Egy orgyilkos balladája (Túlélők Földje novella)

Egy lány aludt összegömbölyödve Perrith királyi vadászerdejének kicsiny tisztásán. A felszálló hajnali köd puha takarót borított testére, mely ha meleget nem is adhatott e korai órában, de legalább szemérmesen elfedte a lány meztelenségét. Fekete hajtincsei közt finom ködpamacsok játszottak, s úgy tűnt, hogy egy bohókás légörvény még valami szürke virágfüzért is kerített feje köré e párafonatokból. Ahogy a hűvös hajnali fuvallatok végigsimították ujjaikkal, vékonyka teste néha összerándult álmában, és ilyenkor egy-egy könnycsepp is vándorútra indult szorosan lezárt pillái közül.

- Állj! - harsant a kiáltás, és a fehér királyi mén prüszkölve torpant meg jó méternyire az alvó lánytól. A hátán ülő alak lassan leeresztette kesztyűs kezét, mellyel társainak jelzett, majd kissé előrehajolt a nyeregben.

- Felség, mi a...? - ugratott lovával az első mellé egy köpönyeges második.

- Vigyázz ostoba! Ott elöl, nézd csak... - suttogta amaz, és a lányra mutatott.

Halkan, akárha szellemek sorjáznának elő a ködből, még vagy öt lovas poroszkált ki a fák közül, és állt meg az első kettő mögött. Mindannyian könnyű bőrvértet viseltek, hátukon íj, teli tegez, oldalukon hosszú vadásztőr. A leghátsó kitartott karján még egy swoop-sólyom is ült, denevérszárnyait esetlenül libbentette meg, ahogy gazdája megálljt parancsolt a csődörnek. Hajnali lesre indultak volna, kik most az őzsutánál is védtelenebb vadba botlottak.

Az, kit "felség" titulussal illetett társa, most leszállt a nyeregből - csuklyás köpönyege széles körívet leírva libbent utána -, és fél térdre ereszkedett, hogy közelebbről is szemügyre vehesse a földön fekvőt.

- Él, csak alszik - szólt hátra társainak, s a lány mintha csak erre várt volna. Szemei hirtelen tágra nyíltak, és riadtan ült fel, térdét álla alá húzva. Kezeivel átkulcsolta lábát, és félelemmel telve pillantott hol a lovasokra, hol az előtte térdelő csuklyásra.

- Ne félj, nem bántunk - emelte fel mindkét kezét a másik, miközben fejéről lerázta a csuklyát. - Vadászni indultunk volna, s itt leltünk rád a tisztáson. Ki vagy, s mi módon kerültél Perrith erdejébe?

A lány megbabonázva meredt a férfira. Szemeiben nem látszott felismerés, ajka nem nyílott a hagyományos köszöntésre, holott a külső jegyek félreismerhetetlenek voltak. Apró szakáll, koravén, barázdált arc, s a tar koponyát éktelenítő tüskék, mind-mind egyvalakire utaltak Ghallaszerte. Alanor, de akár az egész Yaurr birodalom minden polgára, ha másról nem, hát a csengő aranyakról felismerte volna VI. Boraxot.

- Leányom, felelj hát a királynak - szólt le a nyeregből jóindulatúan a legközelebbi lovas.

A lány rákapta tekintetét a barátságosan mosolygó szakállas férfira, és válaszra nyitotta ajkát. Hangtalanul próbált szavakat formálni, bájos kis arca torz fintorokat vágott az erőlködéstől, de egy nyikkanásnyi hangot sem tudott kipréselni magából. Végül kimerülten feladta, és keserves zokogásban tört ki.

- Talán félkegyelmű - mondta az egyik hátrább álló bőrvértes, mire az uralkodó felállt, és szembenézett vele.

- Nem. Nem hiszem, hogy az volna, Berengár. Akik ismerik a könnyek hatalmát, inkább valami nagy megrázkódtatáson mentek át, s míg bennük az elme szólni szeretne, addig a szív majd meghasad bánatában.

Borax ezzel lekanyarította válláról a köpenyt, és a csendesen zokogó lány hátára terítette.

- Magunkkal visszük a palotába - adta ki a megfellebbezhetetlen parancsot.

Valóban nem volt félkegyelmű, bár az utóbbi holdhónapokban könnyen azzá válhatott volna. Emlékezett az egyik odaátra, ahol a társak búcsúztatták, s ahol megacélozták lelkét a feladatra, szívét a keserűségre. Aztán ott volt a másik odaát, ahol a lélekemésztő semmiben kellett volna egyes-egyedül bolyongania, s mégis ott lelt rá valakire. Kire is? Még nem emlékezett. Kétszer lépte át a határt, és a megrázkódtatás oly nagy volt, hogy az emlékek és a szavak csak lassan merészkedtek elő elméje rejtett labirintusfolyosóin át.

Tudta, hogy megmosdatták, és pőreségét bársonyos kelmékkel fedték el. Enni adtak neki, s a szolgálók elborzadva figyelték, ahogy üveges szemekkel szájához emeli a kanalat. Aztán kérdezgetni próbálták, de a szavak még nem akartak a gondolatok szolgálatába állni. Végül egy szobába vezették, és az est beálltával maga is álomba szenderült.

Persze tudta hogy így lesz, hiszen odaát meséltek neki az első napok szenvedéseiről. A második nap azonban már az övé, és a zsarnok pusztulni fog. Akik eddig elnyomás alatt éltek, ezután felszabadulnak, Erdauin pedig lerázza magáról a szolgai igát...

Tekintete hirtelen az asztalra esett, melyet halvány fénybe vont az ablakon besütő reggeli napfény. Furcsa, mégis kecses virágcsokor díszelgett ott a falapon. Szürkék voltak a szirmai, a szárak, a levelek, megannyi szürke, árnyékból szőtt kehely. Úgy hajladoztak a napfényben, mintha viharos szél cibálná őket, mintha az életet adó világosság számukra a végzetet jelentené. Ő azonban elmosolyodott, mert bár pilleéletű lehetett csak ez az ajándék ebben a világban, számára mégis azt jelentette, hogy gondol rá valaki - azon a másik odaáton.

- Hálátlanok! - kiáltott fel Jovi Haaren, és hogy szavainak nyomatékot adjon, öklével az asztalra csapott. A másik három, aki a térkép körül ült, ijedten rezzent össze erre a kitörésre.

- Nono - emelte fel ujját csitítólag Borax. - Tudjuk, hogy a Fekete Légió katonájának gyalázatos halála az Olimpián eléggé érzékenyen érintette a hadsereg becsületét, de nem látom értelmét megtorlásnak. Pusztán egy elszigetelt csoport zavargásáról lehet itt szó.

- És a Kalandozók Városáról szóló hírek? A helytartói városokban felfestett gúnyolódó szövegek? A függetlenségről papoló szónokok a Csatorna túloldalán? - Shelma páter halk szavak mellett ingatta a fejét. - Mélyebbre nyúlnak ezek a gyökerek, mintsem gondolnánk.

- Nem a hadsereg becsületéről van itt szó, felség - vette vissza a szót a hadvezér. - Hanem éppenséggel felséged, és a királyi család biztonsága az, ami kockán forog most. Megpróbálták egyszer, lehet megpróbálják másodszor is, talán a legközelebbi Olimpián.

- Biztonságban meg tudjuk rendezni az Olimpiát, ha a hadsereg elég katonával lesz jelen - horkant fel Vasujjú Berengár, aki az Alanori Játékok ügyeiért volt felelős.

- Elég! - emelte fel hangját az uralkodó. - Nincs lázadás Erdauinon, és ha volna, akkor sem tudna számottevő mennyiségű kalandozó a Csatornán átkelni. A birodalom népe mellettem áll, s odaát lehet maguk közül vetik majd ki az árulót a vérdíj fejében. Abban a maroknyi csoportban csak a türelmetlenség munkál Alanor szépségei után.

- S ahogy látom, a közeljövőben Alanor szépségei közt új csillag kezdi majd tündökölését - bókolt egy halvány mosoly kíséretében Borax a terem ajtaja felé. A másik három, ki eddig háttal ült a bejáratnak, szinte egyszerre kapta oda a fejét.

Az ismeretlen lány álldogált ott a bejáratnál, egyik kezével tétován a nehéz tölgyfaajtónak támaszkodva. Fiatalkának tűnt, mégha a földig érő, vörös bársonyruha jó pár évvel meg is toldotta valós korát. Bőre fehérségét a vörös kelme csak még jobban kihangsúlyozta, amihez riasztóan hatott savószín szeme és fekete haja. Nyugtalanító egy szerzet, ismerte be magának Borax, még ha a mosolya gyermeki ártatlanságot sugall is.

- Nos lányom, mindannyian örvendünk, hogy elesettségednek nyoma veszett a pirkadattal. Jöjj beljebb, és saját hangoddal igazold, hogy elméd felett nem a káosz az úr, és neved büszkén hordod bármerre jársz.

A lány ügyetlenül tett pár lépést a terem közepe felé - akadályozta a hosszú szoknya, mit eleddig még sosem viselt -, majd meghajolt, és kezét szégyenlősen összefonta maga előtt.

- Emperata a nevem - mondta elhaló hangon. - Apámnak kicsiny birtoka van Alanortól délre...

Ez persze nem volt igaz. Az apját sosem ismerte, de anyjától tudta, hozzá hasonló kalandozó volt, s mint ilyennek sosem lehetett birtoka a félszigeten. Leginkább barátai, ismerősei voltak, akik néha üzletfelekké vagy éppen cinkostársakká léptek elő, ahogy az odaát kemény világa megkövetelte. Árnymanók, alakváltók, gnómok vagy hozzá hasonló mutánsok, akiket kisebb-nagyobb mértékben elcsúfított a föld.

Ők találták ki a mesét is, amit most elő kellett adnia. Ők tanították orgyilkos praktikákra, melyekkel majd vérét onthatja az uralkodónak. Ők voltak, kik a szabadság és a gyűlöletes zsarnokság eszméjét belépalántálták, s hogy az Olimpián csődöt mondott a titkos terv, őt szemelték ki a veszélyes küldetésre. Hogy mennyire veszélyes, azt azonban egyikük sem tudhatta bizton.

Volt visszatérés az árnyvilágból - erre sokan ráébredtek már -, de ennek árát Leah keményen mérte, s csupán a tovalibbenő lélekburok utazhatott, semmi más. Feláldozták ezért, odaát a Csatorna túlpartján, ám vére nem valamely isten oltárát üdvözítette, hanem a szent cél véghezvitelét segítette elő. Emlékezett a kínra, melyet minden egyes tőrszúrás nyomán kiáltott teste. "Boraxnak pusztulnia kell", "a zsarnok elnyomja országunk", "szabadságot Erdauinnak" - suttogták a csuklyás alakok, miközben lelkének utat nyitottak a túlvilágra, a halál kapuján keresztül.

Most pedig végre-valahára itt állhat a gyűlöletes uralkodó előtt. Sikerült tehát, majd két hónapos árnyvilágbeli utazása során kijátszania a Csatornát védő mágiákat. Meséltek neki a ködcsillag titkáról és átélte a gyötrelmet, ahogy a lélekburokból újraszülte testét Ghalla, valahol Perrith vadászerdejében, a királyi palota közvetlen közelében. Meséltek neki mindenről, de azt nem tudhatták, hogy kivel fog találkozni Leah birodalmában, ki lesz ott társa és vezetője majd a két hónap alatt...

- ... és így kerültem én éjszaka, magányosan, felséged erdejébe - fejezte be a történetet Emperata.

- Leányom, most már biztonságban leszel itt a palotában - mondta Borax, atyai hangon. - Lovas futárt küldetek apád birtokára még ma, és jó szülőd holnap reggel már örömmel üdvözölheti szeretett gyermekét.

- Köszönöm királyom - hajolt meg a lány, miközben elméjét csupán egyetlen gondolat töltötte be: az este, a ma este, az első és utolsó lehetőség. Óvatosan kihátrált a teremből, miközben a király és tanácsadói visszavették beszélgetésük elejtett fonalát. Nem láthatták, amint a lány lépte nyomán kicsiny rózsák fakadnak a hideg kőpadlózaton.

Szürkék és hamuszínek voltak ezek a virágok, mégis csipetnyi bájt hordozott mindahány. Megjelentek, mintha láthatatlan hódoló dobta volna őket kedvese elé, s máris köddé váltak, hiszen csupán árnyékból szőtték valamennyit erre a világra. Nem lehetett itt maradásuk, mert halálos ellenségük volt a fény.

Éjszaka. Ideje a rejtőzködőknek, osonóknak és titkolódzóknak. A lány a szobában ült az ágy szélén, és elmélyülten forgatta ujjai közt a napközben elcsent vadásztőrt. A hideg penge fel-felcsillant, ahogy néha megmártózott a felhőkön átsütő holdsugárban, és ilyenkor valami baljós vörös izzás is játszani vélt rajta. Nem akadt nemesebb vad a királyságban mint az, melynek vérében ma este fürödni készült.

A tőr hirtelen megállt a kézben, jelezve, hogy a lány döntött, s megérett az idő a tetthez. Óvatosan felállt az ágyról, és végigsimította ruháját.

- Ne menj! - suttogta az ablakon besütő holdsugár. - Emperata kedvesem, ne tedd!

A lány a hang irányába perdült, ujjai közül kihullt a fegyver.

Egy szellemlény állt ott, az ablak előtt. Magassága akár a lányé, bőre éppoly tejfehér, szeme savószín, csak épp alakját könnyű holdfényből szőtték, s amint odakint felhők szaladtak az éji lámpás előtt, úgy halványult, erősbödött a testetlen lény képe is.

- Uman - nyögte Emperata.

Ismerte a lény nevét csakúgy mint történetét. Itt csak szellemként jelenhetett meg, de odaát ő volt kalauza, társa, sőt még annál is több azon a két hónapon át. Az árnyvilág volt otthona, ismerte rejtekit és titkait, de Ghallára nem léphetett. Testét és életét saját szülője tagadta meg tőle, mikor egy rég elfeledett istennek áldozta gyermekét.

- Emperata szerelmem, ne tedd! - kérlelte újra a lányt a szellem. - Ölni, hidd el, én tudom, mi az. Eltéphetetlen szál kapcsol anyámhoz, és ha parancsol, megtagadni képtelen vagyok. Az élőket megfosztom legféltettebb kincsüktől, csekélyke feladat ez számomra, ám a bűntudat terhe mit érte cserébe kapok, iszonyú kő a szívemen.

- De hisz zsarnok! Elnyomja a szabad népet, és ezért kell pusztulnia.

- Ne öld meg az egyetlen uralkodót. Lehet, kik őt becsmérlik, évek múltán az istenek hatalmát fogják sokallni, és tetteddel csak a káosz útját egyengetnéd most. Helyére pedig, ugyan, ki lenne méltó?

- Mondd, mit tegyek akkor? - szólt Emperata elkeseredetten, és az ágy szélére roskadt. - Ez volt célom, ezért tettem kockára mindent.

- Szeretlek, és tudom, az érzés nem viszonzatlan. Az egyetlen mód, mellyel az anyámhoz kapcsolt átkos kötelék alól szabadulhatok, az igaz szerelem. Mondd ki te is mit érzel, és tudni fogod, mit kell tégy, hogy újra egyek lehessünk. Én várni foglak ideát.

- Szeretlek Uman - suttogta a lány az elfoszló szellemképnek, és arcán csillámló könnycsepp gördült végig.

Jeltelen, fehér szikla alá temették Alanor határában. Nem volt nemes, származására nem derült fény soha, s a koronás fő sosem tudta meg, ki volt az ismeretlen lány. Mikor reggel ráleltek a szobában, teste már végleg útjára bocsátotta lelkét. Hogy miért fordította maga ellen a tőrt, csak találgatni tudták. Titkát magával vitte a halálba, mely másnak az út végét jelentette. Neki egy szebb jövő kezdetét.

Ha sorsod mégis arrafelé vet, vándor, s tiszta holdtöltén ott ér az est, elgyönyörködhetsz abban, minek csodájára járnak azóta is Alanor polgárai. Mert egyszer egy hónapban, éjnek évadján kivirágzik a kicsiny halom a szikla mellett. Tucatnyi kehely, hihetetlen formák, ám halandó kéz nem érintheti, illatát nem érezheti egynek sem. A hajnal első sugarával pedig tovalibbennek, hiszen halálos ellenségük a fény.