Janny Wurts: A száműzött herceg (részlet 1.)

A Fény és Árnyék háborúját a Harmadkorban, Athera történelmének legzavarosabb és legforrongóbb időszakában vívták. Akkoriban öt évszázadon keresztül elkeseredett és véres küzdelem zajlott Arithon és Lysaer között. Amennyiben az ezen időszakban papírra vetett feljegyzések hitelesek, Lysaer, a Fény Ura isteni megtestesülés, az Árnyékmester viszont a gonosz szolgája és sötét erők irányítója volt. Eddig csupán a szelíd templomi hit feljegyzései képviselték az igazságot.

Erős kéz érintette meg Elaira karcsú vállát, majd az izmok megfeszültek. A kardforgatásban erősödött és a mesterbárd folytonos gyakorlása során érzékennyé vált ujjak görcsösen összerándultak. A sötét hajú férfi, aki szoros ölelésbe fonta, végre átadta magát a legyőzhetetlen szenvedélynek. Puha ajka megérintette az övét, és minden fal leomlott. Nem volt többé visszafogottság, önuralom és szörnyű kétségek, amelyek kettejük útjába állhattak volna. Elolvadt a karjában. Egész testét elöntötte a forróság. Néhány rövid pillanatra eggyé vált a herceggel, aki rabul ejtette a szívét. Gondolatai mélyéről sokszor előtörtek az emlékek, és ilyenkor földöntúli boldogság kerítette a hatalmába.

Ám mielőtt az álmok tovább szőhették volna a történetet, valami mindig félbeszakította. A sors kegyetlen közbeavatkozása most sem maradt el. Most éppen az ajtó felől hallatszó dörömbölés törte szilánkokra az emlékek képét.

A karcsú, szinte már légies varázslónő felült. A kopott takarók, amelyek testének melegét őrizték, a lábához hullottak. Kiáltani akart, de egyetlen hang sem hagyta el a száját. Az üveg nélküli ablak zsalui alatt befurakodó huzattól megborzongott. Próbálta összeszedni magát. Ismét kénytelen volt rádöbbenni a valóságra. A lágyan ringatózó meriori tengert, a meleg szellőket és Rathain hercegét már két éve el kellett hagynia.

Lehunyta a szemét, és próbálta megemészteni a fájdalmat. Fülét nem a finom homoknak csapódó hullámok zaja ütötte meg. Vad téli szél tombolt Araethura fehérbe öltözött völgyeiben.

A tegnapi hóvihar csípős, hideg éjszakát hagyott maga után.

A nyílt mezőkön az örvénylő szél felkorbácsolta a havat, és fehér tölcsérek kavarogtak a csenevész tölgyek és a befagyott lápok felett. Kunyhója az ingovány szélén állt, és amikor az áramlatok elértek idáig, dühödten támadtak az útjukba kerülő tákolmánynak. Az apró hókristályok megtalálták az ablak és a tető repedéseit, és megültek ott, hogy elhalványítsák a beáramló holdfényt. A szél jajgatni kezdett az eresz rögzítései közé szorulva, majd rothadó növényzet szagát keverte a kunyhó levegőjébe. Elaira mély lélegzetet vett, majd elfintorodott, ahogy megérezte a hamu mellé vegyülő cédrusok és a nedvességtől penészedő zsúptető kipárolgását. Egy kis időre volt szüksége, és már helyre is állt őrülten kalapáló szívének ritmusa.

Ujjaival hátrasimította az arcába hulló barna tincseket, és körbenézett. Az utóbbi időben túl sokszor ébredt így, kétségbeesett küzdelmet folytatva előtörő könnyeivel. Arithon emléke nem akart halványulni, és a kínok közepette egyre kevesebb kedvet érzett az élethez. Az eskü, amely egész életére a Koriathainhez kötötte, nem adott lehetőséget vágyai beteljesüléséhez. A reménytelenség ellen egyedül a szigorú magány nyújtott némi menedéket.

De ma még ettől is megfosztották. Az izgatott kopogás, amely félbeszakította az álmát, most ismét felhangzott. Valaki ökölbe szorított kézzel dörömbölt az ajtón.

Nyilván sürgős eset. Elaira egy gyermekkorában tanult kifejezést motyogott magában, és lerúgta a lábáról a takarót.

- A Végzetúr kegyelmére! Miért gondolja mindenki, hogy süket vagyok, mint egy darab fa?

Akárki is akart bebocsátást nyerni, nem adta fel. Elaira kénytelen volt sietni. A látogatója hamarosan leszakítja a bőrszalagokkal rögzített rozoga ajtót, neki pedig nincs egyetlen szerszáma sem, amivel helyrehozhatná az esetleges károkat. Kipattant a meleg ágyból. A csupasz talpát érintő deszkák jéghidegek voltak; felszisszent. Ruha nélkül tért aludni tegnap, mert a viharban bőrig ázott. Nem tehetett mást, kénytelen volt várakozni az ajtónyitással. Botladozva indult meg a fogas felé, és a köpenyét félrehajtva valami alkalmas ruhadarab után tapogatózott. Közben a dörömbölés újult erővel támadt fel.

- Démonokra! - kiáltott fel, és kénytelen volt beérni a nedves köpennyel. - Akárki is vagy, meztelenül nem adok semmilyen gyógyszert!

Elaira összehúzta az átázott köpenyt a vállán. Reszkető ujjaival szorosan összefogta a nyaka alatti részt, elhúzta a reteszt, és hátralépett, ahogy az ajtó befelé vágódva kitárult.

Vakító holdfény ömlött be a nyíláson. A küszöbön összegyűlt hópelyhek örömmel vették tudomásul, hogy elhárult az akadály az útjukból, és a nő csupasz lába felé kúsztak. Elaira felkiáltott, és még egy lépéssel hátrébb húzódott. Egy huncut örvény azonban a köpenye alá kapott. A ruha beleakadt a reteszbe, és kicsúszott bizonytalan ujjai közül.

A kinn álldogáló juhászfiú megdermedt a döbbenettől. A valószínűtlenül tágra nyílt szempár a nő fedetlen keblére tapadt. Elaira megőrizte a nyugalmát, és nem kezdett el nevetni a fiú arckifejezésén. Leakasztotta a rakoncátlan köpenyt a reteszről, és ismét összehúzta magán.

- Nem akarsz bejönni? - kérdezte enyhe gúnnyal a hangjában. - Vagy egészen addig állsz ott tátott szájjal, amíg jéggé nem fagysz?

A fiú fogai összecsattantak, ahogy bezárta a száját. Túl fiatal volt még ahhoz, hogy mentséget találjon. Az egész arca elvörösödött, miközben valami bocsánatkérés féleséget mormolt.

- Sejtem, hogy micsoda bajba keveredtél - folytatta Elaira kedvesen. - Hiszen még legalább egy éved van, mielőtt a helyi lányok után kezdenél futkosni, igazam van?

A fiú még jobban összehúzta magát, és még inkább elvörösödött. Mivel elég rémültnek tűnt ahhoz, hogy a következő pillanatban megforduljon, és elrohanjon, a varázslónő határozottan megragadta a csuklóját. Maga után húzta a ház belsejébe, és addig nem is eresztette el, amíg be nem csukta az ajtót. A fiú megállt a kandalló előtt. Ha el akart volna menekülni, akkor a varázslónőn és a csukott deszkákon is át kellett volna verekednie magát.

- Ki lett beteg? - kérdezte Elaira határozottan, hogy megtörje a kínos csendet.

Közben tapogatózni kezdett a tegnap levetett ruhadarabok között. A tűz mostanra már szokás szerint kialudt. A kéményen keresztül beáramló huzat szétszórta a hamut, amelynek egy részét egészen a lepárló eszközökig fújta. A mindig tiszta szerkezet most elég rosszul festett. Elaira reszketve húzta magára a jeges alsóneműt, majd a köpeny rejtekében kötötte meg a zsinegeket. A zsámolyon üldögélő fiú még mindig nem tért egészen magához. Eddig egyetlen hang sem hagyta el a száját.

- Ne mondd azt, hogy senki sem lett beteg - szűrte át a szavakat Elaira összekoccanó fogai közt. Hátat fordított a fiúnak, ledobta a köpenyt, és magára húzta vékony blúzát. A szegélyt, amelyről korábban víz csepegett, most vékony jégréteg borította.

- A nagynéném - motyogta a fiú. A lábára meredt, és közben nem is érezte az istállószagot, amely teljesen átitatta a ruháját. - Gyermeket vár. A bába küldött, hogy vigyelek oda.

Elaira belebújt a tunikájába, és elgémberedett ujjaival kétségbeesett küzdelmet folytatott a rögzítésével.

- Mikor kezdődtek a fájásai?

- Nem sokkal napközép után - válaszolta a fiú remegő hangon. - Nem tudtam szaladni. Túl mély a hó. - Beharapta az ajkát, és bátortalanul megkérdezte: - Meg fog halni?

- Mindent megteszek, hogy ez ne történhessen meg.

Elaira ösztönösen elrendezte a gondolatait, és elmerült az éjszaka hangjai között. Már éjfél is elmúlt; a telihold átbukott pályája csúcsán. Lehajolt, hogy megkeresse a báránybőr csizmáját, amely még valószínűleg mindig ott hevert, ahol tegnap lerúgta magáról. Az egyiket a dolgozóasztal árnyékában találta meg. A fiú ösztönösen kitért az útjából, ahogy megindult. Az asztallapon csillogó bádogtalizmánok mutatták az utat.

- Azt tudod, hogy elfolyt-e már a magzatvíz, amikor elindultál?

- Igen - erősítette meg a másik sajátos akcentussal, amelyet elnyújtott mássalhangzók jellemeztek. - Ezért küldött el a bába. Nehezen indult be a szülés. Megrepedt a magzatburok, és a folyadék színe nem sok jót ígért az asszony szerint.

Elaira mély levegőt vett.

- Milyen színű volt, arra emlékszel? Véres?

- Nem vér - csuklott el a fiú hangja. Bal kezével szerencsétlenségtől védő jelet rajzolt a mellkasára. - A folyadék sűrű volt, és zöldes. Ez rosszat jelent, ugye? Elfordul a néni felett a Kerék?

- Nem. Ő valószínűleg nincs veszélyben - jelentette ki Elaira magabiztosan. Rálehelt az ujjaira, majd a másik csizma után nyúlt. Hazafelé jövet megcsúszott egy kövön a gázlónál, beszakadt alatta a jég, és beletoccsant a vízbe. A bőr még mindig nedves volt. - Sokkal inkább a baba van veszélyben.

Összeszorította a fogát, letérdelt, és belelépett a csizmába, mielőtt minden idegszála tiltakozni kezdett volna a bőr fagyos szorítása ellen. Nem volt vesztegetni való ideje, ráadásul már úgysem égett a tűz. Minden pillanat számított, sőt, az is elképzelhető, hogy a fiú túl későn ért ide. Kiegyenesedett, és felkapta a táskáját az asztalról. Egy perc telt el azzal, amíg gyertyát gyújtott, és az újonnan támadt fényben összeszedte a szükséges gyógynövényeket. De ezzel még korántsem volt készen. Újabb értékes percek múltak el, mire kitapogatta a megfelelő üvegcséket a parafa tartóból. Csak remélni tudta, hogy ennyi elég lesz, és becsúsztatta az edénykéket a táskájába. Az alkoholt és különböző oldatokat tartalmazó üvegek csörögve tiltakoztak a nem megfelelő bánásmód ellen.

- Induljunk - sürgette meg a fiút. - Szívesen főznék neked teát, hogy egy kicsit átmelegedj, de a nénikéd gyermeke egy pillanatot sem várhat.

A kandallóban egyetlen széndarab sem füstölt már, amit ki kellett volna oltani. Ez ugyan sok kényelmetlenséget okozott, de legalább egy kis időt nyertek vele. Elaira kilépett az ajtón, és elindult a térdig érő hóban kitaposott ösvényen a pajta felé. A sebtében összetákolt építményből furcsa zörgés hallatszott. Hamarosan egy fehér fej tűnt elő a homályból, és reményteli pillantással nézett a nőre.

- Te ostoba szőrgombóc - szólalt meg Elaira. - Remélem, nem újabb adag zabot akarsz.

A csontsovány tarka heréltet a kunyhóval együtt adták, de az állat nem tölthette be az űrt Elaira szívében, amelyet az előző tavasszal kiszenvedett fürge kis pej hagyott maga után. Valamelyik hebehurgya beavatott Bojtosnak nevezte el a lovat, amely semmiféle logika alapján nem illett rá. A varázslónő leemelte a falba vert szögre akasztott lószerszámokat, és hozzálátott felkészíteni az állatot. Bojtos megbökte az orrával, és végigszaglászta a ruháját egy répa vagy más hasonló finomság után kutatva. Amikor nem talált, engedelmesen félreállt az útból, és sorban felemelte a lábait, hogy a gazdája bekenhesse a patkóit. Elaira libazsírral töltötte ki a repedéseket, nehogy a fagyott jégdarabok megszorulhassanak.

- Bölcs hölgy - kezdte a fiú szerényen suttogva. - Én nem tudok lovagolni.

- Pedig muszáj. Ha azt akarod, hogy segítsek a nénéden, akkor muszáj. - Elaira a herélt hátához lépett, és végigsimított az összeborzolódott szőrön. - Majd vigyázok, nehogy leess.

Hogy lelket öntsön a fiúba, udvariasan megkérdezte a nevét.

- Kaid, bölcs hölgy - közölte a gyermek.

Elaira a szeme sarkából észrevette a fiú kapkodó mozdulatait, ahogy varázslat ellen védő jeleket rajzol a levegőbe. Ironikus mosolya azonban eltűnt, ahogy a feltámadó szél belekapott a hajába, és számos tincset az arcába fújt.

- Minden rendben lesz, Kaid. Ne aggódj.

A falusi népek igen furcsák és ellentmondásosak voltak. Azért küldtek érte, mert szükségük volt a mágiájára, amely lehetővé tette a legsúlyosabb betegek számára is a gyógyulást. De legbelül mégis rettegtek a számukra ismeretlen misztériumtól; ennek tökéletes példája volt az előtte álló fiú, aki egy füvészboszorka jelét véste a levegőbe.

Elairának sosem volt része abban az áhítatos tiszteletben, amelyet egykoron a rend beavatottjai iránt tanúsítottak. A Koriathain ténykedését mindenütt rémült tekintetek kísérték, amióta ő a világra jött. A tudatlanság kezdete egészen a lázadás idejéig nyúlik vissza. A nagykirályok bukását követően az emberek bizalma megrendült a mágia minden formája iránt. Ez az idegenkedés sajnálatos módon azután sem csökkent, hogy az égboltot uraló Ködszellem ötszáz év után legyőzetett. Sőt, ennek épp az ellenkezője történt. A városlakók bizalmatlansága még inkább elmélyült, amióta a napfény visszatért Atherára.

A korianek Első Varázslónője egyértelműnek tartotta az okot: a Ködszellem átka, amely gyűlöletet szított az őt legyőző két féltestvér között, képes volt feléleszteni az emberek félelmeit. Természetesen szerinte a felelősség nem egyformán terheli őket. Lysaer s'Ilessid, aki a fény adományával született, nem jártas a mágiában. Egyedül az Árnyékmester, Arithon s'Ffalenn az, aki varázslók között nevelkedett. A Legfőbb és az Elöljárók Tanácsa egyáltalán nem volt rest rámutatni a férfi minden apró hibájára. Elaira azonban tudta mi az igazság. Lysaer a féltestvérével ellentétben elutasította az őt ért bírálatokat, és különösebb viszolygás nélkül fordult az adományához.

Visszahúzódó természete miatt szinte senki sem állt Arithon mellé. Mostanra kevés olyan lakója van a kontinensnek, aki a nevét nem a pusztítással és a vérontással kapcsolta volna össze.

Elaira igyekezett elzárni a gondolatok folyamát. Az Árnyékmester nyilván szerves részt vállalt abban, hogy Lysaer hadserege megsemmisítő vereséget szenvedjen a Dier Kenton-völgyben. De nem hagyhatja, hogy emiatt aggodalmaskodni kezdjen. A szívében ott volt a válasz. Korábban a férfi megosztotta vele legbelső félelmeit, és azt, hogy mennyire megviseli testileg és lelkileg is a pusztítás. Elaira nagyon kíváncsi volt arra, hogy vajon a másiknak sikerült-e megőriznie elméje épségét az utóbbi idők megpróbáltatásai közt. A józan ész azonban nem engedte, hogy ezen rágódjon. Nem szabad újabb lehetőséget kínálnia a rend számára, hogy kihasználják a kettejük közötti vonzalmat. Még most is haragra gerjedt, ha visszagondolt arra, hogy legbelső érzelmeit a feljebbvalói csupán eszköznek tekintették. A varázslónő megrázta a fejét, és visszatért a jelenbe. Bekente a foltos utolsó patkóját is, majd beletörölte a kezét egy régi rongydarabba.

- Készülj az induláshoz - lökte meg a ló hátsó felét; ahhoz túlságosan sietett, hogy a nyereggel kezdjen el bajlódni. - Nehéz éjszakánk lesz. Most többre lesz szükség a szokásos bóklászásnál.

Újabb szélörvény söpört végig a pajtán. Fátyolszerű hótakaró borította el a helyiséget. A vörösesbarna tincsek Elaira arcába csapódtak. A varázslónő türelmetlenül simította hátra a haját.

- Gyerünk, fiú - igazította meg az oldalán függő táskát. - Neked kell mutatnod az utat.

Felemelte a nedves csizmáját, és megtámasztotta a lábát az oldalánál halomba rakott tűzifán. Rátámaszkodott az állat farára, majd felpattant. Miután maga elé segítette a fiút, fészkelődni kezdett.

Kaid reszketett; inkább a félelemtől, mint a hidegtől, mert összehúzta magát, ahogy a nő keze körbefonta a mellkasát. Elaira mély levegőt vett. A másik ruhájából gyapjú- és kecskeszag áradt.

- Merre?

A fiú észak felé bökött az állával. Elaira megfordította a heréltet, és megindultak a széllel szemben. A fagyos levegő úgy szurkálta, mint ezernyi hegyes tű. A csillagok fagyott jégdarabnak látszottak az égbolton, a holdfény ragyogó fehérségbe vonta a hóborította hegyhátakat.

- Gyí! - kiáltotta Elaira.

A kezébe fogta a gyeplőt, és sarkával megbökte a hátast. Bojtos megrázta a sörényét, és hátravetette a fejét; Elaira ismét megbökte az oldalát, most valamivel erősebben. A ló testének melegét lassan a nedves ruhán keresztül is érezni kezdte. A méltatlankodó horkantás következtében apró párafelhők jelentek meg az állat orránál. Ám megunhatta az ellenkezést, mert a farkát felcsapva lassan megindult. Elaira ruhájának ujját kezdte húzgálni, hogy elrejtse szabadon maradt kezét a hideg elől.

- Meddig tartott, amíg ideértél?

- A sötétség leszállta előtt hagytam el a tanyát. Túl sűrűn esett a hó ahhoz, hogy meg tudjam mondani, pontosan mikor - közölte a fiú vacogva.

Elairának lett volna még tucatnyi kérdése a további részletekről. Kíváncsi lett volna, hogy a fiú mennyit jegyzett meg a bába utasításaiból, de inkább nem erőltette. A herélt lassan átevickélt a néhol csaknem mellkasig érő hóbuckák közötti ösvényeken, és közeledtek a céljuk felé. Elaira tudta, hogy minél hamarabb érnek oda, az újszülött túlélési esélyei annál nagyobbak, ezért minden figyelmét a hátas irányításának szentelte. Ha a magzat világra jötte után érnek oda, akkor már valószínűleg nem fog tudni segíteni. Ahelyett, hogy nyugtalanságával a fiút zaklatta volna, letört az egyik fáról egy ágat, és ezzel ösztökélte gyorsabb tempóra a lovat.

Az ezüst és fekete éjszakai táj szinte elnyelte a furcsa hármast. Úgy tűnt, hogy a legváratlanabb irányokból rájuk támadó hófúvásokon kívül egyedül ők mozognak az egész világon. Talán voltak körülöttük nyulak, melyek friss hajtások után kutattak, és a baglyok is vadásztak, de ők semmilyen élőlény nyomát nem látták. A hátas orrából kicsapó levegő apró jégkristályok formájában ült meg a lószerszámokon. Patkói néha hangos csattanással ütköztek neki a hó alatt megbúvó jégpáncélnak. A fiú, akit eredetileg azért küldtek, hogy mutassa az utat, nekidőlt a vállának, és elaludt. Ahol a föld sima volt, ott Elaira meghúzta a gyeplőt, és könnyű vágtára fogta Bojtost. Előttük és mögöttük végeláthatatlan dombvidék húzódott, amelyet teljesen elborított a hó. Néhol fák csontvázai emelkedtek a fehér takaró fölé abban reménykedve, hogy az erőtlen holdfényt hamarosan tavaszi napsütés váltja fel. A lápok nádasai befagytak, és a viharos szél letörte az amúgy igen ellenálló szálakat. A borotvaéles torzók képesek voltak szétvágni az óvatlan utazók csizmáját is. De Elairának most muszáj volt vállalnia a kockázatot.

A gyorsan repülő percek ellene dolgoztak. Érzékei előtt tisztán kirajzolódott az idő múlása; megállíthatatlan volt, akár a hálón átpergő homokszemek. Megállt egy völgy bejáratánál, és észrevette az előtte húzódó vízmosás meredek partját. A befagyott forrás feketén tekergőzött a jégpáncél alatt. Araethura lejtői hírhedtek voltak az ilyen és ehhez hasonló akadályokról. A vidéket nem ismerő utazók gyakran nagy kerülőket voltak kénytelenek megtenni, ha biztonságban akartak továbbhaladni. Elaira szitkozódni kezdett. Legfőképpen magát átkozta. Fel kellett volna ébresztenie a fiút, hogy megkérdezze a pontos utat. Az Arwent-folyót tápláló patakok általában túl szélesek voltak ahhoz, hogy télen biztonságosan átugorják őket. Gázló híján pedig nem kelhettek át, mert a folyásuk túl gyors volt. Régebben Daon Ramon is hasonló vidék lehetett, de a Severnir vizét azóta az etarraiak másfelé terelték. Az egykoron gazdag terület mostanra csupasz pusztasággá vált.

Elaira megrázta Kaid vállát, mielőtt a gondolatai jobban elkalandozhattak volna. Amikor a fiú valamennyire összeszedte magát, megszólalt:

- Nem kell átkelnünk. A tanyánk azokon az égerfákon túl fekszik.

Az árnyékok elrejtették az épület körvonalait, de ha valaki tudta, mit kell keresnie, könnyen rálelhetett. A tető kimagasodott a talajból, és közelebb érve az ablakok halvány fénye is látszott. Az egyik istállóból kecskék mekegése hallatszott, amikor a szél éppen feléjük fújt. Elaira felrázta a fáradt lovat, és lassú lépésben megindultak lefelé. A csillagok fénye időnként eltűnt a fejük felett, ahol az égerfák ágai összeértek. Még két óra van hátra hajnalig, állapította meg Elaira. Ez nem tűnt túlságosan jó előjelnek, ugyanis ebben az időben leggyengébb a test és a lélek közötti kapocs. Az öregek és a betegek gyakran halnak meg ebben az időben.

Lecsúszott a herélt hátáról, és a gyeplőt a fiú kezébe nyomta. Hagyta, hogy a gyermek magától kászálódjon le, és vezesse az istállóba az állatot. Még egy kicsit bajlódott, mire be tudta zárni maguk mögött az ismeretlen kapu reteszét. Amikor végzett, és megindult, szinte azonnal a szénaistálló és a kunyhó közötti védett részen találta magát. Egy pillanatra mintha az asszony nyöszörgését hallotta volna. Nem tudta volna megmondani, hogy a szülés fájdalmának, a gyásznak vagy csak a szél kegyetlen tréfájának lett-e fültanúja. Tehetetlennek érezte magát.

Átbotorkált a keréknyomok által felszabdalt udvaron, lenyomta a kilincset, és átlépett a küszöbön. Kaid nagynénjének a kunyhójában volt. A sötétség szinte azonnal elnyelte. A tél hidegétől elvágva levendula és égő nyírfatuskók illatát érezte. Valaki sűrű birkaragut főzhetett; a maradék zsír szaga mozdulatlanná és halottá tette a levegőt. A deszkafalak másik oldaláról meghallotta a bába hangját, aki bátorítóan szólalt meg:

- Elkezdhetsz nyomni, kedvesem. Eljött az idő. Most már hiába várakozunk, azzal csak rosszabb lesz.

Egy másik, érdes hang válaszolt neki. Az évek bölcsessége sütött belőle.

- Hadd jöjjön a gyermek. Végre megérkezett a fferedon'li.

A paráv nyelvből átvett kifejezés, eredetileg "fényhozót" jelentett.

Elaira megmozdult. Feszült és bizonytalan lett, ahogy felismerte az ősi megszólítás mögötti reményt és bizakodást. A szoba, amelyet átszelt túl apró volt, és túl nyugodt. Az ereszcsatorna túl közel húzódott a rövidre vágott tetőhöz, mintha a házikó egy erőd lenne a vidék terpeszkedő mocsaraival szemben. A faragott székek és egyéb berendezési tárgyak olyan szorosan álltak egymás mellett, mint a fösvény kincsei. Elaira azonnal rájött: az itteniek nem olyan fajtából valók, akik idegenek segítségét szokták kérni. Remek megfigyelőképessége hozzásegítette ahhoz, hogy elkerülje az útjában álló akadályokat. Elkerülte a rokka kerekét, az előtte álló sámlit, a halomba rakott gyapjút és a kandalló előtti lapokon fekvő kádat, amely színültig volt tiszta vízzel. A padlódeszkák megnyikordultak sietős léptei alatt. A tanyán élőknek jól mehetett a sora; az ablakok be voltak üvegezve, kívül pedig hibátlan spaletták borították. A környék legtöbb házában a padló döngölt föld volt csupán, ezért Elaira megdöbbent az itt látott kényelmen. Hát még amikor következő lépteit eltompította a lefektetett rongyszőnyeg! Persze az istállót és a kerítéssel körülvett legelőt látva felkészülhetett volna erre, csak eddig egész mással volt elfoglalva. Az araethurai pásztorok közül azoknak a legnehezebb, akik kénytelenek az állataikat a mocsarak környékén legeltetni.

Egy ajtó nyílt ki nyikorogva. Erős, narancssárga fény öntötte el a kunyhó hátsó szobáját, megkönnyítve Elaira továbbhaladását. A gerendák feletti nyitott padlástéren fiatal gyermekek feküdtek, de ma éjjel ők sem tudtak aludni; félénk és kíváncsi tekintetek meredtek a varázslónőre. Valamelyikük mozgolódni kezdett. Elaira nem nézett vissza, de sejtette, hogy egy újabb varázslatoktól védő jelet rajzoltak a levegőbe.

Belépett a hálószobába. A cseréptálba állított faggyúgyertya megvilágította a bába alakját. A középkorú asszony magabiztos testtartása hozzáértésről árulkodott. Erős csontozatú keze csupasz volt, ruhájának ujját egészen a válláig felgyűrte. Térden állva próbált enyhíteni Kaid nagynénjének fájdalmain. A gondjaira bízott nő törékeny volt, akár egy őzgida. Haja sötét, végtagjai erőtlenül lógtak; kimerült volt, és egyáltalán nem érdekelte, hogy egy varázslónő vagy egy démon látogatja meg a házukat. A szülőszéken görnyedt a könyökére támaszkodva. Arcán izzadság csillogott, kibomló copfja a nyakára és a vállára tapadt, és nem viselt semmilyen lábbelit. Testének többi részét párnák és takarók kusza összevisszasága fedte. A vászon alsószoknya fel volt hajtva, és redőzötten pihent csupasz combja felett. A bába, aki úgy látszik érzékeny volt a bírálatokra, megszólalt:

- Épp elég meleg van már itt amúgy is, de a férje ragaszkodott hozzá - húzta fel az orrát sértődötten, majd hozzátette: - Szerinte a feleségének meg kell őriznie a tisztességét minden körülmények között. Badarság. Semmi értelme, de a férfi nem ezen a vidéken született, és saját tulajdonának tekinti az asszonyát.

A lány arca fájdalmasan összehúzódott, de ahhoz már túl fáradt volt, hogy felkiáltson.

- Nyugalom - suttogta a bába, akinek a hangja hirtelen sokkal kedvesebbre változott. Ujjait az erőlködő nő derekára tette, hogy enyhítse a fájdalmait. - Ne habozz tovább, kedvesem. Nyomnod kell.

Tovább folytatta a bátorítást. A fiatal nő ujjai a csuklójára kulcsolódtak. A körmei apró, félhold alakú piros foltokat hagytak maguk után, miután a szakaszosan ismétlődő fájások után rövid szünet következett. Véget értek a várakozás kínzó órái; többé nem kellett szembeszegülni a természet sürgetésével, és az anya életet adhatott a gyermekének.

Miközben Kaid nagynénje fájdalmasan nyöszörgött, a sarokban álló ruhásládánál mocorgás támadt. Valaki vakarózni kezdett. Aztán fehér ujjak tűntek elő a homályból, és áldás jelét vésték a levegőbe üdvözlésképpen. Egy kísérteties arc méregette a varázslónőt, aki azért jött, hogy hatalmával lehetővé tegye a magzat életben maradását.

A jósnő, ismerte fel Elaira. Hálás volt, hogy legalább van valaki, aki nem idegenkedik tőle. Egy látnoki képességekkel rendelkező idős asszony jelen volt minden születésnél, halálnál és esküvőnél, amely ezen az elhagyatott vidéken zajlott le. Az volt a feladata, hogy értelmezze az előjeleket, és következtessen az események hatására. Elaira parávul válaszolt.

- Legyen áldott a jövő.

Odatérdelt a bába mellé a padlóra, és megfogta a fájdalom ellen küzdő nő másik kezét. A körülöttük lobogó gyertyák lángjai megcsillantak az újszülött előbukkanó fején. A bába azonnal alátámasztotta a tenyerével, és óvatosan lefelé húzta, hogy a válla könnyebben átbújhasson a medencecsont alatt.

- Ath kegyelmére - suttogta Elaira. - Még nem késtem el. Talán segíthetek.

A fiatal nő zihálva próbált kérdezni.

- Feküdj nyugodtan - nyugtatta meg Elaira. - Kövesd a bába utasításait. Ha minden rendben halad, a gyermek még életben van, és egészséges lesz.

Felegyenesedett, és levette a táskát a válláról. Miközben a hidegtől elgémberedett ujjaival próbálta kioldozni a szíjakat, a bábához fordult, és halk utasításokat közölt vele.

- Ha a szülés rendben lezajlott, vágd el és kösd meg a köldökzsinórt a szokásos módon. De a gyerekhez ne nyúlj. Nem szabad, hogy levegőt vegyen, felébredjen, vagy sírni kezdjen azelőtt, hogy eltávolítottam volna az összes folyadékot a levegő útjából.

A bába nem kérdezett semmit, és nem kezdett tiltakozni. A kezében tartott törülközőkkel és a késsel foglalatoskodott. Nagyon jól tudta, hogy meddig terjed a tudása, és melyek azok az esetek, amelyekkel már nem tud mit kezdeni. Számára elegendő volt az, amikor meglátta az elfolyó magzatvíz színét. A születés okozta megrázkódtatást a magzat a szokásosnál is nehezebben viselte, gyomrának tartalma még azelőtt kiürült, hogy elhagyta volna az anyaméhet. A folyadék, amely hónapokon át óvta, a saját székletétől lett életveszélyes csapda. Ha ez a tüdejébe jut, az újszülött azonnal megfullad. Nem volt olyan orvossága, amellyel semlegesíteni tudta volna a mérgezést; a gyermek perceken belül meghalna.

Talán a korian boszorkány varázshatalma képes lesz ezt megakadályozni. A bába túl gyakorlatias volt ahhoz, hogy visszautasítsa a hegyek között nemrég megtelepedett asszony segítségét.

De Elaira nem nyúlt a nyakához, hogy leemelje a láncon függő fókuszkristályt, amellyel a varázslatokat szokta végrehajtani. Ehelyett a táskájában kezdett kutakodni, és előhúzott egy vékony, görbe üvegcsövet, majd a kezét összedörzsölve próbálta felmelegíteni. Amikor ezzel végzett, hozzálátott a fertőtlenítéshez. Óvatosan beleöntött néhány csepp alkoholt, és addig ismételte a folyamatot, amíg teljesen tisztának nem találta a csövet.

A fiatalasszony közben nyöszörögni kezdett. Fogait összeszorítva próbálta legyőzni az újabb összehúzódás kínjait.

- Nem kell tovább nyomnod, kedvesem - csitítgatta a bába, miközben gyakorlott ujjaival elkötötte a csúszós köldökzsinórt. Hamarosan elvágja az utolsó köteléket is. - Készen vagyunk. Túlestünk a nehezén, most már nem kell sokáig várnod.

Elaira tudta, hogy alig néhány pillanat van hátra. Lehunyta a szemét, és igyekezett elűzni gondolatai közül az ordító bizonytalanságot. Ezek a dombvidéki pásztorok bizalmatlanok voltak a hozzá hasonlókkal szemben, és mindennél többre tartották a rokonsági kötelékeket. Ha nem tudja megmenteni ezt a gyermeket, azzal szörnyű bűnt követ el a helyiekkel szemben.

A fiatal anya halk kérdésére a bába válaszolt:

- Jól csináltad, kislány. Ath végtelen kegyelmének köszönhetően gyönyörű fiút hoztál a világra.

Elaira összeszedte magát. Megfordult, és elvette a bába karjában tartott újszülöttet. A véres bőr élettelen szürke volt, a végtagok nem mozdultak, és úgy látszott, hogy az élet bármelyik pillanatban elszállhat belőle. Fejjel maga felé lefektette az asztalra. Csodálkozva vette észre a pislákoló lángok fényében megcsillanó hollófekete tincseket. Kinyitotta az apróság száját, megfelelő szögbe fordította a koponyát, és gyors fohászt intézett Ath-hez. A megtisztított eszközt óvatosan betolta a légcsőbe. Nem remeghetett meg a keze. Az üveg a legapróbb nyomás következtében is elpattanhat. Egy megfelelő nádszál sokkal biztonságosabb lehetett volna, de most nem volt idő ilyet keresgélni. Minden pillanat drága. Nem hibázhatja el a nyílást, és nem is sértheti meg az újszülött torkát a nagy igyekezetben. Borzongás futott végig a gerincén; néhány szívdobbanásnyi ideje volt csak hátra.

Ha a gyermek most meghal, az egyedül az ő ügyetlensége miatt történik.

Érezte, ahogy a cső a helyére csúszik. Hatodik érzéke, veleszületett képessége és tanulmányai alapján tudta, hogy sikerrel járt. Lehajolt, ajkát a csőre illesztette, és beleszívott. A szájába gyűlt folyadékot az odakészített tálba köpte, amelyben kenőcsöket szokott keverni. A fehér porcelánra zöld színű, kocsonyás anyag csapódott. Újra beleszívott a csőbe. Az anyag még mindig ugyanolyan baljós árnyalatú volt. Megismételte a folyamatot, és most már valamivel tisztább lett az eredmény. A negyedik próbálkozás után tiszta folyadékot köpött a tálba.

- Ath legyen áldott - szisszent fel. Óvatosan kihúzta a csövet. Az apró, forró szoba körvonalai elmosódtak körülötte. Semmi más nem létezett számára, csak az újszülött. Finoman megpaskolta a talpát. - Lélegezz!

A siker küszöbén állt, de még át kellett esnie az utolsó próbán.

- Lélegezz, kis ember. Most már biztonságban csatlakozhatsz az élők világához.

A gyermek ujjai megrándultak. Az aprócska mellkas összerándult. A szája kinyílt, és levegő áramlott a tüdejébe. Nyoma sem volt már az anyaméh nyújtotta puha sötétségnek és biztonságnak. A fiúcska felsírt.

Elaira visszaadta a törülközőkbe bugyolált újszülöttet a bábának. Megkereste a legközelebbi széket, és leroskadt; a lába megadta magát. Arcát a tenyerébe temetve üldögélt, miközben kitörtek belőle az elfojtott érzelmek. A gyermek sírása erőteljesebb és szabályosabb lett. Bőre hamarosan rózsaszínre változott, ahogy az élet végigáramlott a szöveteken. Elaira kiegyenesedett, de a tudatáig nem jutott el a szomszéd szobában támadt mozgolódás. Friss levegő áramlott be, ahogy az ajtó kicsapódott. Minden izma sajgott, és alig bírt talpon maradni az alvás nélkül töltött éjszaka után.

Felpillantott. Szinte ugyanabban a pillanatban megdermedt. Tekintete összekapcsolódott a belépő férfiéval.

Fekete haj és zöld szempár. Szögletes arcvonások hajoltak feléje. A pislákoló lángok fényében jól látszott a férfi dühe. Testét egy csuklyás köpeny takarta, amelyet a nyakánál egy zsineg fogott össze. Az araethurai pásztorok által kedvelt színes csíkok díszítették az anyagot.

Az egyensúlyát vesztő Elaira sikoltani akart, de a kiáltás a torkára fagyott. Nem tudta volna megmondani, hogy mennyi idő telt el, mire meg tudott mozdulni, vagy a gondolatai beindultak. Az aprólékosabb vizsgálódás feltárta előtte a különbségeket. Az ökölbe szorított kéz ujjai túl vastagok voltak ahhoz, hogy megszólaltathassanak egy lyrantot. A férfi magasabb és erősebb testfelépítésű volt, mint Arithon s'Ffalenn, a herceg és mesterbárd. A föléje tornyosuló pásztor a ház ura volt, a nemrég született gyermek apja.

- Daelion segíts! - förmedt rá durván a bábára. - Ő mi a fenét keres itt?

- Ne is törődj velem - válaszolta Elaira gyorsan. Számított rá, hogy előbb-utóbb nyílt ellenségeskedéssel fog szembesülni, így a másik reakciója nem lepte meg. - Már épp indulni készültem.

Felállt, és kiöntötte a tál tartalmát a szülőszék melletti vizeskancsóba. Hátat fordított, átlépte a véres törülközők halmát, majd rendezgetni kezdte összetúrt táskáját. Megtette, amit meg kellett tennie. A gyermek már nem volt életveszélyben. Ha a férfi annyira elvetemült, hogy tettlegességre fanyalodik, akkor keservesen meg fogja bánni azt a pillanatot, amikor kezet emelt rá. A jósnő azonban tiltakozni kezdett, méghozzá olyan hangon, mint egy erdei lidérc.

- A fferedon'li még nem megy el. Addig nem, amíg a jóslat meg nem születik.

Az idős asszony feltápászkodott a dühtől reszkető férjjel szembeni sarokból. Eligazgatta magán a sálakat, és tiltakozását a bába felé is tolmácsolta.

- Ne kísértsük a sorsot. A gyermek életéért áldozatot kellett hozni. Már rég nem lenne közöttünk, ha a fferedon'li nem siet a segítségünkre.

A férj káromkodni kezdett. Szeme újult erővel felvillant, de tekintetét egy pillanatra sem szakította el a varázslónőről. Elaira késve fogta csak fel, hogy miből fakad az ellenségeskedés. Hidegzuhanyként érte a felismerés. Szíve majd kiugrott a helyéről. Olyan gyorsan próbált válaszolni, amilyen gyorsan csak tudott.

- Nem kívánok semmit a szolgálataimért cserébe! - Kiáltani akart, de az újszülött hangos sírása mellett alig lehetett hallani a hangját. - Hadd alakuljon a fiú sorsa úgy, ahogy ő akarja. Én nem kívánok beleavatkozni.

- Te is tudod az igazat, bölcs hölgy - közölte nyersen a jósnő. - Az újszülött tartozik neked az életéért, és ez így van rendjén. Ha visszautasítod a jussod, azzal csak még nagyobb balszerencsét hozol a fejére. Tiszteletlenség lenne másképp döntened.

Az apa megperdült, és tiltakozni kezdett. Az asszony válasza azonban félbeszakította.

- Ostoba férfi! Hát kecskék neveltek téged? Erős fiad született, aki majd egykoron továbbviszi a véredet. Hadd mondjam el a jóslatot, amely kijelöli számára az utat. Talán neki köszönheted majd, hogy fennmarad a családod. A szívesség, amelyet cserébe kell adni a világra jöttéért, egyedül az övé, nem másé!

A bába felemelte a meztelen gyermeket, és elkezdte letörölni róla a bőrét borító folyadékot. Csendben dolgozott, mintha az ő bűne lenne, hogy Elaira idejött. Egy tincs koromfekete haj meredt az égnek a sérülékeny koponya tetejéről. Az arca vörös volt és könnyektől nedves; lábával nyugtalanul rúgkapált a levegőben, mintha apja haragját próbálta volna lecsillapítani.

A jósnő hideg, száraz érintését követően a sírás elveszítette rendszerességét, és lassan elhalkult. Az öregasszony felemelte a fiúcska apró testét. Sötétbarna szeme összeszűkült, ahogy végigmérte a gyermeket. Látása előtt feltárult az anyag mélysége. Alig látható

fényaura támadt a jósnő körül, ahogy belemerült a jövő képeibe. Elaira egyszerre érzett megkönnyebbülést és félelmet. Az idős asszony jövőlátása nem csupán szemfényvesztés volt; valóban elmerült az energia áramlataiban.

Hamarosan megszólalt. Szavai erőteljesen zengtek, és felvázolták a lehetséges jövőt. De a jóslat nem a gyermek rokonságára, hanem Elairára irányult.

- Egy gyermek, akinek négy lehetséges sorsa rajzolódik ki. Egészségben megéri a felnőtt kort. Ha elpusztul a tűzben, akkor nem fog senki szenvedni, csak ő. Te döntöd el, fferedon'li, hogy mikor jön el ez az idő. Ha a sós tengeren hal meg, akkor szeretteid egyike is odavész vele. Ha a szárazföldön hal meg füst és acél által, akkor a szeretted életben marad, de elárulják. Ha ez a gyermek megéri az öregkort, akkor az öt nagykirályság egyike, majd az egész világ sötétségbe borul. Sosem lehet helyrehozni a sebeket. A te felelősséged választani, fferedon'li, hogy a gyermek természetes halállal haljon meg, vagy áldozattá váljon. Legyen a neve Fionn Areth Caid'an. - A jósasszony leengedte a babát. A szikra eltűnt a szeméből, ahogy az utolsó mondatba fogott: - Legyen a sorsa a kard, mert ez az ösvény messze viszi Araethurától.

Elaira tágra nyitott szemmel bámulta a gyermeket, aki épp most kapott nevet. Azt kívánta, bárcsak remegett volna meg a keze, amikor az üvegcsővel bíbelődött. Vagy legalább az átkozott lova beleeshetett volna valami patakba, és akkor nem ér ide időben. Akkor ez a fiú nem élte volna meg a reggelt. Bénultan állt, és próbálta lerázni az elméjét szorosan megkötő béklyókat. Iszonyúan megbánta a mai éjszakát, de a szívére nehezedő teher nem eresztette. Az anya időnként feltörő zokogása nem jutott el a füléig. Az iszonyú haragra gerjedt férj kirohant, és bevágta maga mögött az ajtót. A csattanás végre visszahozta a valóságba. A bába vigasztalni próbálta, de a jósnő szavait csak egyféleképpen lehetett értelmezni.

A varázslónő érezte, ahogy lassan kezdi elveszíteni az önuralmát. Hitetlenkedve nézett körbe. Az újszülött aprócska ujjai összekapcsolódtak az Árnyékmester sorsával. Újra megelevenedtek a félelmek, amelyek egész hadseregeket tüzeltek harcra. A végeredmény mindig ugyanaz volt: vérontás és gyász.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Raymond E. Feist: Ezüstsólyom karma (részlet 2.).

Létrehozás: 2004. július 1. 15:25:49

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20

Nyomtatási forma