Thomas S. Gressman: Vadászok (részlet)

4 óra 22 perc

Michael Ryan tai-i megállt, miközben a Füstjaguár helyőrséget körülvevő magas falon kapaszkodott felfelé. Három méterrel a feje felett egy megtermett elementál harci páncéljának karmos kezével a kőmellvédre támaszkodva figyelte a sűrű dzsungelt, amely az alacsony dombok láncait borította, ameddig csak a szem ellátott. A csillagokat, amelyek máskor halványan derengtek a Bangor sűrű, párás légkörén keresztül, most vastag felhőzet takarta el, azonban Ryan még így is könnyen kiszúrta a klános őrszem harci páncéljának körvonalait. Kissé kijjebb hajolva, a sisakjába épített éjjellátó készülék szürke árnyalatú képe ellenére is láthatta a szürke és sötétebb, zöldes foltokat a páncél fémes plasztacél felületén. Az elementál hordó alakú mellpáncéljával és ferde szemellenzőjével Ryant azokra az obakemono szörnyekre emlékeztette, amelyekről anyai nagyanyja mesélt neki kiskorában. Ehhez a képzethez jól illettek a harcos vállaira szerelt, szárnyakra emlékeztető, háromszög alakú, rövid hatótávolságú rakétavetők is. Ryan elhessegette a gondolatot, majd a csuklószámítógépére pillantott. 04:22. Éppen a terv szerint. Az elementál egy örökkévalóságnak tűnő ideig támaszkodott a mellvédre, és a páncélja jobb alkarjára szerelt nagy tűzerejű anti-mech lézer a pillantását követte az elektronika által megnövelt teljesítményű éjjellátó készüléken keresztül. Ryan újra a falhoz simult. Nem tudta, hogy a tekintetet követő fegyver mozgása az őrszem feladatainak előírt része volt, vagy észrevette a nekade acélkarmok okozta halvány fémes karcolásokat a kőfal sekély réseiben.

Ryan lepillantott a kezére és lábára szerelt mászókarmok mellett. Körülbelül öt méterrel maga alatta a másik hat DEST kommandós halvány árnyékát látta, akik egymást fedező alakzatban helyezkedtek el a fal tövében. Feltekintve a még mindig fürkésző őrszemre, nyelvével a kommunikációs egységébe csettintett, gyors kettő-egy-három sorozattal törve meg a statikus zajt.

Azonnali válaszként éles, sistergő csattanás vágott keresztül a nedves levegőn. A faltól több száz méternyire, a dzsungel növényzete között rejtőző embere által adott leadott lövés átégette az elementál sisakrostélyát. A hatalmas alak hanyatt zuhant, páncéljának arcrostélyán olvadt lyuk jelent meg. Még szivárgott a füst a tönkrelőtt arcvédő lemezből, mikor Ryan már fel is mászott a fal tetejére, és átgördült a mellvéden. Árnyékba húzódott, és éjjellátó készüléke segítségével felmérte a terepet.

Minden csöndes és sötét volt a falon belül, nem észlelt mozgást. A tőle balra eső egyik alacsony faépületből, amelyet a küldetés előtti eligazításon barakként jelöltek meg, halvány fénysugarak szűrődtek ki. Az öt méter magas kőfallal körülvett tábor régebben a Drakónis Szövetséghez tartozott. A bolygó fővárosától, Reegától, három kilométerre fekvő létesítmény eredetileg a bangori milícia javító és karbantartó állomása volt, de a klánok megérkezésével minden megváltozott.

A klánok. Ryan halkan felhorkant az undortól, majd egy alig hallható kattanás kíséretében visszahúzta a nekade karmokat. Kilenc évvel korábban a katonai történelem addigi legnagyobb inváziós hadserege tört be a Belső Szférába, olyan technológiákat és pusztítást hozva magukkal, amelyeket a Belső Szféra lakói rég elveszettnek hittek az évszázadokon át dúló háborúk következtében. Eleinte nem tudták, kik lehetnek ezek a kérlelhetetlen harcosok, végül azonban a találkozások és konfliktusok útján fény derült az igazságra.

A titokzatos behatolók a Kerenszkijt háromszáz évvel ezelőtt az ismert űr határain túlra követő Csillagliga hadseregének leszármozottai voltak. A Belső Szféra harmadát romba döntötték, könyörtelenül elpusztítva mindenkit, aki megpróbálta az útjukat állni. Hat inváziós klán érkezett, amelyek mindegyike a távoli, ismeretlen otthonvilágukon honos, kegyetlen ragadozó nevét viselte. A Jádesólymok, az Acélviperák, a Farkasok, a Szellemmedvék, a Novamacskák és a Füstjaguárok. Ezek közül a genetikailag háborúra kitenyésztett harcosok közül is a Füstjaguárok voltak a leggonoszabbak.

A Jaguárok gyilkoltak, felégettek mindent, és feldúlták Ryan szeretett Drakónis Szövetségének az egyharmadát, miközben a többi klán egy másik nagy szeletet szakított ki a Belső Szférából. Csak akkor állt meg az előrenyomulás, mikor a Komsztár, az egykor titkos szervezet, az utolsó pillanatban felfedte, hogy több évszázadon keresztül nemcsak megőrizte a technológia vívmányait, hanem egy, a klánokéval azonos technológiai színvonalat képviselő haderővel is rendelkezik.

A klánok ilkánja és a Komsztár kardinálisa megegyeztek egy mindent eldöntő csatában, amelyre a Tukayyidon került sor. Ha a klánok győznek, akkor megkapják az emberiség bölcsőjét, és az invázió legáhítottabb célját, a Terrát. Ha veszítenek, akkor beleegyeznek, hogy tizenöt évig szüneteltetik előrenyomulásukat. Három hetes véres csatározás után a Komsztár legyőzte az eddig verhetetlennek hitt klánokat, de a klánok még mindig uralják az általuk elfoglalt világokat, és még mindig nem mondtak le terveikről.

A Szövetséggel kötött fegyverszüneti megállapodás ellenére mindkét fél folytatta portyázásait, a lehető legnagyobb károkat okozva egymásnak, és ellopva bármely technológiát, amelyet elvihettek, tanulmányozhattak és továbbfejleszthettek. Ez az, amiért Ryant és csapatát ide küldték a Bangorra.

A klánok megérkezéséig a Bangor viszonylag jelentéktelen bolygó volt, most viszont a Füstjaguárok használták a megszállási zónába erősítésként érkező harcosok, valamint felszerelések állomáshelyeként, illetve elosztópontjaként. A Szövetség elhatározta, hogy egy csapat DEST kommandóst küld az értékes, és közel fekvő célponthoz, hogy azt tegyék, amihez a legjobban értenek. A Hatodik Drakónis Elit Csapásmérő Egység vezette a küldetést, és mint a hozzájuk hasonló csapatok tagjai, ők is a legjobban képzett, legkegyetlenebb katonai hírszerzők, szabotőrök és orgyilkosok voltak, amelyeket valaha összegyűjtöttek.

A tábort felmérve Ryan nem talált arra utaló jelet, hogy észrevették volna őket. Pillanatokkal később a kőhöz dörzsölődő szövet susogása közepette hat másik árnyék kapaszkodott fel a mellvédre, majd csatlakoztak hozzá. Megjelenésükben emberibbnek tűntek, mint a csapat mesterlövésze által lelőtt elementál, de éppen csak egy kicsivel. Testüket laza gyakorlóruha takarta, amely lassan változtatta színét, amint a kísérteties alakok átvágtak a sötét faltól a világosabb, szürke kockaköves járdáig. Fejükön szorosan illeszkedő sisakot viseltek, amely ugyanabból a nagy szilárdságú plasztacél anyagból készült, mint a csatamechek pilótafülkéjének szélvédői. Az arcvédő lemez sötétvörös színe ellenére az emberek könnyen átláttak rajtuk. Egy kivételével az összes behatoló nagy tűzerejű Blazer karabélyt szorongatott a kezében. A duplacsövű lézerfegyvert egy centiméter vastag, szigetelt, fekete kábel kötötte össze a kommandósok fekete harci hámján lógó nejlon tölténytáskák egyikével. Egy sor fémes kattanás hallatszott, amint a karmokat behúzták.

Az elementál élettelen teste fölé hajolva a férfi szenvtelenül vette szemügyre a tönkrelőtt sisakrostélyt, és látta, hogy a szétroncsolt arc valaha egy nőé volt. Ez a tény egyáltalán nem nyomasztotta Ryant. Számára csak az volt a fontos, hogy sikerült elhárítani a küldetés sikerét és a csapatát veszélyeztető potenciális fenyegetést. Miután megbizonyosodott arról, hogy a magányos őrszem halott, határozott mozdulatokkal jelzett a behatoló csapat többi tagjának. Az elementál megölése miatt csak minimális lelkiismeret-furdalást érzett. Az erős, genetikailag manipulált harcos azonnal megölte volna, amint észreveszi, a Jaguár őrszem tehát ellenséges objektum volt; nem több, mint egy tárgy, amit el kellett távolítani, és a csapat mesterlövésze ugyanolyan kevés megbánással tette ezt, mint amennyit Ryan érzett volna, mikor keresztülhúzza ellenfele számításait a go játékban.

Újra jelzett társainak, mire a behatolók a legcsekélyebb hang nélkül párokra váltak szét. Az egyik pár bal felé indult, a másik jobbra, míg a harmadik csapat - Ryan és egy másik férfi, aki egy nagy nejlon hátizsákot viselt a jobb vállára vetve - csendesen egy keskeny lépcső felé vette az irányt, amely levezetett a mellvéden futó gyalogjáróról. Minden párnak megvolt a saját feladata, amit el kellett végeznie a sötét létesítményben. Csak egyetlen ember maradt hátul. Blazer karabély helyett hordozható gépfegyverrel volt felszerelve, és most eggyé vált a fal tetejének árnyékaival. Álcázott pozíciójából a csapat őrszeme szemmel tartotta a tábort, miközben ellenséges aktivitás után kutatott.

Ryan a lépcsőn lefelé haladva egy pillanatra megtorpant, és feszülten próbálta meghatározni egy halk zaj forrását. Felismerte, hogy az nem jelent semmiféle veszélyt küldetésük szempontjából. Ryan és társa kísérteties alakja árnyékról árnyékra haladva átvágott a nagy, nyitott udvaron, míg végül elérték a gyakorlótér másik oldalán található nagy csarnok ajtaját. Ryan megállt egy pillanatra, hogy feltörje a zárat, és már be is csusszant az ajtón. Társa szorosan követte.

A szemük elé táruló látvány áhítattal töltötte el őket. Tíz új, frissen festett, rohammech osztályú omnigép állt ott szinte vigyázzba merevedve, csillogva a mennyezeti fluoreszkáló panelek tompa fényében; a mechek a Füstjaguárok világos és sötétszürke foltos, "díszítő" színeiben pompáztak.

A csatamecheket már évszázadok óta alkalmazzák. Óriási hadigépezetek voltak, amelyek mérete a kicsi, húsz tonnás, gyors felderítő mechektől a száz tonnás, masszív, nehézkes mozgású szörnyekig terjedt. Lézerek, rakétakilövők, gyorstüzelő gépágyúk és részecskeágyúk elképesztő sorával, valamint a védelmet biztosító vastag, rétegzett edzett acél és kompozit páncéllal felszerelve a csatamechek voltak a háborús gépezetek csúcsai. Legalábbis a Belső Szféra harcosai így gondolták.

A klánok által alkalmazott mechek technológiailag minden szempontból felülmúlták a Belső Szférában rendszeresített gépeket. Azért nevezték ezeket omnimecheknek, mert a különböző harctéri követelményeknek, vagy az adott pilóta személyes harcmodorjának megfelelően lehetett őket felszerelni. Ez a képesség, valamint a magasabb szintű tudományos kifinomultság azt jelentette, hogy a Ryan és társa előtt magasodó tíz mech a katonai technológia csúcsát képviselte.

A kommandósok munkához láttak. Kiválasztották a legközelebbi mechet, egy nyolcvanöt tonnás szörnyeteget, amelyet a Szövetség harcosai, akik először találkoztak vele, Masakarinak kereszteltek el. Csak később tudták meg, hogy a gép klános elnevezése Harcisólyom. Bárhogy is hívták azonban, a masszív gépezet a négy darab nagy hatótávolságú PPC-jével és nehéz páncélzatával maga volt a sétáló rémálom, amelyből sok Belső Szférás harcos nem ébred már fel soha többé.

A kísérteties alakok felmásztak az omnimech torzójára, miközben álcázó ruhájuk folyamatosan változtatta színét. A mech bal csípőjén állva el tudták érni a gép hátán lévő, fél négyzetméternyi nagyságú szervizpanelt. Egy kézi kioldókart megemelve a fedél felpattant, elektromos és hűtőfolyadék vezetékek, valamint myomerkötegek szövevényét tárva fel. Ryan ellenőrizte a kesztyűjébe épített kisméretű adatkijelző terminált, beütött néhány számot, majd megkapta a várt információkat. Miközben különféle lekérdezéseket indított el a készüléken, kísérője beletúrt a zsákjába, és előhúzott egy műanyagba burkolt csomagot.

Végre Ryan is végzett a számításaival. Átvette társától a csomagot, és a nyíláson keresztül könnyedén behelyezte. Miután meggyőződött róla, hogy a tárgy nem fog nekiverődni a mech valamelyik létfontosságú alkatrészének, erős, rugós kampókkal az egyik energiaellátó vezetékre erősítette a csomagocskát, majd visszahúzta a kezét. A behatolók fürgén lezárták a panelt, azután a következő mechet vették kezelésbe, amely egy emberi alakhoz hasonlító Gargoyle volt. Tizenöt perc múlva a kísérteties páros már mind a tíz mechet meglátogatta, és mostanra mindegyik gép ugyanazt a csomagot szállította valahol a belsejében. Ryan hangtalanul újabb parancssort gépelt be csuklószámítógépébe, és egy biccentéssel jelezte kísérőjének, hogy kövesse. Ugyanolyan gyorsan és csöndesen, mint ahogy érkeztek, a két férfi átsurrant a táboron, felszaladtak a mellvédre vezető lépcsőkön, gyakorlottan lemásztak a falon, és eltűntek a sötét homályban.

Ötven méterre, az erdő belsejében, egy futónövényekkel benőtt pálma lelógó indái alatt megálltak, és álcázott pozíciót vettek fel a fa két oldalán, miközben figyelték az útvonalat, amelyen ideértek. Nemsokára újabb pár álcaruhás katona tűnt fel, de csak a körülöttük elmosódó dzsungel árulta el jöttüket. Ryan kérdőn emelte fel az állát. Az újjonnan érkezettek egyike bólintott, miközben elhelyezkedett a kúszónövény borította fa árnyékában.

Nem sokkal később az utolsó pár kommandós, és a gépfegyveres őrszem is csatlakozott a kísérethez; egyikőjüknek azonban egy kis méretű fémdoboz volt a karjára erősítve. Ryan tudta, hogy egyiküknél sem volt ilyen tárgy, mikor a fal mellvédjéről leereszkedtek a lépcsőn, hogy küldetésüket teljesítve megbénítsák a létesítmény kommunikációs és érzékelő berendezéseit. Viszont várnia kell a küldetés utáni eligazításig, mert csak akkor fogja megtudni, hogy milyen fontos dolgot tartalmaz a doboz, amiért a csapat egyik tagja úgy döntott, hogy elhozza magával. Miután mindhárom szellemszerű társa bólintott, Ryan megérintette egyikük hátát, majd hüvelykujjával a válla fölött hátramutatott.

A kommandósok egymás után belevesztek a dzsungelbe. Néhány méter után két újabb fekete ruhás alak csatlakozott hozzájuk. Az egyik a jobb csípőjéhez rögzítve egy Blazer puskát viselt, és szabad kezében egy vaskos kis hátizsák szíjait szorongatta. A másik alak egy nehéz lézerpuskát hordozott. A fegyver felső tartójára rögzített, nagy teljesítményű elektronikus irányzék egyértelműen mutatta rendeltetését: ez egy mesterlövész puska volt. Ezzel a fegyverrel semlegesítették a fal tetején sétáló őrszemet.

Ryan üdvözlésképpen bólintott a csapat mesterlövész egységének, majd intett nekik, hogy csatlakozzanak a többiekhez. A csapat gyorsan, minden hang nélkül eltűnt a dzsungelben, de a sisakrostélyba épített kifinomult érzékelők segítségével folyamatosan szemmel tartották egymást. A kétkilós sisakokat az átlátszatlan, vörös műanyagból készült rostély mellett még éjjellátó készülékkel, infravörös érzékelővel, és mindenféle szenzorral felszerelték, amit csak beléjük tudtak zsúfolni.

Öt kilométerrel és öt órával később, miután a csapat átvágott a túlburjánzott dzsungel jelentette nehéz terepen, egy kis tisztásra értek. A kommandósok gyorsan szétszóródtak, és ellenséges jelenlétre utaló jelek után kutatva átvizsgálták az irtás környékét. Miután semmit nem találtak, Ryan most először szólalt meg:

- Oké, rendben vagyunk. Hollis, hívd őket.

A csapat rádiósa egy kis felszereléscsomagot húzott elő a zsákjából, és pillanatok alatt egy nagy teljesítményű irányjel-adót állított össze az alkatrészekből. Néhány szót szólt a jeladóhoz csatlakoztatott, ceruzavékony mikrofonba:

- Padlás, itt Halászhajó. Kivonást kérünk.

Az ötszavas üzenetet néhány billentyű megérintésével egyetlen adatcsomaggá tömörítette, amelyet aztán alig egy tizedmásodperc alatt ki lehetett lőni az éterbe.

- Oké - mondta a kommunikátor kezelője. - Most pedig várunk.

Negyvenöt perccel később egy szürkére festett KR-61-es nagy hatótávolságú sikló suhant elő alacsonyan, a fák csúcsai felett. Még mielőtt a leszállókerék érintette volna a tisztás füvét, a fekete ruhás alakok kirontottak álcázott fedezékükből, alig harminc másodperc alatt mind a nyolcan keresztüliramodtak a tisztáson, és beugrottak a nyitott raktérajtón.

Miután az utolsó kommandós is a fedélzetre kapaszkodott, Ryan ököllel megütögette a rakteret a hajó pilótafülkéjétől elválasztó falat.

- Kész! Gyerünk! Gyerünk! Gyerünk!

Éles sivítás töltötte be a kis helységet, amint a raktér ajtaja csukódni kezdett, de még mielőtt teljesen bezáródott volna, a pilóta a hajó orrát meredeken felhúzva, felemelte a gépet a tisztásról. A függőleges felszállófúvókák üvöltése a sisakba épített zajcsillapítók ellenére is kínozta az utasok fülét.

Normális esetben a KR-61 kis rakterében nyolc tonnányi rakományt lehetett szállítani. Nyolc ember, és azok felszerelései már csak szűkösen fértek el. A sikló kisebb volt, mint bármely szabványos űrjáró, és Pitban 300a hajtóművének köszönhetően gyorsabb is, mint a hozzá hasonló kis űrhajók legtöbbje, és pontosan e tulajdonságai miatt választották ki az operatív tervezők erre a küldetésre.

Amint a nagy sebességre való gyorsítás okozta tehetetlenség csökkenni kezdett, Michael Ryan tai-i kioldotta álcaruhája kapcsait, levette nehéz sisakját és az arcvédő lemezt, majd fejével körözve próbálta meg kinyújtani nyakizmait. A sajgó izom, amely az utóbbi harminchat órában a kétkilós sisakot és érzékelők sokaságát hordta, lassan kezdett ellazulni. A szűk raktérben körbepillantva, a mellette összezsúfolódott hat férfi és két nő iránti büszkeség érzése öntötte el.

Ez a nyolc harcos olyan tettet vitt véghez, amit azelőtt soha egyetlen Drakón Elit Csapásmérő Egység sem. HALO ugrást hajtottak végre egy klános megszállás alatt álló bolygóra. A nagy magasságú, alacsony nyitású ejtőernyős ugrás alkalmazásával a DEST csapat anélkül érhetett földet, mindössze néhány kilométerre a Jaguár bázistól, hogy felfedezték volna őket. Landolás után behatoltak a létesítménybe, szabotálták az ellenség érzékelő és kommunikációs rendszerét, gonosz kis meglepetéseket hagytak egy bináriára való roham-omnimech fő giroházaiban, és saját veszteség nélkül távoztak.

Ryan magában elmosolyodott, amint maga elé képzelte a Füstjaguár harcosok sokkját, amikor következő alkalommal megpróbálják beindítani gépeiket. Mihelyst a mech számítógépe jelet küld az óriási giroszkópnak, a kisméretű pentaglicerin töltet azonnal felrobban. A speciális, irányított robbanású töltetek nagy sebességgel terjedő detonációt idéznek elő a giroházban, összezúzva a csatamech egyensúlyát biztosító érzékeny szerkezetet. A botladozó mechek képzete kemény mosolyt varázsolt Ryan arcára. Bár a károsodás javítható volt, legalább négy órájába fog kerülni a klános techeknek, és ő tudta, hogy a Jaguároknak már nincs négy órájuk.

Ryan eleinte úgy gondolta, hogy butaság egyszerűen csak megrongálni az omnimecheket, ha el is pusztíthatnák őket, de aztán a Drakónis Szövetség Hivatásos Hadseregének eligazító tisztje elmondta a rajtaütés célját. A hírszerző források jelentették, hogy a Jaguárok hadrendbe állították standard omnimechjeik továbbfejlesztett változatait, és a DSHH egy pillantást akar vetni ezekre a gépekre. Azt is tudni vélték, hogy a Periférián túlról érkező utánpótlás mechek a Bangoron mennek keresztül, mielőtt csatarendbe állítanák őket a frontvonali egységeknél.

A DSHH magasabb beosztású tisztjei egy két fázisból álló hadművelet mellett döntöttek. A Hatodik Drakónis Elit Csapásmérő Egység, Ryan tai-i vezetésével, egy kereskedelmi űrugrón utazva behatolt a Bangor rendszerbe. Amíg a hajó újratöltődött, a csapat nagy hatótávolságú siklója levált róla, és fedezéket keresett a rendszer harmadik bolygóját körülvevő vékony aszteroidaövben. Miután a szállítóhajó elhagyta a rendszert, és elült a lárma, a sikló besurrant az orbitális HALO ugráshoz szükséges pozícióba.

Amint a katonák megkezdték hosszú szabadesésüket a bolygó felszíne felé, a sikló megfordult, és újra elrejtőzött az aszteroidák között. A DEST csapat a földetérés után megrongálta az elsődleges kommunikációs és felderítő létesítményt Reegában, a megszálló Jaguár erők koordinációs központjában. Az új mecheket is használhatatlanná tették anélkül, hogy elpusztították volna őket, majd az igazi rajtaütés megindításával egy időben kivonásra kerültek.

- Ryan-san? - Ryan merengését a sikló pilótájának hangja törte meg. - Itt mennek, uram.

Ryan a szűk nyíláson keresztül átkúszott az apró irányítófedélzetre.

A hajó képernyőin keresztül láthatta, miért nem volt a klánosoknak négy órájuk a megrongált girók kicserélésére. Bár egy magányos hajót kétszáz kilométernél nagyobb távolságból már lehetetlen lett volna észrevenni, a négy Leopard osztályú űrjáró hajtóműveinek vakítóan fényes, a Bangor felé irányuló lángcsóváit még láthatta. Ryan nem tudta, hogy melyik egységet jelölték ki a rajtaütésre, de nem is érdekelte. Számára véget ért a hadművelet. Ő és a csapata megtisztította az utat a csapásmérő egység előtt, hogy azok észrevétlenül szállhassanak le a bolygóra, és emellett a védők legerősebb fegyvereit is tönkretették. Most már minden a mechek pilótáin múlott, azokon a dölyfös páncélos zsokékon, akik a Drakónis Szövetségben maguknak követelték a harcos szellem birtoklásának kizárólagos jogát; azokon, akik sosem látták ellenfelüket, csak a több tonnás páncél- és fegyverhalmaz megerősített szélvédőjén keresztül.

Nem, mondta magában Ryan, miközben az alant elterülő felszín felé suhanó távoli űrjárókat figyelte. Ha bárki tudhatja a Drakónis Szövetségben, hogy mit jelent harcosnak lenni, akkor azok a DEST csapatot alkotó férfiak és nők.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Michael A. Stackpole: Kényszerszövetség (részlet).

Létrehozás: 2004. január 14. 09:41:53

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20

Nyomtatási forma