A küldött (Túlélők Földje novella)

A wargpini Kastplom messzenyúló kapcsolatokkal rendelkezett. Nyíltan beszélték, hogy a Jósda bibircsókos javasasszonya nekik dolgozik, valamint, hogy lepénzelt katonái vannak a városi őrségben. Egyesek tudni vélték azt is, hogy a varkaudar invázió alatt titkos megállapodások köttettek a Nodonrod baráti kör és a vezér között, továbbá, hogy a társaság vezetője - kit a beavatottak csak a Magiszter néven emlegettek - gyakorta hosszú utakat tesz valahol Ghalla világán kívül.

Uthíni elég magas posztot töltött be a Kastplom hierarchiájában ahhoz, hogy tudja, mindez igaz, sőt vannak ennél érdekesebb dolgok is, melyeknek létéről ha tudomást szereznének a polgárok, hát fejvesztve menekülnének a kiégett földekre. Mindazonáltal őt is meglepte az a személy, akit a Magiszter társaságában talált, miután egy kései órán megjelent a társaság vezetőjének színe előtt.

- Ő az, dyrac Kragoru, kiről beszéltem - fordult a Magiszter az ajtó felé, ahol Uthíni állt csuklyáját hátravetve, lehajtott fővel. - Alkalmasabb személyt keresve sem találhatunk a Társaságban.

Dyrac. Ősi szó, melyet Uthíni kimondva még sose hallott. Egyszerre jelentett méltóságot és jelölt egy tettet, melyet hordozója hajtott végre a közelmúltban. Szegényes fordításban: Hatalmasság, akinek hívására engedelmeskednek a Sárkányok. Uthíni egyvalakiről tudott egész Ghallán, aki joggal viselhette ezt a címet.

- Nézz rám! - szólt egy krákogó hang a sötét gnómhoz. - Tudod ki vagyok?

Uthíni felemelte fejét. Ritkán járt a Magiszter szobájában, mely a Kastplom alatti kazamaták egyikében rejtőzött. A falakon fáklyák égtek kormozó lánggal, sötét csíkokat festve köveikre, a sarokban pedig egy félbehagyott alkimista kísérlet eszközei verték vissza tompán az imbolygó fényt. Rápillantott a Magiszterre, majd a mellette álló főgnómra.

- Dyrac Sutor Kragoru.

- A Magiszter becsül téged, és a Rend hasznos tagjának tart - a neves főgnóm lassú léptekkel járkálni kezdett a szobában, miközben krákogó szavait Uthínihez intézte. - Mikor azzal a kéréssel fordultam hozzá, hogy bocsásson szolgálatomra egyet rendtársai közül, téged jelölt meg, Uthíni testvér.

A gnóm válaszként meghajolt Sutor Kragoru felé. Valóban, már csak kevés hiányzott, hogy főgnómmá léphessen elő maga is. A Magiszter, hogy a híres főgnóm rendelkezésére bocsátotta, talán így kívánja megadni neki a végső próba lehetőségét is.

- Én nem mehetek oda, hová küldeni szándékozlak - folytatta Sutor Kragoru. - Varázstornyaim magukhoz kötnek. Ha azonban sikerrel jársz, nemcsak nekem hajtasz hasznot információiddal, de a Nodonrod társaságnak is új területeket szerezhetsz.

- Asylium városába fogunk küldeni - szakította félbe a Magiszter, aki elégnek látta ennyi információval ellátni Uthínit.

A gnóm szemei a név hallatán elkerekedtek.

- De hát Asylium...

- ...elpusztult - bólintott rá Sutor Kragoru. - Elpusztult, mint ahogy alapításakor megjövendölték. A legenda szerint innen rugaszkodtak el, itt érintették lábukkal utoljára Ghallát az ősi istenek. Úgy mesélik, a várost távoztukkal építették az ő emlékükre, s már akkor megjövendölte egy őrült próféta, hogy midőn a hét új isten közül az első megérkezik, a város tornyai a porba hullanak. Hogy ki volt az első, még csak nem is sejtjük, ám a legenda szerint lábnyomát ott őrzi Ghalla, az ősökéi mellett. Asylium pedig évezredekkel ezelőtt elpusztult érkeztével, és köveire a feledés homálya borult.

- Legutóbb a Thargodan háborúk ideje alatt bukkant fel a neve. A szóbeszéd szerint az őrült mágus a romok között nyitotta meg a térkaput, és idézte meg Nuryllohlamont, a Thargodan herceget. A háborúknak azonban már évszázadok óta vége, és akkor is csak pár Ezüstmágus sejtette, hol is kell keresnie Asylium elveszett városát.

- De hát akkor hogyan ...? - kezdte Uthíni a beálló csöndben.

- Megtalálták... - horkant fel Sutor Kragoru.

- Ostobák, nem is sejtik... - emelte égnek kezét a Magiszter.

- ...azt hitték egyszerű romok, melyek közé bátran építkezhetnek...

- ...a szerencse segíti ezeket, bármerre is járnak!

Uthíni zavartan pislogott, szeretett volna köddé válni és elszivárogni a nagyhatalmú főgnómok kitörése elől. A másik kettő azonban gyorsan úrrá lett a mérgén, és végül Sutor Kragoru adta meg neki a magyarázatot.

- Asylium romjaira új várost emelnek olyanok, akik nincsenek tisztában a hely jelentőségével. Nem tudják, lábuk mily ősi földet tapod és határtalan önbizalmukban új névvel ajándékozták meg a vadont. Biztosrév.

- Tudod Uthíni testvér, fogalmuk sincs róla, mi célt is szolgálhatott ez az egész. A kövek, amelyek értéktelen maradványoknak tűntek az erdőben, nagyszerű építőanyagnak bizonyultak a városalapítók számára, és szorgos quwargok módjára beépítették őket saját otthonaikba. Egyetlen épület van csupán mihez nem nyúltak, mert ezelőtt még az eonok is fejet hajtottak. A teljesség tornya, ahonnan Asylium hajdani lakói lesték az eget, és várták, hogy jelt kapjanak az istenek visszatértéről.

A főgnóm újabb és újabb köröket rótt a Magiszter szobájában, miközben titkos tudását megosztotta a másik kettővel. Krákogó, öreges hangja valamiképp behízelgőnek tűnt Uthíni számára, és a szavai mélyen elraktározódtak az elméjében.

- Ide kell eljutnod, testvér. Ez az a hely, amit ki kell faggatnod titkairól. - Sutor Kragoru szorosan a másik elé állt, és ökölbe szorított kezét úgy mutatta fel a sötét gnómnak, akárha egy lédús gyümölcsöt facsarna ki. - Mindent tudni akarok, amit a torony belseje, a szentély rejt. Mindent!

- És ha igaz? Ha tényleg az istenek nyomát rejti, mi hasznot hajt ez számunkra, ó dyrac?

- Az avatárok... - kezdte volna a kissé hátrább álló Magiszter, de Sutor Kragoru villámló tekintettel fordult felé.

- NEM! - emelte fel kezét, és rikoltott oly erővel, hogy a másik kettő kővé dermedt hirtelen, majd mintha megbánta volna, karját leeresztette és halkabban folytatta.

- Nem, Magiszter. Egyáltalán nem szükséges elmondanunk azt, amire nem leltünk még bizonyosságot. A testvér veszélyes küldetésre indul az ellenség földjére, és ha kezük közé kerül, jobb lesz ha semmit sem tud mondani nekik, ami hasznukra válhat.

Egy pillanatra kényszeredett csönd telepedett hármukra. Uthíni az utazásra gondolt, a Magiszter zavartan pislogott a megfeddés miatt, Sutor Kragoru fejében pedig homályos tervek és célok öltöttek alakot a másik főgnóm elejtett szava nyomán.

Végül a Magiszter köhintett párat, hogy megtörje a csendet.

- Hallhattad, Uthíni testvér, mi az mit a dyrac rótt reád feladatul, ügyelj hát most az én szavamra is. A helytartói városok mindegyikében Kastplomunk áll, és testvéreink a kisebb falvakba is rendszeresen visszatérnek. A Nodonrod társaságnak ott kell lennie mindenhol, hogy az arra szükségét érzők támaszra leljenek bennünk.

A sötét gnóm magában elmosolyodott. Ez a hétköznapok maszlaga volt, hiszen a szavaknál sokkal többet nyomtak a latban azok az aranyak, melyek a helyi kuruzslóktól, javasasszonyoktól és tolvajklántól folytak be.

- Biztosrév városában te leszel az első küldöttünk - folytatta a Magiszter -, te építed tovább a hálót, mely lefedi majd a Birodalom minden fontos pontját. Ha megveted a lábad, Magiszter leszel, aki csak nekem tartozik majd számadással, mint ahogy velem szemben is csak az alanori Magiszter élhet a beszámoltatás jogával.

Itt egy pillanatra élessé vált a főgnóm hangja. Szeme Sutor Kragorura villant, célozva rá, hogy a Kastplomban ő az úr és rendre utasítást senkitől sem tűr.

- Járj szerencsével, testvér, a Nodonrod társaság nevében.

A gnóm tudta, hogy tudják, hiszen a szétmarcangolt bolhakutya körüli nyomok nyitott könyvként kínálták magukat a reggeli napfényben. A vér és a belsőségek vöröse riasztóan hatott az élénkzöld füvön, meggyalázva a tisztást és jogos felháborodásra késztetve a szemlélőt.

Így érezhetett az a három kalandozó is akik ott guggoltak a tábor szélénél és a tetemet vizsgálták, amíg a telepesek az indulásra készülődtek. A gyerekek a szekerek között rohangáltak és sivalkodva hajkurászták egymást, az asszonyok edényekkel csörömpöltek, melyek a tegnapi estebéd után maradtak vissza, embereik pedig a csomagokat rendezték el az utolsó napra. A kettesével befogott spagulárok is várták már az ostorcsapást, mely jelt ad az indulásra, és további monoton cammogásra ítéli őket Erdauin földjén.

A gnóm az egyik ilyen telepesszekér árnyékos oldalának támaszkodott, és onnan figyelte a három kalandozót. Csuklyáját mélyen arcába húzta, és karjait összefonta maga előtt. Nem. Ezen az utolsó napon még nem vonják felelősségre, ám miután megérkeztek, nem fogja óvni őt a Kastplom pénze, és kik most védelmezői, holnap már a vérét kívánnák.

Tíz napja, hogy elindultak Wargpinból. Nyolc szekér, melyeken telepes családok utaztak, hogy új otthont találjanak a kalandozók által épülő városban, Biztosrévben. Volt köztük olyan, ki a vándorok rábeszélésére csomagolt össze, mások megelégelték Borax adóit és azért vállalkoztak az utazásra. Némelyek pedig Alanorhoz szerették volna közelebb érezni magukat, még ha a Csatorna innenső partján is. Tíz napja csaptak a spagulárok közé Wargpin főterén, hogy a szekerek nekilóduljanak, és férfit, nőt, pereputtyot vonszoljanak a szörnyektől hemzsegő, több mérföldnyi vadonon át, keletre. Nem voltak persze együgyűek. Tudták jól, hogy a megannyi veszedelemmel mi az úton leselkedik rájuk, esélytelenek szembeszállni. Felbéreltek hát három kalandozót, hogy kísérőik legyenek a tizenegy napos vándorlás alatt.

Volt azonban az utasok között egy, aki vérszomj tekintetében legalább oly veszett volt, mint a vadon szörnyei, s hogy éhségét nem csillapíthatta másként, hát az éjszaka leple alatt elégítette ki vágyait. A sötét gnóm elmosolyodott. Igen, a Kastplom jó pénzt fizetett azért a kalandozóknak, hogy őt is - akár a többi telepest - Biztosrévbe juttassák. Ott azonban már Erdauin vándorainak saját törvényei szerint folyik az élet, s ami nekik biztonság, az neki a biztos halál. Óvatosnak kell tehát lennie, ha életben szeretne maradni. Nagyon óvatosnak.

A kalandozók felálltak és határozott lépésekkel indultak el a tábor felé. Indulás - mosolyodott el csuklyája alatt a sötét gnóm és felkapaszkodott a szekér ponyvája alá, annak hűvösébe. Tudta, hogy tudják, de abban is biztos volt, hogy míg a város határát át nem lépik, nem fog bántódása esni a bolhakutya miatt. Köti őket az arany és az az ostoba becsületük.

Önszántából persze soha nem vállalkozott volna erre az útra. Az utóbbi időben elég veszélyes hellyé vált Wargpin is, a maga kalandozók rótta utcáival, semhogy még Biztosrévbe kívánkozzék, ebbe az újonnan épülő darázsfészekbe, ahol rajzanak Erdauin vándorai, s mind csak arra les, hogy fullánkját valaki másba döfhesse.

- Kiváltképp sötét gnómokba - motyogta Uthíni és szorosabbra fogta magán a köpenyt.

Odakint, a karaván elején öblöset kiáltott a troll, és pár pillanatra rá megmozdult a gnómot szállító szekér is, hogy legyűrje azt az utolsó egy napot, mi a Csatorna partjától még elválasztotta. Uthíni felkészült az unalmas döcögésre, és magába mélyedt, hogy mint az utóbbi napokban annyiszor, újragondolja a Nodonrod baráti körtől kapott feladatát.

Arra ébredt, hogy két emberporonty veszekedik a csomagok közt. Bizonyosan elaludt, mert azt sem vette észre, mikor váltott a szekér futása. Az út simább lett, elmaradoztak a kátyúk és a buckák okozta döccenések. Mikor kipillantott a ponyva alól hátrafelé, a nyugati égboltot már vörösbe takarózva lelte. Eszerint átaludta az egész nappalt és arra sem riadt fel, hogy délebédkor megpihent a karaván. Uthíni előrenézett és magában áldotta a jószerencséjét. Túl a legelső, spagulár vontatta szekéren, hatalmas erdei irtás bontakozott ki az út két oldalán.

Először óriás, kidöntött fák mellett haladtak el, majd ahogy a karaván tovább kígyózott Biztosrév felé, feltűntek az első, amolyan ideiglenesen felhúzott kalyibák is. Itt szálltak meg azok a kalandozók, akik izmaik erejét nappal a vadon ellen fordították, hogy teret adjanak a később épülő házaknak. A sötét gnóm önkéntelenül is a szekér mélyére kucorodott, mikor az esti pihenéshez készülődő munkások némelyike megállt az út szélén, és összehúzott szemmel vizslatta az újonnan jötteket.

Amint egyre beljebb haladtak a gyorsan terjeszkedő városban, úgy tűntek fel a kész házak, épületek is. Néhol ugyan állványok borították a falakat, és volt ahol a tetőfedőkre még fedetlen fövegek vártak, ám ahogy egyre újabb mesterek érkeztek Biztosrévbe, úgy gyorsult, haladt a munka is. Sokféle stílus, ízlés keveredett itt, mint ahogy az építők is sokféle nép gyermekei voltak. A telepesek, akik Libertant, Huertolt vagy Wargpint hagyták maguk mögött, leginkább a helytartói városok szemrevalóbb házait utánozták, míg a túlélő kalandozók felperzselt emlékeikből merítettek az épületek formájához. De ez a tarka sokféleség nyugodtan megfért egymás mellett a főutcán és az onnan nyíló kis mellékutcákon. Míg az egyik kertet hatalmas sziklák díszítették, jelezve hogy tulajdonosa a troll menhírek hagyományának híve, addig szomszédjában egy kobudera emelt házat, előterében apró fákkal és miniatűr sziklakerttel.

Biztosrév belső kerületében azonban Uthíni szeme tévedhetetlenül fedezte fel azokat a nyomokat, melyek egy ősibb, mélyebb rétegről árulkodtak a város alatt. Az itteni házak mindegyikét valami robosztus kőalapzatra húzták fel, mely láthatóan régebbi volt a kalandozók keze munkájánál. Sok épületnek a fala, kapuja viselte az elődök nyomát, ahogy lakhelyeik maradványát egy-egy házba beolvasztották. Bár az újkori mesterek megtettek mindent, hogy a romokat a maguk ízléséhez formálják, a régi díszek, reliefek rendre visszaköszöntek, néha a legváratlanabb helyekről. A kőművesek az egyik lépcsőbe egy torz vízköpőt építettek be, amott pedig négy, ősi rúnákkal telerótt kockakövet ágyaztak a falba támaszték gyanánt. Bármerre is nézett a sötét gnóm, a múlt szilánkjai hevertek a város testében, mindenütt.

Nem halogathatta tovább, most kellett elhagynia útitársait, ha a megérkezésnél nem akart kellemetlenségek elé nézni. A városra rátelepedő, esti szürkület megkönnyítette a dolgát, hogy a szekér hátulján kimászva gyorsan eltűnjön egy oldalsó sikátorban. Pár lépést szaladt a szűk utcában, majd egy még beépítetlen teleknél megtorpant. Hátát a falnak vetette, és tekintetét a házak tetején túlra irányította.

Úgy volt, ahogy a titokzatos főgnóm mondta. A lenyugvó nap fénye rőtes árnyalatba vonta alakját, ahogy csonkán, mégis masszívan magasodott a város fölé. Évezredek óta emésztették a vadon liánjai. Repedéseiben gyomok hada lelt menedéket, ám most váratlanul lehántották zöld álcáját és csupaszon mutatta egykor daliás idomait. Nem szedték ízekre, mint a romok legtöbbjét, ámbár - mint azt dyrac Kragoru megjegyezte - fogalmuk sem volt róla, mi célt is szolgálhatott az óidőkben a piramis, és rajta a karcsú torony.

Ahogy az est beálltával a sötétség rátelepedett a városra, Uthíni kétszer is körbejárta a piramist, hogy bejáratot találjon rajta. Választhatta volna persze a lépcsősort is, mely egyenest vezetett a tetőn álló torony maradványaihoz, ám mielőtt nekiindult volna, egy öt-hat főből álló, élénken vitatkozó kalandozócsoport vágott neki a több ezer grádics megmászásának. A gnóm beleolvadt a lépcsősor hosszan elnyúló árnyékába, így azok nem vehették észre.

- Nem támogatom...

- A címernek hangsúlyoznia kell Alanortól való függetlenségünket!

- ...miért nem a pajzs, két oldalán vércápákkal...

- ...a vörös, kék sávozás ellentmond a Namír hagyományoknak...

A Városi Tanács, döbbent rá a sötét gnóm. Hol is üthettek volna tanyát, ha nem Biztosrév legmagasabb épületében. Miután elsorjáztak fölfelé, nekiállt felderíteni az alapzatot és környékét. A falakat régi vésetek, egykor nagyszerű domborművek díszítették, mostanra azonban már keveset hagytak belőlük az évezredek. Uthíni gyanította, hogy kalandozók tucatjai tapogatták át hozzá hasonlóan a köveket és távoztak üres kézzel.

A magasba törő lépcsősor alján, azzal szemben egy sima, kerek kőlap állt kicsiny sziklaalapzaton. Ehhez támaszkodott háttal a sötét gnóm, miközben az előtte tornyosuló piramist vizsgálgatta. Odafönt, a csonka torony falainál fáklyák fénye táncolt, világított a sötétben, ahogy a Városi Tanács tagjai valami végeérhetetlen vitába bonyolódtak. Ha elrejtettek itt valamit az ősök, akkor hozzá is lehet férni, gondolta Uthíni. De vajon mi módon?

- Nem hiszek a szememnek! Egy sötét gnóm!

A megdöbbent kiáltás az ovális kőlap túloldaláról érkezett és Uthíni riadtan perdült meg hallatán. Egy megtermett, tatuködmönös ember állt ott, két kézzel a kőnek támaszkodva, mintha az csak egy kocsmai asztal lenne.
A sötét gnóm felnyögött. Mégse tudta megúszni!

- Hát már ide is eljutott a mocskos fajtátok - köpködte a szavakat a kalandozó, miközben egy rövid kardot húzott elő az övéből. Lassan, szemét le nem véve a másikról, elkezdte megkerülni a kőlapot.

Uthíni két lépést hátrált, hogy teret nyerjen, és gyors mozdulatokkal meglazította a derekán lógó kavaduiszák száját. Mutatóujját a méregbe mártotta, majd ahogy kihúzta egyszerű ábrát rajzolt vele a levegőbe, amit még egy sietve elsuttogott mondattal toldott meg. Halványan derengő ködpamacs jelent meg a sötét gnóm kézfeje körül, de gyorsan hízott, s mire a kalandozó felé lendítette karját, már egy haragosan gomolygó, zöldesen foszforeszkáló méregfelhővé nőtte ki magát. A férfinak csak egy riadt hörrenésre futotta, mielőtt beborította volna a gyilkos pára. Öklendezve támaszkodott meg a kőlapban, szemét elborította a könny.

- Megöllek - vicsorgott Uthínire, ahogy egy szemvillanással később a varázslatot összetartó mana felszívódott az anyagi világban, és a méregfelhő eloszlott.

A kalandozó esztelen haraggal vetette rá magát, és a sötét gnómnak csak annyi ideje maradt, hogy jobb kezével kirántsa övéből a végszükségre tartogatott csontkését. A következő pillanatban kegyetlen fájdalom borította el a bal oldalát és arasznyi közelről látta a férfi képét, amint arcába vigyorog. Vér. Éltető vér áztatta el köpenyét, ahogy a kalandozó visszahúzta a rövid kardot.

Vörös láng lobbant Uthíni szemében. Nem adhatja fel itt a siker kapujában, célja van, amiért küzdenie kell, harcolnia. Magiszterré válni Biztosrévben! Előreszúrt a csontkéssel és a fájdalmas kiáltásból tudta, a fegyver húsba mart. A kalandozó hátratántorodott egészen a kőlapig, pillanatnyi lélegzethez juttatva így a sötét gnómot. Uthíni most áldotta igazán, hogy a nappalt alvással töltötte, mikor a következő varázslathoz szükséges szavak úgy kattantak be elméjébe, akár egy olajozott zár rugói. Nyomorult erőfeszítéssel emelte sérült bal karját, és rótták ujjai a férfi alakja felé a szükséges rúnákat.

A kalandozó ellökni készült magát a kőlaptól, mikor felfényleni látta a gnóm vérmaszatos ujjait. Arcára rémület ült ki, de többre már nem maradt ideje, mert a villámcsapás kegyetlen erővel dobta hátra testét. A varázslat ereje felrepítette az ovális kőlapra és ott feküdt élettelenül, égnek meredő, görcsbe rándult kezekkel. Csúf látvány. Uthíni odasántikált hozzá, amint a testen végigfutó, utolsó villám-nyüvek is elenyésztek.

Amit azonban az ovális kőlapon megpillantott, arra nem volt, nem is lehetett felkészülve. A kalandozó teste valamiképp beolvadni látszott a kőbe. Mintha a lap magába szívta volna a húst, a csontot és az egykor élő szöveteket. Először csak lassan süppedt be a comb, a hát és a koponya, aztán akárha egy régi ízre lelt volna rá a szikla, felgyorsult a folyamat. Uthíni tehetetlenül nézte, ahogy volt ellenfelének arca, majd égbe markoló tenyere is eltűnik, feloldódik a szürke lapban. Nem maradt más utána, csak a rövid kard, egy ezüstlánc, és két aranypénz.

A sötét gnóm pár lépést hátrált az ovális kőlaptól. Most már értette, mi célt is szolgált ez a kis emelvény itt a piramisra vezető lépcsősor előtt. Áldozati oltár volt, nem egyéb. De kinek? Kinek szentelték vajon az óidőkben? Ki volt az, aki eonok hosszú során át várt hiába és most mohó vággyal vetette magát a friss vérre? Sejtette, nem kell sokáig várakoznia, hogy kérdéseire választ kapjon.

Az oltár kőlapja lassan, hangtalanul félrecsusszant. Uthíni felkészült a gyomorkavaró látványra, hogy alatta megpillantja majd a holt kalandozó tetemét, ám helyette csak egy mélybe vezető, halvány, lilás fényben derengő lépcsősor tűnt elő. Vissza-, felnézett a piramisra vezető ezernyi grádicsra, majd le az újonnan feltárulkozott mélységbe. Akárha folytatása lenne - a magasból a föld alá.

Puha léptek nesze hallatszott a mélyből, és egy apró lény iramodott ki a sötét gnóm elé. Leült a legfelső lépcsőfokra, hagyta hogy a másik elgyönyörködjön éjfekete bundájában, majd fejét felvetette és Uthíni szemébe nézett. Fehér mellénykéjén lefelé forduló, félhold alakban kikopott a bunda és ez a jel ismétlődött homlokán is, egy piciny arany ékszeren.

- Gyere! Ne félj! - ezt mondta pillantása.

Sötét sikátorok, dohos pincék lakója, kire áldást hoz, kire átkot. Uthíni az előbbiben reménykedett, mikor megindult lefelé a lépcsőkön a macska nyomában. Amint feje az oltár kőlapja alá merült, csosszanó, nyálkásan cuppanó hangok ütötték meg a fülét. Mintha valami hatalmas, nedvedző test mozogna odalent. Vagy csak a képzelete űz tréfát vele?

Bárki is legyen, a sötét gnómnak nem volt kétsége afelől, hogy meg fognak egyezni Biztosrév Magiszterének dolgában. És talán egyebekben is...

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Szállj velem! (Túlélők Földje novella).

Létrehozás: 2003. október 7. 09:09:03

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09

Nyomtatási forma