Ian Watson: Nehéz kérdések (részlet)

A San Franciscó-i Golden Gate Park és Golden Gate híd között elterülő, homokdűnékre és régi temetőkre épített Richmond negyedben a nagy októberi szocialista forradalom elől menekülő emberek ezrei találtak otthont. Negyven évvel később felépült az aranyszínű hagymakupolás Szent Szűz Mária-katedrális. Padlózata alatt pihent a papból püspökké lett Mezítlábas János, aki otthont szerzett ezeknek a menekülteknek.

De a bevándorlók megöregedtek, és szétszéledtek a külvárosokban. A helyüket ázsiaiak foglalták el a Richmond negyedben. Kínaiak, kambodzsaiak, koreaiak. Aztán a Szovjetunió összeomlásával újra oroszok özönlötték el a környéket, vagy a szegénység és a maffia elől menekülve, vagy azért, hogy üzleteljenek.

Ha három ember, akik magukat Éjnek, Hajnalnak és Nappalnak nevezik, összejön a Geary Boulevard egyik jellegtelen házának egyik jellegtelen lakásában, arra nem nagyon figyelnek oda az emberek.

Fehér redőnyök takarták a félig nyitott ablakot, a réseken át sós fuvallat szűrődött be az alig egy mérföldnyire lévő óceán felől. Egy számítógép listázott a képernyőn. Kulcsszavakat jelölt meg és emelt ki a program. Kvantum. Chip. Titkosítás.

A falakon tapadós gyurmagalacsinokkal felerősített térképek függtek. Mappák, magazinok és listák pihentek kupacokban a padlón, plusz néhány felbontatlan Gump's és FAO Schwartz csomag, ajándékok haza, Oroszországba. Egy üveg Stolicsnaja, poharak és egy Marlboro csikkekkel teli hamutálca szolgáltak nehezékként az alacsony asztalra kiterített újságcikkek számára.

Éj is, Hajnal is magas arccsontú, sötét kefehajú férfi volt, jól látszott rajtuk a mongol vér, amely sok orosznak csörgedezik az ereiben. Akár bennszülött amerikai indiánoknak is tűnhettek. A világos hajú Nappal fehér ember volt. Míg Nappal és Hajnal pocakosak voltak, addig Éj sovány volt és inas. Három középkorú férfi.

Halkan beszéltek oroszul. Még vitatkozni is halkan szoktak.

- Az ügynökségen elment az eszük, hogy egy ilyet küldenek nekünk - mondta Hajnal. Az újságcikkhez egy fotó is társult, amely egy tengerparton álló meztelen, fiatal lányt ábrázolt. Az ágyékánál elmaszatolták a képet. - A National Investigator tele van burzsoá szarral. Megerőszakolt egy idegen lény a Vénuszról. Elvis Presley a Marson.

- Gondoljuk át ismét - mondta Éj, akit igazából Andrejnek hívtak. - Vegyük a Matsushima kapcsolatot. Kvantumszámítógépek. A nőnek nemsokára részt kell vennie egy konferencián Tucsonban. Ez a nő tud dolgokat!

- Cambridge... mármint Angliában, nem Massachusettsben... Honnan ásták elő az újságírók ezt a sztorit? És a meztelen képet!

Éj megvonta a vállát.

A számítógép képernyőjén egy üzenet villogott: Csak meghívóval. Aztán az alábbi szöveg jelent meg fölötte: Kérem, várjon! A program késlekedés nélkül behatolt egy privát fórumba.

- Nem tetszik ez nekem - mondta Éj.

Nappal bólintott:

- Ez egy joker lap. De talán igazad van.

Aztán elbeszélgettek a nem olyan régen történt yachtbalesetről, amelynek nyomán Tony Racine kórházba került. Sokan azt suttogták, hogy Racine cége, a San Jose-i QX Corporation nagyon közel került a kvantumszámítógép prototípusának megalkotásához. Akárcsak a Motorola kutatólaborja Phoenixben. Szintúgy a Matsushima, japánbeli és angliai laboratóriumaikban.

- Ha mindnyájan egyetértünk - mondta Éj -, akkor elrepülök Phoenixbe...

- De egyszer már megpróbáltunk behatolni a Motorolához...

- ... és leautózom Tucsonba, hogy megnézzem magamnak a konferenciát és azt az ifjú hölgyet. Van egy érzésem.

Hajnal bólintott. Éj megérzései néha nagyon beváltak. Nappal megtöltötte a három poharat.

Mivel Éj az út nagy részét repülőn fogja megtenni, nem vihet magával fegyvert, mert azt kimutatnák a fémdetektorok a repülőtéren. Az ifjú hölgyhöz a puszta kéz is elég kell, hogy legyen.

A levegőből nézve halovány, repedezett kartonpapírnak tűnt a sivatag. Andrej a Phoenixből induló autópályán hajtott egy bérelt Pontiacban, és szinte bántotta szemét a kéknél is fényesebb égbolt és a meggyötört táj mindenfelé elterülő képe.

Egész negyedek voltak elkerítve. Valaha gazdaságok lehettek, legalábbis amennyire az omladozó épületekből meg lehetett ítélni. Most elhagyottan állt mindegyik, benőtte őket a gaz. Egy felirat az ivóvízzel kapcsolatban hívta fel valamire a figyelmet. Andrej rádöbbent, hogy ezt a területet valaha a föld alatti vízkészlet megléte miatt vásárolták fel, építették ki, majd ugyanennek elfogyta miatt hagyták magára. Hallott róla, hogy errefelé a városok olyan mértékben használták el a vizet, hogy az egyébként is száraz sivatagot még az eddiginél is jobban kiszárították. Végül is odaát nyugaton a Colorado folyó nem csak árnyéka már régebbi önmagának?

Néhány golyó ütötte lyuk díszítette a feliratot. Az út menti többi táblát már az elolvashatatlanságig szétlőtték. Az úton haladó kocsik és teherautók közül egyik sem e célból hajtott át a tájon, de éjszaka nyilván voltak olyanok, akik céllövöldének használták a kietlen vidéket.

A semmi kellős közepén egy hatalmas, félig befejezett lakónegyed emelkedett ki. Mintha egy űrhajóval odaszállított telepes kolónia lakott volna a Hold vagy a Mars egyik holt tengerének közepén.

Menet közben Andrej egy alkalommal kiszállt a kocsiból, hogy kinyújtóztassa végtagjait és elszívjon egy cigarettát. Amint kilépett a légkondicionált autó mesterséges hűvöséből a szabad levegőre, szinte fizikai ütésként támadt rá a kinti hő és fény ereje. A fény maga volt a remegő hőség; és a hőség szinte fényt árasztott magából. A levegő vibrált. Mivel nedvességnek nyoma sem volt sehol, így a levegőben sem, a távoli délibábszerű képeket nyilván a kavargó szennyeződések keltették több mérföldnyi távolságban.

A tücskök szüntelen ciripelése üvöltve visszhangzott a fülében. A bokrok pengeéles leveleket meresztettek magukból. A távoli hegyek kétdimenziós stúdiódíszleteknek tűntek. Mintha valamilyen rendező tette volna oda őket, hogy egy amatőr cowboyfilm hátteréül szolgáljanak. Vagy egy idegen bolygón játszódó sci-fi színhelyéül.

Egy hatalmas, bronz színű nyergesvontató dübörgött tova, hosszú dudaszóval. Ezüstszínű, henger alakú tartályt vontatott maga után. Mintha egy interkontinentális ballisztikus rakéta lett volna, amit arra ítéltek, hogy Amerika útjait rója az örökkévalóságig.

Andrej először csak undorodott a környéktől, aztán haragra gerjedt.

Hiszen Oroszország távoli tájainak nagy részét is feltörték, elcsúfították - a társadalom szolgálatában. De mégsem profitért. Hanem feleslegesen! Aztán az állam szolgálóit elárulták, kiebrudalták a hatalomból, és mostanában a gengszterek uralják az országot.

Andrej Tucsonhoz közelítve egy golfpálya zöld oázisa mellett hajtott el. Néhány mérfölddel később egy újabb következett. A sivatag vízkészletét kiürítették, kiszipolyozták csak azért, hogy néhány ember zöld mezőn fehér labdákat ütögethessen.

A Kongresszusi Központ egyszerre adott helyet egy motorkerékpár-kiállításnak és egy adótanácsadók számára rendezett konferenciának. Az Andrej számára érdekes értekezletet azonban nem is a hatalmas konferencia- és bálteremmel, valamint tízezer ember befogadására is alkalmas csarnokkal büszkélkedő főépületben, hanem az épületegyütteshez simuló színházban rendezték abból a megfontolásból, hogy a várt ötszáz ember számára otthonosabb légkört tudnak teremteni.

A regisztrációt és adminisztrációt a közeli egyetemen végezték, amely a Kongresszusi Központtól egy mérföldre keletre volt található. Mielőtt Andrej ellátogatott volna oda, előbb elővette Polaroid kameráját, és készített néhány képet a Leo Rich Színházról és környékéről. A fényképezőgépből előbújó papíron megjelenő fotók mindegyike halvány volt az erős napsütéstől.

A színház közvetlen közelében egy parkoló nyújtózott, benne Harley chopperek és tulajdonosaik. Szinte mindannyian napbarnította fiatalemberek voltak farmernadrágban és bőr bomberdzsekiben. Szemüket napszemüveg takarta. Homlokukra kék kendőt kötöttek. Baseballsapkáikat tarkóra fordított ellenzővel viselték. Kiugró arccsontú, erőteljes állkapcsú srácok voltak. És bár Andrej közvetlenül nem tartotta feléjük a fényképezőgépét, az egyikük mégis úgy ítélte meg, hogy ez volt a helyzet. Míg Andrej az utolsó kép megjelenésére várt, négy motoros srác körbeállta őt.

- Mér' fotózol az engedélyünk nélkül? Mit akarsz itt, haver?

- Egyszerűen csak érdekel az építészet, fiúk.

Emberek tucatjai járkáltak nem messze az utcán. Épp elegen ahhoz, hogy Andrej ne legyen közvetlen támadásnak kitéve. A motoros viszont kikapta Andrej kezéből a fotót, és ránézett. Amikor a többi motoros is megmozdult, Andrej csak akkor vette észre mögöttük a színház falára festett graffitit. Vastag, fekete, cikcakkos betűkkel az alábbit írták a falra: Őrült Nemzet.

A motoros Andrej félig mongoloid arcát méregette. Homlokára tolta a napszemüvegét, és alóla ferde vágású szem bukkant elő.

- Miféle néphez tartozol te, ember?

Vajon külföldinek ítélték Andrejt? De nem, ezek indiánok voltak, bennszülött amerikaiak. Azt gondolták, hogy Andrej is közülük való, csak egy ismeretlen törzsből - mondjuk a Kongresszusi Központ egy civil ruhás alkalmazottja, aki a fényképezőgépével éppen vandalizmusra utaló bizonyítékokat kíván megörökíteni.

- Turista vagyok - tiltakozott Andrej. A motoros kettétépte a fotót.

- Hé!

Egy fiatal, fehér rendőrjárőr bukkant fel. Fekete bakancsot és rövid ujjú, kék inget viselt, fején arcvédős sisak.

- Mi folyik itt?

Keze az övén lógó pisztolytáska fölött lebegett, határozottan fenyegető testtartást kölcsönözve.

- Semmi különös - felelte Andrej. - Csak egy kis félreértés, biztos úr. Azt hitték, hogy őket fotóztam le.

A rendőr elvigyorodott.

- Jaj, hát azt nem szabad... hacsak nem fizet nekik fejenként egy dollárt.

Vajon a rendőr cinkosan összefogott volna a helyiekkel a buta külföldi megkopasztása érdekében? Vagy csak a motorosok kedvében akar járni, hogy csökkentse a helyzet feszültségét. A motorosok zordan bámultak. A rendőr tovább vigyorgott.

- Egy dollár az aktuális árfolyam a rezervátumban, nem igaz?

Adrejnek most vennie kellene a lapot és átnyújtania egy dollárt, mintha bírságot fizetne?

A motorosok vezére felcsattant a rendőr szavai hallatán:

- Navahó nemzet, ember, nem rezervátum!

Rasszista lett volna a rendőr? Az utcán elég sok sötét bőrű járókelőt lehetett látni. Mintha Mexikóban járnának.

- Messze délre lejöttetek, fiúk.

- A motorkiállításra jöttünk, mi másra jöttünk volna?

A rendőr végigmérte a leparkolt Harley-ket. Ha észre is vette a graffitit a falon, nem mutatta jelét.

- Motort akartok cserélni, fiúk?

Vajon ironizált vagy csak fel akarta mérni a motorosokat? Nem fog kiderülni, mert a helyzet érezhetően kezdett veszíteni a feszültségéből. Az esetleg bámészkodók is dolguk után néztek. A rendőr odaszólt Andrejnek:

- Haladjon tovább, kérem!

Estefelé hirtelen jött vihar frissítette fel a várost és Andrejt is. Épp jókor, mert a hőségtől már szinte felkavarodott a gyomra.

Az észak felé húzódó hegylánc mögül egy kitörő vulkánból kilövellő kénes füsthöz hasonlóan gomolyogtak elő a fellegek. A tíz percig tartó heves zápor lehűtötte valamelyest a környéket, és a völgyben megült szmog egy részét is kimosta a levegőből. Ezután csodálatos, de sajnálatosan rövid naplemente következett. Szinte néhány perc alatt besötétült az égbolt. Felcsillantak az utcai lámpák szentjánosbogárfényei. Az utcákon autók világító reflektorai mozogtak erre-arra, mintha prédára vadászó ragadozók izzó szemei lennének. Egy prérifarkas kezdett vonyítani valahol a városban, hidegrázós hangja messzire elszállt az estében. Valahonnan máshonnan egy másik városi vadállat felelt rá.

A napfény gyors eltűnte meglepte Andrejt. Szerencsére szinte teljes volt a telihold, így gyorsan készített még néhány polaroid fotót a Desert Haciendáról, ahol egy bizonyos angol hölgy készült megszállni a jövő héten.

A Hacienda sokkal jobb állapotban lévőnek tűnt, mint az az olcsó hotel, ahol Andrej megszállt. Ápolt kertek mellett gubbasztó luxusbungalói gyalog mindössze húsz percre voltak a Kongresszusi Központtól. A sétáló utcákra pálmafák vetettek árnyat, naplemente után pedig alacsony, gombaszerű kerti lámpák vonták diszkrét fénybe. A nyírt gyepek, bokrok, derékmagas, napszítta téglakerítések nem állták útját az arra járónak - aki akár egy étterembe is tarthatott, hogy megigyon egy koktélt.

Andrej nap közben már regisztráltatta magát az egyetemen, egy zürichi klinikáról érkezett pszichológusnak adva ki magát. Azt mondta, éppen a szabadságát tölti itt, mivel Tucsonban kedvére hódolhat hobbijának, a kaktuszok tanulmányozásának. Egy egész hetet kíván itt tölteni e célból. A konferenciáról csak véletlenül értesült.

A titkárságon végignézte a résztvevők listáját, és meglepetten, de örömmel konstatálta, hogy három-négy régi ismerőse is eljön az értekezletre. Közöttük dr. Clare Conway is Angliából. Ő hol fog megszállni a konferencia idején?

Furcsa, de ő volt a második ember, aki ugyanezt kérdezte aznap, bár a másik érdeklődés telefonon érkezett. Egy másik régi baráttól. Egy amerikaitól.

Egy telefonhívás a Haciendára, és máris megerősítették dr. Conway szobafoglalását. Nem, uram, nem kétágyast kért. A Látogatók Irodájától határozottan azt az információt kaptuk, hogy egyágyast kér. Igen, uram, a 12-es bungaló egyágyas...

A 11-es és 12-es bungalók közös verandán osztoztak, amely egy aprócska füves kertre nyílt. Egy fehér kerti asztal körül fehér székek álldogáltak egy fa tövében. A fényképezőgép felzümmögött, és a kis fényképlap előbújt az elején.

Hűvös, fémes tárgy érintette meg Andrej nyakát.

- Ne mozduljon!

Andrej először azt gondolta, hogy egy biztonsági őr lopódzott mögéje. Aztán amikor egy farmert és vékony bőrdzsekit viselő másik férfi elvette tőle a fényképezőgépet, akkor arra gondolt, hogy néhány navahó motoros követte idáig. A sovány arcú férfi azonban nem indián volt. A fegyver csöve továbbra is Andrej tarkóján pihent, míg a tárcáját és a Pontiac kulcsait is elvették tőle. Rablók lennének?

- Hol parkol? - suttogta egy hang.

Andrej megmondta nekik, remélve, hogy ennek hatására csak a kocsit viszik el és őt itthagyják.

- Akkor most odasétálunk a kocsijához. És beszélgetünk egy kicsit.

A beszélgetés arról szólt, hogy Andrejt mi izgatja annyira a bungaló kertjében. És a konferencia brosúráiról, amelyeket a kocsi kesztyűtartójában találtak. És a National Investigator-ből kivágott újságcikk másolatáról.

Miközben a parkoló Pontiac mellett gyanútlanul húztak el időnként más kocsik, Andrej vette magának a bátorságot, és megkérdezte:

- Kik maguk?

A szikár férfi szembefordult Andrejjel a Pontiac hátsó ülésén, és felgyűrte az ingujját. A szembejövő autók elhaló-feltámadó fényében jól látszott a tetoválás bal karján a csukló fölött: egy angyal egy meztelen nőt visz. Egy csupasz lelket tart a szorításában, hogy felvigye a mennyországba. Jellegzetesen középkori motívum, de modern, erotikus felhangú ábrázolásban.

A másik férfi - aki a vezetőülésen ült, és dokumentumok után kutatott - darabos volt, szeplős, és vörös hajú. Félig nyitott, sokzsebű katonai gyakorlózubbonya láttatni engedte alatta a pólót, amelyre cirkalmas betűkkel az alábbi feliratot írták: "SZERESD A TE URADAT!"

- Kik maguk?

A vörös hajú belevigyorgott a visszapillantó tükörbe.

- Mondhatnánk úgy is, hogy lélekben testvérek vagyunk.

De nem feketék voltak.

- Talán együttműködhetnénk - javasolta Andrej. - Kit képviselnek?

- Ó, maga nagyon is együtt fog működni velünk - biztosította a szikár férfi. A társa beindította a motort.

Egy temetőhöz hajtottak az országút másik oldalán. Itt átpakolták Andrejt a csomagtartóba. Műanyag ragasztószalagot tekertek a csuklója és a bokája köré, és a száját is betapasztották vele.

Andrej úgy tippelte, hogy a kocsi visszafordult a belváros felé. Többször megállt, vélhetően a piros lámpáknál. Aztán leállították a motort. Ajtónyitás, ajtócsapódás. Körülbelül tíz perc elteltével a páros visszatért a kocsihoz. Andrej szállodájánál álltak meg vajon, hogy összeszedjék a holmiját? Az olcsó hotelnek nem éppen a biztonság volt az erőssége.

Elindultak, és kis idő múlva újra megálltak a kocsival, de ezúttal csak az egyik ajtó nyílt ki és csapódott be. A páros egyik tagja nyilván átszállt a saját kocsijába.

Aztán goromba út következett, amely során Andrej teljesen elvesztette az időérzékét. Bár volt némi huzat, a koporsószerű csomagtartóban mégis a fulladásig megült a levegő. Nappal biztosan halálos lett volna az utazás. Aztán meghatározhatatlan távolság megtétele után az út göröngyössé vált, Andrej ide-oda ütődött a csomagtartóban, és számos helyen lehorzsolódott róla a bőr. A Pontiac valamilyen földúton döcögött valahová.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Janny Wurts: Összeesküvés II. (részlet).

Létrehozás: 2005. április 18. 16:22:53

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20

Nyomtatási forma