunk mi, hogy apró porszemekként megszabjuk a sors menetét, mikor befolyásolni vajmi kevéssé tudjuk? - tette hozzá hamiskás mosollyal.

A békés, megfontolt Rumahl'tad nem akart viszályt a bátyjával, így hát meghajolt a nép akarata előtt.

- Elvégeztetett... - motyogta maga elé csendben Gat Ladas, de ugyan ki figyelt a szavaira?

Senki se tudta, ki volt, honnan jött és miért. Aranyló hajzuhatag vette körül, finom vonások keretezték arcát, s tisztán világlott jádezöld tekintete. Azt rebesgették, Thalinel akadt rá egy portya során, de ha bárki szóba hozta a Kapitány villámló tekintete rögvest beléfojtotta a szót. A galetkik végül Árvácska néven nevezték, s olybá tűnt, Thalinel a trónra irányuló ambícióit is feledtetni tudta.

Rumahl'tad fülébe is eljutott a tünemény, de nem tulajdonított neki túl nagy jelentőséget, így Árvácska nyugalomban, s mégis királynői módon élt a galetki nép Kapitánya körül. Hogy miért fordultak rosszra az események? Talán azért, mert Árvácska fülébe jutott, hogy Thalinel Kapitányként nagy úr, de a Csarnokok Ura mégiscsak az, aki a Cseppkővárban trónol. Nem mulasztotta el azt sem megérdeklődni, hogy az illető történetesen újdonsült kedvesének ikertestvére. S innentől kezdve nem volt megállás. Addig-addig kérlelte Thalinelt, míg az rá nem állott, hogy féltett kincsét bemutatja Cseppkővárban. Így hát büszkén vezette kedvesét végig a barlangokon azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a Csarnokok Urának formális beleegyezésével nőjévé teszi.

Hatalmas csinnadratta kíséretében vonultak be a várba, ám a kapu vészjósló dörgéssel zárult be. Hosszú, sötét éjszaka következett.

Az eseményekkel maguk a szolgálók sem voltak tisztában, mert éjszakára a Csarnokok Urának személyes rezidenciáját lezárták: csak Thalinel és Árvácska léphetett be.

Vészjósló nap virradt Cseppkővárra. A trónterem zárt ajtaja egyszer csak csikorogva kitárult, s Thalinel Kapitány véreres, álmatlan szemekkel feldúlva viharzott ki a Várból, s katonái kíséretében szótlanul vonult el még a környékről is.

A magára maradt Rumahl'tad arcán ezentúl valami kimondhatatlan keserűség ült, mely belülről marta a lelkét. De a történtekről ő is mélyen hallgatott. Az Árvácska nevezetű leány pedig nyom nélkül eltűnt, s többé hírét sem hallották.

A történtekre ma sincs kézzelfogható magyarázat, a találgatást pedig rátok bízom. Megjegyzésül csak annyit, hogy bármi volt is viszályuk oka, ha egy kicsit megértőbbek lettek volna, s az ész kerekedik bennük fölül, másképp alakulnak az események - no de mit ér a szép szó, mikor a szerelem tüze hevít bennünket? Bizony mondom néktek, könnyebb a sziklából poharat faragni, mint szerető szíveket egymástól elválasztani. S nincs az a barátság, ami ne válna átkos tehertétellé, ha a szeretett asszony szíveik nyilallásai közé áll.

Ezzel jött el a Viszály Napja. Rumahl'tad ingerülten tett vett aznap délelőtt a várban, s tétovázva járkált föl-alá a szobájában. Ám a csillapítására küldött szolgák döbbent paranccsal találták szembe magukat: "Össze kell hívni a Vének Tanácsát!" - amire a Csarnokok Urának megválasztása óta nem volt példa. Az öregek méltatlankodva foglaltak helyet, előre sejtve, mivel kapcsolatos a békés Rumahl'tad felháborodása. Akár így gondolta, akár csak valós indokait palástolta, mindenesetre az igazságos Rumahl'tad a következő szavakat vette ajakára:

"Mivégre való az, hogy békés népünk mindenféle haramiák gyülevész népségévé híguljon? Thalinel büszkesége nem ismer határokat, s engesztelhetetlen gőggel falja népünk javait, egyre csak táplálva hamis illúzióit az elveszett Felszín iránt... Mi végre való az, hogy míg mi békésen élünk, dolgozunk, ők naphosszat henyélnek, s a béke őreinek titulálva magukat öldöklésre készülnek? Hisz béke van, nincs ellenség, aki ellen harcolni kellene! Szegény atyánk szeme könnybe lábadna, ha látná, hogy békés népe lassan, menthetetlenül halad a pusztulás felé! A béke ideje van, én vagyok a Csarnokok Ura, s ebből kifolyólag a galetki méltóságán alulinak érzem, hogy bármelyikünk barbár vérontást műveljen, vagy arra bárkit biztasson! Ezért Thalinel testvéremet felszólítom, hogy hagyjon fel vakmerő terveivel a háborúskodást és a Felszín visszafoglalását illetően! Akkor majd testvéremül fogadom újra. Különben nem állok jót magamért!" - s szavait a bölcs öregek helyeslő morgása kísérte. Minden gondolat Thalinel tábora körül kezdett forogni.

Mikoron követek vitték ezt hírül Thalinelnek, ekképpen fakadt ki:

"Mivégre való az, hogy Rumahl'tad bátyám kevélysége és hatalomittassága folytán nem látja világosan a teendőnket? Semmivé válik a galetki ereje, ha nem hagyatkozunk a fegyverek erejére is csakúgy, mint a bölcs szavakra. Én békepárti vagyok - ha a galetkik tudnák, hogy mennyi mindent vesztenek a háborúval, s mily keveset nyernek, nem volna háború. De ha békét akarsz, készülj a háborúra! Minél erősebb a hadseregünk, annál nagyobb az esélye, hogy békében élhetünk, hisz az erőset senki sem meri megtámadni. De mi végre való, hogy Rumahl'tad aljas okokból népünket elárulva háborús gyújtogatóvá válik? Bizony mondom, népünk árulója ő, hisz könnyű szívvel lemond a Felszínről, amit még apáinktól vettek el. Én Korald fia vagyok, s szent küldetésem, hogy apám esküjét valóra váltsam. Nem mondunk le a jussunkról, s ezért igenis vállalnunk kell a fegyveres harcot. Milyen alapon akarja a fegyvert, mely védelmünkre kovácsolódott, kicsavarni a kezünkből édes testvérem? Ezzel Rumahl'tad méltatlanná vált az uralkodásra - hisz hadat üzent saját testvérének. S mivel ezt tette, maga idézte elő a háborút, ami ellen pedig óva intett! Harcra fel, népem! Ha igazán békét akar a Csarnokok hatalmas Ura, hunyászkodjon meg ő, s akkor visszafogadom bizalmamba, különben elveszem, ami engem illet!" - S szavait fegyvercsörömpölés és vad torkokból felrivalló csatakiáltás kísérte.

A hű testvérek tehát megkeményítették szívüket egymás iránt, s minden tehetségükkel a küszöbön álló háborúra készültek. Rumahl'tad torlasszal záratta el Cseppkővár kapuját; egy lélek se mehetett se ki, se be a tudta nélkül. Ekkor értették meg a bennragadtak, hogy társaikkal együtt csapdába estek. Ezalatt Thalinel csapataival nyomult a vár felé, hogy rohammal vegye be azt, amit a magáénak hitt.

S a sors kereke újat fordult: Thalinel harcosai kérlelhetetlen gyűlölettel rohantak az ostromra, s kemény kiképzésük ellenére is négy hétbe és véres napokba tellett, mire a falak beomlottak, s a védelem összeroppant. Ami ezután következett, a legnagyobb jóindulattal is borzalmas és értelmetlen vérfürdőnek nevezhető. A megmaradt védők és a bölcs öregek nem voltak innentől kezdve egyenlő ellenfelei a kipróbált veteránoknak, s tucatszámra hullottak az igencsak megfogyatkozott harcosok vasától. Mondják, akkor tűnt el a csata forgatagában az ártatlan Gat Ladas is - ez volt a sors fizetsége bölcs kormányzásáért.

Thalinel katonái élén tört be a trónterembe, ahová a megmaradt túlélők, s előttük, mintegy őket védelmezve, maga Rumahl'tad állott széttárt karokkal és könnybe lábadt szemekkel. Így szólt dühtől reszkető testvéréhez:

- Mivel nem estem el híveimmel a falakon, nem maradt más hátra, mint hogy életem a győztes kezébe ajánljam. Légy hát könyörületes Thalinel Kapitány! Bocsásd meg tévedéseimet, s cserébe kezedbe adom a Csarnokok megbecsült Urának koszorúját! Híveim hűen fognak szolgálni, csakúgy mint mindenki, akit életben hagysz." - s ezzel egyik mancsában a koszorút tartotta, a másikat pedig baráti készfogásra nyújtotta.

Az ostrom füstjétől megfeketedett képű Thalinel a megbékélés mosolyával lépett testvére elé. Ám a mosoly vicsorrá torzult, s egy erőteljes rántással letépte a kinyújtott kart. Rumahl'tad vállából ömlött a vér, s ahogy térdre rogyott, erőtlenül tátogva látta, hogy Thalinel katonái éles rikkantás kíséretében rárontanak a bemenekültekre...

Így ért hát véget egy álom, mely talán más útra terelhette volna népünket. Hogy ezután mi történt, azt pontosan senki sem tudja. A két testvér alakját elnyelte a kavargó füst, s nem látták többé színüket se Sziklamélyszinten. Korald egykori birodalma, hogy úgy mondjam, széthullott. Imigyen teljesedett hát be a Vasöklű átka. Thalinel életben maradt harcosai és Rumahl'tad megtizedelt hívei pedig úgy szóródtak szét, mint hamu a szélben...

"Szavaimat döbbent csend fogadta. Ahogy végigfuttattam a szemem a galetkiken, legtöbbjük szemében gyászkönnyeket véltem felfedezni. Micsoda puhányok! Ezeknek beszéljek én a halhatatlanságról?!

Ám föltűnt az is, hogy némelyek arcán elszántság tükröződött, s szinte sugárzott belőlük a becsvágy. Igen! Ők az enyéim! Hatalmas lapáttenyeremmel intettem, s a kiválasztottak - mintha belső késztetés vezetné őket - azonmód megindultak. A többiek nagyrészt ügyet sem vetettek rájuk, hisz - az Istenek bocsássák meg gyengeségüket - zokogva hullottak térdre. Mindenesetre elszánt kis csapat sereglett körém.

- Kövessetek! - dörrentem rájuk, majd megindultam a kijárat felé. A Mester elégedett lesz!

Írta: Dart Mahul
A cikk az Alanori Krónika 72. számában jelent meg.

(A szavazáshoz be kell jelentkezned!)
(átlag: 14 szavazat alapján 7.9)

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Az elátkozott király (Ősök Városa novella).

Létrehozás: 2004. február 10. 12:53:09Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09 Küldd el a cikket másoknak Nyomtatási forma


Főoldal | Túlélők Földje | Ősök Városa | Kalandok Földje | Sárkányölő | Puzzle | Hatalom Kártyái Kártyajáték | Álomfogó Kártyajáték | Káosz Galaktika Kártyajáték | Könyvesbolt | Alanori Krónika | Shadowrun | Battletech | Íróink | Könyvsorozataink | Fórum | Galéria és képeslapküldő | Sci-fi és fantasy novellák | Regisztráció | A Beholder Kft.-ről | Adatvédelmi tájékoztató

© Beholder Kft., 2003 - 2019
1680 Budapest, Pf. 4 | E-mail: beholder{kukk}beholder{ponty}hu | Tel.: (06-1)-280-7932

Az oldalon megjelent szöveges és illusztrációs anyagok átvétele, másolása, illetve bármilyen módon történő felhasználása csak a Beholder Kft. engedélyével lehetséges.