David Eddings: A prófécia gyermeke (részlet)

Az első dolog, amire Garion Faldor farmjából emlékezett, a konyha volt. Egész hátralévő életében különös, meleg érzés bizsergett végig rajta, ha egy konyhában járt, hallotta a jellegzetes zajokat és érezte az illatokat, melyek egyedi eleggyé összeállva jelentették számára a szeretetet és az ételt, a kényelmet és a biztonságot, de mindenekelőtt az otthont. Bármilyen magasra is emelkedett Garion életében, sosem felejtette el, hogy minden emléke a konyhában kezdődött.

Faldor farmjának konyhája egy nagy, alacsony mennyezetű helyiség volt, teli kemencékkel, üstökkel és hatalmas nyársakkal, melyek lassan forogtak a boltíves, barlangszerű tűzhelyeken. Hosszú, nehéz munkaasztalok is sorakoztak benne, ahol a kenyértésztából cipókat dagasztottak, csirkéket vágtak darabokra, sárgarépát és zellert kockáztak fel a hajlított pengéjű kések gyors, határozott vágásaival. Amikor Garion még nagyon kicsi volt, ezek alatt az asztalok alatt játszott, és hamar megtanulta, hogyan tartsa távol az ujjait a körülötte dolgozó konyhai szolgálók lábától. És néha, késő délután, amikor már elfáradt, bekuporodott az egyik sarokba, és onnan figyelte a konyhában égő tüzeket, melyek fénye megcsillant a több száznyi kifényesített tányéron, késen és hosszú nyelű kanálon. A tányérok és az evőeszközök a fehérre meszelt falakba vert kampókon lógtak, és mindegyik elhomályosult a szeme előtt, amikor tökéletes békében és harmóniában, a világgal teljesen elégedetten álomba szenderült.

A konyha, és minden ott történt esemény középpontja Pol nagynéni volt. Mintha egyszerre mindenhol ott lett volna. A végső simítás a libán a serpenyőbe kerülés előtt, a kelő cipó gyors megformálása, vagy a sütőből frissen kikerülő malac díszítése - ezt mind ő végezte. Bár számos szolgáló dolgozott a konyhában, kenyér, ragu, leves, sült vagy gyümölcs nem kerülhetett ki onnan anélkül, hogy Pol nagynéni legalább egyszer meg ne érintette volna. Szagról, ízről, vagy valamilyen különleges érzéktől vezérelve mindig meg tudta állapítani, mi hiányzik az ételből, és ilyenkor maga rakott bele egy csipetnyit vagy kanálnyit a megfelelő fűszerből, vagy ha ennél is több kellett, akkor hanyag mozdulattal megbillentette az agyagból készült fűszertartót. Olyan volt, mintha valamiféle mágia vette volna körül, olyan tudás és hatalom, amely meghaladja a közönséges emberek felfogóképességét. És mégis, bármilyen elfoglalt volt, mindig pontosan tudta, hol van Garion. Lepénykészítéskor, egy különleges sütemény díszítésekor, vagy akár egy frissen töltött csirke összevarrása közben is kinyújtotta a lábát, és a sarkával vagy a lábfejével félrehúzta a fiút a többi szolgáló útjából.

Ahogy Garion egy kicsit idősebbé vált, ez egyfajta játékká nőtte ki magát. A fiú mindig megvárta, amíg Pol túlságosan elfoglaltnak látszik ahhoz, hogy figyeljen rá, és ekkor kurta lábát sebesen kapkodva, nevetve rohanni kezdett az ajtó felé. Ám sosem sikerült elszöknie. Garion pedig ilyenkor kacagott, karját Pol nagynéni nyaka köré fonta, és megcsókolta a nőt. Aztán visszament a helyére, és várta a következő alkalmat.

Ezekben a korai években meg volt győződve róla, hogy Pol nagynéni a legfontosabb és legcsodálatosabb nő a világon. Sokkal magasabb volt, mint a többi asszony és lány Faldor farmján - majdnem olyan magas, mint egy férfi -, és mindig komoly, szinte szigorú arcot vágott... eltekintve persze attól, ha vele foglalkozott. Haja hosszú volt és nagyon sötét, majdnem fekete, kivéve egyetlen tincset a bal szemöldöke felett, amely fehéren tündökölt, akár a frissen hullott hó. Éjszaka, amikor betette őt az ágyába, amely közvetlenül az övé mellett állt közös szobájukban, a konyha felett, a fiú mindig megérintette a fehér tincset; a nő ilyenkor elmosolyodott, és puha kezével megsimogatta Garion arcát. A fiú mindig azzal a tudattal aludt el, hogy Pol nagynéni ott van mellette, és őrzi az álmát.

Faldor farmja nagyjából Sendaria közepén terült el; ezt az esős éghajlatú királyságot nyugatról a Szelek Tengere, keletről pedig a Chereki-öböl határolta. A többi farmhoz hasonlóan Faldor birtoka sem csak egy vagy két épületből állt, hanem pajták, istállók, csűrök, tyúkólak és galambházak összességéből, melyek mind egy központi udvarra néztek, ahová dél felől lehetett bejutni egy nagy kapun keresztül. Az emeleten voltak a szobák - némelyik nagy, mások egészen aprók -, ahol azok a munkások laktak, akik napközben a falakon túl húzódó hatalmas földeken szántottak, vetettek, és betakarították a termést. Faldor szállása a központi ebédlő felett emelkedő négyszögletes toronyban volt. A munkások naponta háromszor - betakarítási időszakban néha négyszer is - ebben az ebédlőben szoktak összegyűlni, hogy bőségesen belakmározzanak a Pol nagynéni konyhájából kikerülő finomságokból.

Mindent összevetve boldog és kellemes hangulatú hely volt, Faldort pedig jó gazdaként ismerték. Magas, komor férfiú volt hosszú orral, és még hosszabb állcsúccsal. Bár ritkán nevetett vagy mosolygott, a neki dolgozókkal mindig kedvesen viselkedett, és nagy figyelmet fordított rá, hogy a munkásai egészségesek és elégedettek legyenek. Nem állt érdekében az utolsó csepp verejtéket is kisajtolni belőlük. Sok szempontból inkább apja, mint gazdája volt annak a hatvanvalahány embernek, akik az ő birtokán éltek. Gyakran étkezett velük - ami nagy ritkaság volt a vidéken, mivel a legtöbb birtokos még csak egy fedél alatt sem volt hajlandó lakni a munkásaival -, és jelenléte a központi ebédlő legnagyobb asztalának végén mindig gátat szabott a meggondolatlanabb ifjoncok lármázásának. Faldor jámbor, istenfélő ember volt, aki kivétel nélkül minden étkezés előtt egyszerű szavakkal imádkozott Isten áldásáért. Az emberek tudták ezt, ezért ők is méltósággal készülődtek az étkezésekhez, legalább az ájtatosság látszatát erőltetve magukra, mielőtt nekiestek volna a teli tálaknak és tányéroknak, melyeket Pol nagynéni és segítői tettek eléjük az asztalra.

Faldor jó szíve - és nem utolsósorban Pol nagynéni mágikus ujjai - miatt hatvan mérföldön belül mindenki ezt a farmot tekintette a legkellemesebb és legvendégmarasztalóbb helynek. A közeli Felső-Gralt nevű falu kocsmájában egész esték teltek el azzal, hogy a helyiek a legapróbb részletekig kitárgyalták a Faldor ebédlőjében rendszeresen felszolgált csodálatos lakomákat. A kevésbé szerencsés, más farmokon dolgozó munkások gyakran sírva fakadtak, amikor szóba került Pol nagynéni sült libája, és Faldor farmjának híre még távoli vidékekre is eljutott.

A birtok legfontosabb embere - természetesen Faldoron kívül - Durnik volt, a kovács. Ahogy Garion egyre idősebbé vált, és elmozdulhatott Pol nagynéni szoknyája mellől, útja egy idő után elkerülhetetlenül a kovácsműhelybe vezetett. A Durnik keze alól kikerülő csillogó vas szinte hipnotikus erővel vonzotta a fiút. Durnik átlagos kinézetű férfiú volt egyenes szálú, barna hajjal és a melegtől pirospozsgás, sima bőrű arccal. Nem volt sem magas, sem alacsony, sem sovány, sem kövér. Józan életű, csendes emberként ismerte mindenki, és mint az ő szakmáját űző férfiak többsége, rettenetesen erős volt. Mindig durva bőrmellényt viselt, és hozzá ugyanolyan anyagú kötényt. Mindkettőt égésnyomok pettyezték a munka közben az üllőről lerepülő szikrák következtében. Ezenkívül szűk nadrágot és puha bőrcipőt viselt, mint szinte mindenki Sendariának ezen a részén. Első szavaival figyelmeztette Gariont, hogy tartsa távol a kezét a tűzhelytől, és a vörösen izzó fémtől. Idővel azonban összebarátkoztak, és egyre többet beszélgettek.

- Mindig fejezd be, amihez hozzányúlsz - tanácsolta a kovács. - Nem tesz jót a vasnak, ha félrerakod, és a szükségesnél többször dugod vissza a tűzbe.

- De miért nem? - kérdezte Garion.

Durnik vállat vont.

- Csak.

- Mindig a lehető legjobb munkát végezd - mondta egy másik alkalommal, amikor az utolsó simításokat végezte egy szekér megrongálódott fémalkatrészén.

- De ez a darab úgyis alul lesz, nem látja senki - vitatkozott Garion.

- Én viszont tudom, hogy ott van - mondta Durnik a fémdarabot csiszolgatva. - Ha nem csináltam meg olyan tökéletesre, amilyenre csak tudom, akkor minden alkalommal szégyenkezni fogok, amikor megpillantom a szekeret. Márpedig minden nap szoktam látni.

És így tovább. Anélkül, hogy észrevette volna, Durnik megtanította a kisfiút a sendarok munkához való hozzáállására, a takarékosságra, a jó modorra és minden másra, ami egy jól működő társadalom alapját képezi.

Pol nagynéni kezdetben aggódva figyelte Garion vonzódását a kovácsműhelyhez, mert féltette a fiút a veszélytől; ám miután a konyhaajtóból többször is megfigyelte őket, rájött, hogy Durnik ugyanúgy törődik a fiú biztonságával, mint ő maga, és attól kezdve már nem aggódott annyira.

- Ha a fiú láb alatt van, küldd csak vissza nyugodtan, Durnik mester - mondta a kovácsnak egy alkalommal, amikor egy nagy rézüstöt hozott foltozásra a kovácsműhelybe. - Vagy szólj nekem, és én majd ott tartom a konyhában.

- Egyáltalán nem zavar, Pol - mosolygott Durnik. - Értelmes fiú, és eleget tud már ahhoz, hogy ne legyen útban.

- Túlságosan jólelkű vagy, Durnik - mondta Pol nagynéni. - A fiú tele van kérdésekkel. Csak válaszolj meg egyet, és máris egy tucatnyi újabbat tesz fel.

- Ilyenek a fiúk - felelte a kovács, és óvatos mozdulatokkal bugyogó fémet töltött az üst alján lévő aprócska lyuk köré helyezett agyaggyűrűbe. - Kölyökkoromban én is ugyanilyen kíváncsi voltam. Apám és az öreg Barl, a kovács, aki engem tanított, elég türelmesek voltak ahhoz, hogy mindenre válaszoljanak. Szégyent hoznék rájuk, ha nem tanúsítanék hasonló türelmet Garion esetében.

Garion, aki a közelben üldögélt, lélegzetvisszafojtva hallgatta a párbeszédet. Tudta, hogy elég egyetlen elhibázott szó bármelyik oldalról, és azonnal ki lesz tiltva a kovácsműhelyből. Miközben Pol nagynéni a frissen megfoltozott üsttel a kezében visszasétált a konyhába az udvar keményre taposott földjén keresztül, a fiú észrevette, Durnik hogy nézi a nőt, és egy elképzelés rajzolódott ki a fejében. Egyszerű ötlet volt, de az volt a szépsége, hogy mindenki számára ígért valami hasznosat.

- Pol nagynéni - mondta aznap este fintorogva, mert a nő éppen egy durva ronggyal most a fülét.

- Igen? - Már a nyaka volt soron.

- Miért nem mész feleségül Durnikhoz?

Pol abbahagyta a mosdatást.

- Tessék? - kérdezte.

- Szerintem nagyon jó ötlet.

- Ó, valóban úgy gondolod? - A nő hangjában különös él érződött, és Garion tudta, hogy veszélyes talajra tévedt.

- Kedvel téged - mondta mentegetőzve.

- És gondolom, már meg is beszélted vele, ugye?

- Nem, először neked akartam szólni.

- Ez legalább valóban jó ötlet volt.

- De ha szeretnéd, holnap reggel beszélek vele is.

A nő szinte körbetekerte a fiú fejét a fülénél fogva. Garion arra a megállapításra jutott, hogy a füle túlságosan közel helyezkedik el Pol nagynéni kezéhez.

- Nem szólsz erről a képtelenségről sem Durniknak, sem másnak! - dörrent rá a nő, és sötét szemében olyan tűz lángolt, amilyet Garion még soha nem látott.

- Csak egy ötlet volt - szabadkozott.

- Méghozzá egy nagyon rossz ötlet. Mostantól hagyd a gondolkodást a felnőttekre! - Még mindig fogta Garion fülét.

- Ahogy kívánod - egyezett bele sietve a fiú.

Azonban késő éjszaka, amikor már mindketten az ágyukban feküdtek a csendes sötétségben, újból előhozta a témát.

- Pol nagynéni...

- Igen?

- Ha nem Durnikhoz, akkor kihez akarsz hozzámenni?

- Garion!

- Hm?

- Fogd be a szád és aludj!

- Szerintem jogom van tudni - mondta sértetten a fiú.

- Garion!

- Rendben, máris alszom, de szerintem most nem voltál igazságos velem.

A nő nagyot sóhajtott.

- Rendben - mondta végül. - Az igazság az, hogy nem gondolkodom házasságon. Soha nem is gondolkodtam rajta, és egészen komolyan kétlem, hogy valaha férjhez fogok menni. Túl sok fontos elintéznivalóm van.

- Ne aggódj, Pol nagynéni - mondta megnyugtatóan Garion. - Ha majd felnövök, én feleségül veszlek!

Pol erre nevetni kezdett zengő, mély kacagással, és a sötétben megérintette a fiú arcát.

- Nem, kedvesem - suttogta. - Neked más feleséget tartogat az élet.

- Kit?

- Majd megtudod - jött a titokzatos felelet. - És most aludj.

- Pol nagynéni.

- Igen?

- Hol van az édesanyám? - Ez egy olyan kérdés volt, amit már nagyon régen fel szeretett volna tenni.

Hosszú csend következett, majd Pol sóhaja hallatszott a sötétben.

- Meghalt - mondta halkan.

Garion hirtelen mély gyászt és határtalan szomorúságot érzett. Sírva fakadt.

És a nő már ott is volt az ágya mellett. Letérdelt a földre és átölelte a zokogó fiút. Hosszú idő multán, miután átvitte saját ágyába, és magához szorítva tartotta, amíg a gyász el nem távozott, Garion szipogva megkérdezte:

- Milyen volt? Hogy nézett ki az anyám?

- Szőke hajú volt - felelte Pol -, nagyon erős és nagyon szép. A hangja szelíd volt, és nagyon boldogan élt.

- Szeretett engem?

- Jobban, mint hinnéd.

Újra elsírta magát, de ez a sírás halkabb volt az előzőnél, és inkább szánakozó, mint fájdalmas.

És Pol nagynéni addig tartotta őt, amíg álomba nem sírta magát.

Voltak más gyerekek is Faldor farmján, ahogy az egy hatvanfős közösségben általában lenni szokott. Az idősebbek mind valamilyen fontos munkát végeztek, de volt három Garion korabeli kölyök is, akiknek még nem kellett dolgozniuk. Ők lettek Garion barátai és játszótársai.

A legidősebb fiút Rundorignak hívták. Egy-két évvel öregebb, és valamivel magasabb volt Garionnál. Koránál fogva elméletileg ő lett volna a kölykök vezetője, de mivel arend származású volt, az értelmi képességei nem szárnyaltak a magasban, és szívesen alkalmazkodott a fiatalabb fiúkhoz. A többi országtól eltérően Sendaria királyságában nagyon sok faj keveredett egymással. Cherekek, algarok, drasniaiak, arendek és tolnedraniak alkották Sendaria népességének legnagyobb részét. Az arendek természetesen nagyon bátrak, de annál nyakasabbak voltak.

Garion második játszópajtása Doroon volt, egy apró termetű, gyors fiú, akinek annyiféle vér keveredett az ereiben, hogy egyszerűen csak sendarnak tekintették. A legfigyelemreméltóbb az volt Doroonon, hogy állandóan rohant; ha futhatott, sosem sétált. A lábához hasonlóan úgy tűnt, a gondolatai, de még a nyelve is mindig túlságosan gyorsan pörögnek. Állandóan beszélt, hadart, és mindig izgatott volt.

A kis csapat hallgatólagos vezetője Zubrette volt, egy aranyhajú, elbűvölő kislány. Játékokat talált ki, meséket mondott nekik, és rávette őket, hogy almát és szilvát lopjanak neki Faldor gyümölcsöskertjéből. Királynőként uralkodott felettük, sokszor játszotta ki a többieket egymás ellen, és nem egyszer tört ki miatta verekedés. Szívtelen kis teremtés volt, és a három fiú időnként gyűlölte őt, máskor pedig akarat nélküli szolgaként leste minden óhaját.

Telente széles talpakon siklottak le az udvarház mögötti domboldalon, és átázva, hóval borítottan, remegő kézzel és sugárzó arccal tértek haza, amikor az este lilás árnyai rátelepedtek a vidékre. Vagy ha Durnik biztonságosnak nyilvánította a jeget, hosszú órákig csúszkáltak a befagyott tavon, amely fagyos csillogással húzódott meg egy apró völgyben, a farmtól keletre, a Felső-Graltba vezető út mentén. És ha az idő túlságosan hidegre fordult, vagy éppen a tavasz közeledtével felmelegedett, latyakossá téve a havat és veszélyessé a tó jegét, összegyűltek a szénapadláson, és órahosszat ugráltak a puha szénába; hajuk pelyvával telt meg, orruk pedig a nyár illatát hordozó porral.

Tavasszal ebihalakat hajkurásztak a tó iszapos szélében, és felmásztak a fákra, hogy tágra nyílt szemmel csodálják a legmagasabb ágakon lévő madárfészkekben megbúvó apró, kékes tojásokat.

Természetesen Doroon volt az, aki egy szép tavaszi napon Zubrette noszogatására felmászott egy tóparti fa tetejére, majd onnan leesve eltörte a karját. Mivel Rundorig mozdulatlanul, levegő után kapkodva bámulta sérült barátját, Zubrette pedig szinte még azelőtt elszaladt, hogy a fiú földet ért volna, Garionra maradt a szükséges döntések meghozatala. Néhány pillanatig szótlanul méregette a helyzetet, vörösesszőke hajjal keretezett, fiatal arca elkomorodott. A kar kétségtelenül törött volt, és a sápadt, rémült Doroon az ajkát harapdálva próbálta visszatartani sírását.

Garion mozgást látott a szeme sarkából, és gyorsan odanézett. Nem messze tőlük egy sötét köpenyes férfi ült nagy testű, fekete lován, és őket figyelte. Amikor találkozott a tekintetük, Garion egy pillanatig jeges hideget érzett, és azonnal tudta, hogy már látta ezt az embert valahol - most jött csak rá, hogy az alakot már többször is látta feltűnni a látómezője peremén. Sosem beszélt, csak figyelt. Ekkor Doroon felnyögött, és Garion visszafordult felé.

Nadrágszíjával gondosan rögzítette barátja törött kezét a melle előtt, aztán Rundoriggal talpra segítették a sérült fiút.

- Legalább segíthetett volna - mondta Garion bosszankodva.

- Ki? - nézett körül Rundorig.

Garion megfordult, hogy rámutasson a sötét köpenyes alakra, de a lovas addigra eltűnt.

- Én nem láttam senkit - mondta Rundorig.

- Nagyon fáj! - nyögte Doroon.

- Ne aggódj, Pol nagynéni majd gondoskodik rólad - nyugtatta meg Garion.

És valóban úgy történt. Amikor a három fiú megjelent a konyha ajtajában, a nő egyetlen pillantással felmérte a helyzetet.

- Hozzátok ide - mondta nyugodt hangon. Leültette a sápadt, reszkető Doroont egy padra, az egyik kemence mellé, és teát főzött neki több gyógynövényből, melyeket az egyik éléskamra legmagasabb polcára helyezett agyagedényekből vett elő.

- Idd meg ezt. - Odaadta Doroonnak a gőzölgő bögrét.

- Ez meggyógyítja a karom? - Doroon kétkedve szemlélte a gyanús kinézetű italt.

- Csak idd meg! - parancsolt rá Pol, miközben hasított vesszőket és vászoncsíkokat készített elő a rögzítőkötéshez.

- Fúj, ez nagyon rossz! - fintorgott a fiú.

- Én is úgy emlékszem. Idd meg mind.

- Nem kérek többet! - tiltakozott Doroon.

- Úgy is jó. - A nő félretolta a vesszőket, és leakasztott a falról egy hosszú, éles kést.

- Mit akarsz azzal? - kérdezte reszketve a fiú.

- Mivel nem vagy hajlandó meginni az orvosságot - felelte természetes hangon Pol -, azt hiszem, kénytelen leszek levágni.

- Levágni? - Doroon hangja elvékonyodott, szeme tágra nyílt a rémülettől.

- Körülbelül itt - mondta a nő komolyan, és a kés hegyével megérintette a fiú könyökét.

Doroon könnyes szemmel felhajtotta a tea maradékát, és néhány perccel később már kábán bóbiskolva ült a padon. Csak egyszer kiáltott fel, amikor Pol helyre tette a törött csontot, de miután a nő bekötözte és rögzítette a kart, ismét álomba szenderült. Pol váltott néhány szót a fiú rémült anyjával, aztán Durnik felcipelte Doroont az ágyába.

- Nem vágtad volna le a karját - mondta Garion.

Pol nagynéni rezzenéstelen arccal nézett rá.

- Valóban? - kérdezte, és a fiú már nem is volt annyira biztos a dolgában. - Azt hiszem, szeretnék egy szót váltani Zubrette kisasszonnyal.

- Elfutott, amikor Doroon leesett a fáról.

- Találd meg.

- De biztosan elbújt - ellenkezett Garion. - Mindig ezt teszi, amikor valami rosszat csinál. Azt sem tudom, hol keressem.

- Garion, nem azt kérdeztem, tudod-e, hogy hol rejtőzik. Azt mondtam, találd meg és hozd ide.

- És mi van, ha nem jön? - akadékoskodott tovább a fiú.

- Garion! - Volt valami félelmetes véglegesség Pol nagynéni hangjában, amitől Garion azonnal futásnak eredt.

- Én nem csináltam semmit! - hazudta Zubrette azonnal, amikor Garion bevezette őt a konyhába.

- Leülni! - mutatott Pol egy padra.

Zubrette tátott szájjal, tágra nyílt szemmel ült le.

Pol nagynéni most a konyhaajtóra mutatott, és Garionra nézett.

- Te pedig kifelé!

Garion sietve engedelmeskedett.

Tíz perccel később egy szipogó kislány hagyta el a konyhát. Pol nagynéni az ajtóban állva, jéghideg tekintettel nézett utána.

- Megverted? - kérdezte Garion reménykedve.

Pol lesújtó pillantást vetett rá.

- Természetesen nem. Lányokat nem illik megverni.

- Pedig én megvertem volna - felelte Garion zavartan. - Akkor mit tettél vele?

- Nincs semmi dolgod? - kérdezte fenyegető hangsúllyal Pol.

- Nincs.

Ez hiba volt.

- Jó, akkor itt az ideje, hogy csinálj valami hasznosat. - Pol nagynéni már meg is találta a fülét. - A mosogatókonyhában találsz néhány piszkos edényt. Szeretném, ha ragyognának.

- Nem tudom, miért vagy rám dühös! - tiltakozott panaszosan Garion. - Nem az én hibám, hogy Doroon felmászott arra a fára!

- A mosogatókonyhába, Garion. Most!

A tavasz hátralévő része és a nyár eleje eseménytelenül telt. Doroon természetesen nem vehetett részt a közös játékokban, amíg össze nem forrt a akarja, Zubrette-et pedig annyira megrázta, amit Pol a konyhában mondott neki, hogy messzire elkerülte a két másik fiút. Garionnak így csak Rundorig maradt, de Rundorig nem volt elég okos ahhoz, hogy szórakoztató játszótárs legyen. Mivel más dolguk nem volt, a fiúk gyakran mentek ki a földekre, hogy figyeljék a munkásokat és hallgassák az ott folyó beszélgetéseket.

Ezen a nyáron történt, hogy Faldor munkásai között szóba került a Vo Mimbre-i csata, a nyugat történelmének legdrámaibb eseménye. Garion és Rundorig lenyűgözve hallgatták a férfiak történeteit arról, hogyan zúdultak Kal-Torak hordái a nyugatra mintegy ötszáz esztendővel azelőtt.

Az emberi időszámítás szerinti 4865-ben történt, hogy a murgosiak, nadrakok és thullok seregei a hegyek keleti lejtőin Drasniára támadtak, és mögöttük jöttek a malloreanok megszámlálhatatlan hadai.

Miután Drasniát brutális módon térdre kényszerítették, az angarakok délre fordultak, Algaria füves síkságai felé, és ostrom alá vették az Algariai Erőd néven ismert hatalmas, erős várat. Az ostrom nyolc évig tartott, amikor is Kal-Torak megunta az eredménytelen harcot, és továbbvonult. Nyugatra, Ulgoland irányába fordult, és a többi királyság csak ekkor döbbent rá, hogy az angarak invázió nem kizárólag az alornok, hanem egész nyugat ellen irányul. 4875 nyarán Kal-Torak elérte az Arend-síkságot Vo Mimbre városa előtt, ahol már vártak rá a nyugat egyesített seregei.

A csatában résztvevő sendarok a rivai Őrző, Brand parancsnoksága alatt harcoltak. Ez a haderő, amely rivai, sendar és asturien arend csapatokból állt, hátba támadta az angarakokat, miután a bal szárny harcba bocsátkozott az algarok, drasniaiak és ulgolandiak seregével; jobbról a tolnedraniak és a cherekek támadtak, és középen zajlott le a mimbrate arendek legendás rohama. Négy órán keresztül tombolt a csata, amikor a harcmező közepén Brand szembetalálkozott Kal-Torakkal. Ettől az összecsapástól függött az ütközet végkimenetele.

Bár a titáni párbaj húsz generációval ezelőtt zajlott, a Faldor farmján dolgozó sendar munkások emlékezetében úgy élt, mintha csak tegnap történt volna. Minden ütést, kitérést és hárítást külön, részletesen elmeséltek. És végül, amikor már úgy tűnt, hogy alulmarad a küzdelemben, Brand lerántotta a pajzsát takaró leplet, mire Kal-Torak döbbenten hátrahőkölt, egy pillanatra elfelejtett védekezni, és ekkor érte Brand csapása.

Rundorig számára a csata leírása elég volt ahhoz, hogy arend vére lángra gyúljon. Garion azonban felfigyelt rá, hogy a történetben vannak megválaszolatlan kérdések.

- Miért volt letakarva Brand pajzsa? - kérdezte Craltót, az egyik idősebb munkást.

Cralto vállat vont.

- Egyszerűen csak így volt - mondta. - Akárkivel beszéltem erről, eddig mindenki így tudta.

- Mágikus pajzs volt? - kérdezősködött tovább a fiú.

- Lehetséges, de ezt még sosem hallottam. Csak annyit tudok, hogy Brand felfedte a pajzsát, mire Kal-Torak eldobta a sajátját, Brand pedig átszúrta a koponyáját a kardjával, pontosan a két szeme között... legalábbis én így hallottam.

Garion makacsul csóválta a fejét.

- Nem értem - mondta. - Hogyan ijedhetett meg ennyire Kal-Torak?

- Nem tudom. Ezt nem mondták.

Annak ellenére, hogy elégedetlen volt a történettel, Garion gyorsan beleegyezett Rundorig egyszerű tervébe, hogy fel kellene eleveníteniük a párbajt. Miután egy teljes napig hadonásztak és csépelték egymást a kardokat helyettesítő botokkal, Garion úgy döntött, szükségük lesz még valamire, hogy élvezetesebbé tegyék a játékot. Pol nagynéni konyhájából rejtélyes módon eltűnt két kis üst és két fedő, Garionék pedig immár sisakban és pajzzsal kerestek egy csendes helyet, ahol összemérhetik erejüket.

Minden nagyon jól is ment egészen addig, amíg az idősebb, magasabb és erősebb Rundorig fakardjával véletlenül rá nem csapott egy nagyobbat Garion fejére. A kis üst széle a fiú szemöldökébe vágott, homlokából vér csordult. Garion füle csengett, és valami túlfűtött, felemelő érzés bugyogott fel benne, miközben talpra állt.

Soha nem tudott visszaemlékezni rá, mi történt ezután pontosan. Töredékes emlékeiben mintha hallotta volna magát, amint kihívóan kiáltja Kal-Torak nevét, és olyan szavak tolultak az ajkára, amelyeket nem is értett. Rundorig ismerős, és némileg meglepett arca eltűnt a szeme elől, átalakult egy szörnyűségesen megcsonkított, torz és csúf ábrázattá. Garion elborult elmével, dühösen csapott le újra és újra erre az arcra.

Aztán hirtelen véget ért a tombolás. Szegény Rundorig a lába előtt feküdt, eszméletlenre verte heves támadásával. Garion megrémült attól, amit tett, de a szájában ugyanakkor a győzelem vérpezsdítő ízét érezte.

Később a konyhában, ahol a farmon esett sérüléseket szokták ellátni, Pol nagynéni bekötözte a sebeiket, de közben alig szólt hozzájuk. Rundorig szerencsére nem sérült meg súlyosabban, bár az arca feldagadt, több helyen is véraláfutás keletkezett rajta, és az első percekben még nehezen tudott mindkét szemével egy irányba nézni. Ám Pol nagynéni egyik gyógyitala, valamint néhány hideg vizes kendő a fejére egykettőre helyrehozta.

A vágás Garion szemöldökén viszont egy kicsit nagyobb figyelmet igényelt. Durniknak le kellett fognia a fiút, miközben a nő tűvel és cérnával olyan nyugodtan összevarrta a sebet, mintha csak egy zoknit stoppolt volna meg. Mindeközben ügyet sem vetett áldozata fájdalmas üvöltésére. Úgy tűnt, sokkal jobban aggódik az összekarcolt üstök és fedők, mint a két fiú harctéri sérülései miatt.

Amikor véget ért a kezelés, Garionnak fájni kezdett a feje, és fel kellett vinni őt az ágyába.

- De legalább legyőztem Kal-Torakot - motyogta kábultan.

Pol kemény pillantással nézett rá.

- Hol hallottál te Torakról? - kérdezte élesen.

- Kal-Toraknak hívják, Pol nagynéni - magyarázta türelmesen Garion.

- Válaszolj!

- A munkások - Cralto és a többiek - meséltek történeteket Brandról, Vo Mimbréről, Kal-Torakról és másokról. Ezt játszottuk el Rundoriggal. Én voltam Brand, ő pedig Kal-Torak. De nem tudtam leleplezni a pajzsomat. Mielőtt odáig jutottunk volna, Rundorig fejbe vágott.

- Jól figyelj rám, Garion - mondta Pol komolyan. - Nagyon figyelj. Soha többé ne mondd ki Torak nevét!

- Kal-Torak, Pol nagynéni - magyarázta ismét a fiú. - Nem csak Torak.

A nő megütötte, pedig azelőtt sosem tett ilyet. A pofon inkább meglepte a fiút; nem okozott fájdalmat, mert Pol nem ütött nagyot.

- Soha többé ne mondd ki Torak nevét! Soha! - ismételte. - Ez nagyon fontos, Garion. A biztonságod függ tőle. Azt akarom, hogy megígérd!

- Nem értem, miért vagy ilyen dühös - mondta panaszosan a fiú.

- Ígérd meg!

- Rendben, megígérem. Csak egy játék volt.

- Ostoba játék. Meg is ölhetted volna Rundorigot.

- És mi van velem? - kérdezte felháborodottan Garion.

- Te egy pillanatig sem voltál veszélyben. Most pedig aludj.

Garion pedig engedelmesen álomba szenderült; feje zúgott a sérüléstől és nagynénje különös ízű, kesernyés teájától, és mintha a nő jól ismert, mély hangját hallotta volna: "Garion, drága Garionom, túl fiatal vagy még." És később, amikor egy pillanatra felmerült mély álmából, mint ahogy a hal jön fel a tó ezüstös felszínére, Pol megint mondott valamit:

- Apám, szükségem van rád!

Ezután újból zavaros álomba süppedt, melyben felbukkant ugyanaz a sötét alak, aki hideg rosszindulattal figyelte minden mozdulatát fekete lova hátáról... rosszindulattal, és talán egy kis félelemmel. És a sötét ember mögött, aki mindig is ott volt, de sosem bukkant elő egyértelműen, még Pol nagynéni számára sem, látta azt a torz, visszataszító arcot, amelyiket akkor is megpillantott maga előtt, amikor Rundoriggal harcolt. Úgy terpeszkedett ott sötéten, akár egy kimondhatatlanul gonosz fa félelmetes gyümölcse.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Janet Evanovich: Hárman a pácban (részlet 2.).

Létrehozás: 2004. május 3. 16:55:03

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20

Nyomtatási forma