Rejtélyek hona (Ősök Városa novella)

Amikor a galetkik elkezdték átformálni a Rúvel hegy belsejét, hogy megfeleljen igényeiknek, hatalmas munkálatok kezdődtek el. Minden lehetséges eszközt felhasználtak, hogy elérjék céljukat. Fizikai erőt alkalmaztak és mágiát, gigantikus termeket vájtak ki, és cseppköveket növesztettek. A munkálatok sok félig kész, és érintetlen járatot hagytak maguk után. Később ezeknek a járatoknak, és barlangoknak a szövevénye lett a csatornaszint, a torzszülöttek egyetlen menedéke.

- Menekülj! - Villant a tudatalatti gondolat a kis torzszülött agyába. Egy töredék másodperccel később már engedelmeskedett is az ösztöneinek és nekilendült. Lélekszakadva menekült a szint csatornáin keresztül, cikázva kerülgetve a cseppköveket. Semmit sem hallott a saját lihegésén és a csatornavíz csobogásán kívül, de érezte, hogy vadásznak rá, bár ez tudatosan sosem fogant meg az agyában. Ő az ösztöneivel élt egy hullámhosszon, nála a gondolat és cselekedet egyet jelentett.

Zargob csendben guggolt a patak mellett a milgand fénykörében, és a sarat kaparászta. Galetki volt. A Rúvel hegy járatait uraló faj tagja. Itt ő állt a táplálkozási lánc csúcsán, ő vadászott a hegy többi lakójára. Számos járat futott össze, egy több tíz méter átmérőjű csarnokban, ahol tiszta vizű barlangi patakocska csordogált. Gyakran jöttek ide inni a torzszülöttek, így ideális kiinduló pont volt egy vadászat számára.

- Különös. - gondolta, még egy ilyen nyommal se találkozott eddig. Tudta persze, hogy sok olyan torzszülött van, amelyet még nem ismer, de hát végül is már három hete csak a csatornákat járta, és torzszülöttekre vadászott, azt hitte a szint összes mocskát ismeri.

- Ez az! Egy kihívás, egy méltó trófea, amely dicsően koronázná a nap végét. - Egészen felpezsdült az izgalmas vadászat gondolatára. Miközben felállt és a nyomok irányát fürkészte, elképzelte, ahogy az új trófeájával dicsekszik, hitetlenkedő társainak. Pár pillanatig összpontosított, és felvette azt a formáját, amelyikkel vadászik. Izmait átrendezte, hogy gyorsabban futhasson, érzékszervei kiélesedtek. Ebben az alakjában jobban hallott, szemei felerősítették a foszforeszkáló mohák, a barlangi tavak mélyén nyugvó kristályok és sok másfajta fényforrás fényét a sokszorosára. Penész és salétrom illatát érezte, ahogy felerősödött a szaglása is. Egyből megpillantotta a cseppkövek melletti néhány milliméteres bemélyedéseket a sárban. Mélyet szippantott a levegőből, magában elmosolyodott, és elrugaszkodott a nyomok irányába.

Teljes erejéből futott, menekült, de a veszélyérzete mégis egyre csak erősödött. Nem válogatott a különböző irányú és nagyságú járatok között, hanem csak véletlenszerűen haladt. Nem félt attól, hogy eltéved, vagy zsákutcába jut. Ez vele nem történhet meg, nem, ha az ösztöneire hallgat, és ő mindig ezt teszi. Jobban megfeszítette izmait, és még jobban igyekezett a fészek nyújtotta biztonság felé. Talán a fészek előző lakói, az elementál fattyak nem menekültek volna el, mint ő, hanem szembe fordulnak és harcoltak volna az ellenséggel. Ő viszont tudta, hogy csak egyesült erővel győzhet. Egyedül csak idő kérdése és áldozatból vadásszá válik.

Teljesen elvakította a düh! Már semmi mást nem akart, csak ennek a torzszülöttnek a fejét. El is határozta, hogy ha végre harcra kerülne a sor, nem fogja elhamarkodni, szép lassan végez a kis döggel, és élvezni fogja, ahogy szenved. Még egy zsákmány sem okozott neki ennyi fejtörést. Már vagy két órája folyamatosan a nyomában volt, érezte, hogy egyre közelebb kerül, de eddig nem sikerült utolérnie, mindig valami közbejött. Például egy tíz méteres sziklafal. Bár nem volt nehéz megmászni, mivel egy nekirugaszkodással már a felénél volt, de így is elég előnyhöz jutott a préda. A legbosszantóbb az volt, amikor azt kellett észrevennie, hogy ugyanabban a járatban van, ahol már egyszer volt. Ilyenkor mindig zavarba jött, nem volt biztos abban, hogy melyik nyomot kövesse.

- Haza! - Jött a rövid mentális üzenet a kis torzszülöttnek. Ezek szerint, már csak rá várnak a többiek. Megkönnyebbült, amikor elárasztotta a biztonság érzete. Bár a vadász még mindig a nyomában volt, már nem kellett megküzdenie a menekülési vágyával, pontosan tudta merre kell mennie.

- Igen! - ujjongott magában Zargob. - Vége a játszmának picinyem! - Az üldözött valószínűleg rosszul választott a legutóbbi letérőnél, mert egy régóta lezárt tárnába tartott. Zargob biztos volt abban, hogy az egy zsákutca. Korábbi vadászatai során már szinte teljesen feltérképezte a csatorna szint járatait. Teljesen megmámorosodva, a zsákmány közelségétől, és a közelgő győzelem biztos tudatában nem figyelt fel arra az enyhe édeskés illatra, amit mindig érzékelni szokott, ha mágiával találkozik. Csak a győzelemre gondolt, és még jobban gyorsította a tempót.

- Otthon! - A fészekben jelen lévő öt torzszülött, közelebb lépett egymáshoz, kört formáltak, összekulcsolták végtagjaikat és egymásba olvadtak! Egyesültek, tudatuk eggyé vált, egy fejlettebb, tökéletesebb tudattá változott. Az Egy azonnal megértette a helyzetet és nekilátott, hogy megtegye a megfelelő ellenlépéseket. Elkezdte szőni a mágia láthatatlan fonalát.

Zargob megállt a járat bejáratánál. A nyomok egyértelműen a járatba vezettek. Ott benn túl sötét volt, még a szokásosnál sokszorta jobb látásával sem látott semmit, de a kis korcs szaga egyértelműen felerősödött. Visszaalakította magát, és felkészült egy kiadós csatára. - Biztosan nem adja majd könnyen az életét, ha eddig húzta-vonta a dolgot. - gondolkozott, miközben kieresztette jó fél méteres karmait, és érezte, ahogyan sziklaszilárdságúra keményedik bőre. Hatalmas vigyorral az arcán préselte be magát a járatba.

Az egész járatot belengte a mágia illata, ami annyira erős volt, hogy nem is kellett volna semmilyen kifinomultabb érzék az észrevételéhez. Zargob szeme elé táruló látvány minden volt, csak az nem, amit várt. A járat végében egy galetki állt, egy szőrös gnómszerű lény fölött, és éppen magába szívta a korcs lélekenergiáját. A levegő szikrázott körülötte, apró villámok cikáztak a tetem, és legyőzője között. Amint a szikrázás véget ért, az ismeretlen galetki elmosolyodott, és Zargob felé biccentett. Letérdelt a tetem mellé és egy milgand gömböcske fényénél elkezdte kivagdosni belőle az elfogyasztható részeket. Levágta a lény füleit, melyeket valószínűleg egy varázsfőzeteket kotyvasztó galetki biztos jó pénzért megvesz.

Zargobban felmerült a kétely. - Hogyan juthatott be ide ebbe a lezárt tárnába előtte egy másik galetki? Hogyhogy nem hallotta a járat bejáratánál, hogy csata zajlik itt? - Amilyen gyorsan megfogant a kétely, olyan gyorsan el is illant, és kitörlődött mintha soha nem is létezett volna. Helyét csalódottság és düh váltotta fel. - Megelőzték, őt a vadászok legjobbját! - úgy érezte, hogy azonnal le kell vezetnie valahol a feszültségét. Hátat fordított kudarcának, kirohant a járatból. Dühös volt magára és elhatározta, hogy egy másik torzszülött ma megkeserüli, hogy meglátta a cseppkövek világát. Távolodott a járattól, és teljesen el is felejtette, hogy mit csinált az elmúlt néhány órában, csak a szinte olthatatlan düh maradt, ami elvakított minden mást.

Ahogy a vadász távolodott, az Egy abbahagyta a koncentrálást, és feloldotta az illúziót. A galetki vadász, és áldozata lassan áttetszővé váltak, és feloszlottak, ahogy elapadt az illúziót fenntartó varázserő forrása. Egy föllélegzett, és elmosolyodott. - Veszély elhárítva. - Szép fokozatosan kezdett szétválni az öt különböző, és mégsem különálló kis lényre...

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Álomtolvaj (Ősök Városa novella).

Létrehozás: 2004. március 16. 13:11:16

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09

Nyomtatási forma