Vissza a Főoldalra
 
Feliratkozás Hírleveleinkre!
Adatvédelmi Tájékoztató
Ország Boltja 2011 Népszerűségi díj Egyéb kategória II. helyezett Ország Boltja 2012 Népszerűségi díj Hobbi és kellék kategória III. helyezett

Hírek, változások
Mi is az az AK?
AK Archívum
GN Archívum
Tartalomjegyzékek
Cikkek az újságból
Krónikák a boltban
Szavazások
Most ingyen kezdhetsz el játszani a Túlélők Földjén!
Kattints ide a részletekért...
Doomlord online game
Mágia Mesterei Online Játék
Pókerjáték
Szerkesztőség:
honlap@beholder.hu
Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci)
Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5)
Ha hibát találsz a honlapon:
Írj nekünk!
Ajánlott böngésző, felbontás:
Internet Explorer, 1024x768
 

Vakfolt (Káosz Galaktika novella)

Elysium Tanker... Hogy én egyszer egy ilyen űrhajó birtokosa legyek, soha nem álmodtam volna. Lassú, persze. A panelre alig lehet felerőszakolni a fegyverzetet, és az is milyen. Mégsem ez a fontos. A raktér tele, és én végre elindultam a Galgaro Kormányzóság peremvidékén túlra. Legénységre nincs szükségem. A Vakfoltba repülök, amin még kereskedő nem jutott át. Minek öljek meg mást is, ha igazuk van azoknak a babonás cerebritáknak?

A Vakfolt tökéletesen üres tér. Nincs a mélyén semmi, egyetlen atom sem. Az anyag megriad a határán, a fotonok pályája elgörbül, a sugárzás visszaverődik. Hogy miért? Mert a Liannen nem akarja, hogy bárki is tudja, mit rejt a Vakfolt.

Ezt mondták a cerebriták odalenn, a kikötői kocsmában. Fehér képük belesápadt, mikor hallották: én mégis átvágok a Vakfolton, hogy mindenkit megelőzve szállítsam le a konténereket. Előbb azt hitték, őrült vagyok. Aztán azt, hogy misztikus tudás van a birtokomban. Ostoba, babonás népség.

Soha nem leszünk képesek felfogni az Univerzum végtelenségét. Fokozottan érvényes ez azokra, akik meglovagolják a sötét távolságokat csillaghajóikon. A kereskedők, akik magányosan száguldanak át a téren, csak ők érthetik meg, mit jelent a magány.

Inkább olvasok... Sakkozom a fedélzeti számítógéppel... Alszom...

De képtelen vagyok olvasni, untat a sakk, és az álom is elkerül. Elszakadva az anyag tömegének hamis biztonságától, talán az álmok is végleg elhagyják az embert. Csak arra képes, hogy bénultan üljön a vezérlő panorámaablakai előtt, és némán hódoljon a semminek.

Űrfóbia. A cerebriták szerint így támad a Vakfolt.

- Ha nem bírod tovább, hogy hajód körül, melyet joggal érzel a saját testednek, üres a tér, lőj ki néhány Testvér-rakétát.

Ügyes kis találmány. Eltávolodik az űrhajótól, nem túl messzire, majd hűségesen követi, miközben színes tűzgolyókat lök ki magából. Hogy ne érezd magad annyira a semmibe zárva. Illúzió.

Olvasok... A betűk eltávolodnak egymástól, üres teret engednek maguk közé. Tizenkét éve járom a Galaktikát, csak nem fogok éppen most beleőrülni a magányba?

Sétálok. Erőszakkal kell elfordulnom a csillagpettyes ablakoktól. Elhagyom a hajóhidat, az ajtók szisszenve menekülnek előlem a falba. A Elysium Tanker alig érezhetően remeg. Él! Velem együtt, általam, egyesülve a testemmel. Érzékelői az én érzékszerveim, fotonreaktora az én szívem, sebessége az én léptem. Négyes fejlettségű Agya együtt érez az agyammal.

Öt lépés a folyosón, négy ajtó kétoldalt. Hálófülkék, fürdő, zsilip. Majd a folyosó vége. Acélajtó, keresztpántos vasalás. Középen vörösen izzik a légmentességet jelző kódzár macskaszeme. Az ajtón túl meredek vaslépcső. Látszólag a mélybe vezet. De idekinn eltűnnek a valódi irányok. A hajó belsejében ez lefelé, hát én is így nevezem.

Odalenn páncélburkában duruzsol az Agy. Hideg, szivárványos erőterek között áramlik az energia, és az élő szöveteknek szükséges tápanyag. Bármit megtehetek. Felrobbantom a hajót - vagyis magamat -, mégsem történik semmi a Galaxisban.

Vigyázat, ez már a Vakfolt! El az Agy közeléből. Az egymás tetejére épített ellenőrzőpultok színes fényei időnként felvillannak. Mint gyertyasorok az ősi xeno Halál-rituálén, amiket folyton elolt a szél, de a hívek állhatatosan újra gyújtják őket.

Újabb ajtó, a legalsó szintre vezet, ahol semmi dolgom. Sétálok. Múlatom az időt, a magány perceit. Persze idekinn az idő is önmagába csavarodva gubbaszt valamelyik sarokban, mint valami pákosztos macska. Az utolsó ajtó. Tudom, hogy ki fogom nyitni - ami az idő síkján egy későbbi mozdulat.

Újra az Agyat óvó teremben vagyok. Bámulom a színes energiaáramlást. Különös, szépséges alakok formálódnak benne. Lekuporodom a sarokba, és csak nézem. Milyen hatalmas, milyen kiszámíthatatlan, milyen... Szép. Az ott sárkány, az meg erdő, közepén hegycsúcs, rajta krómgömbbe zárt város. Látóhatár. A látás határa!

Az akadémián gyakran emlegették a triciplita kereskedő esetét, akinek mumifikálódott holttestét harminc év után találták meg. Az Agy visszajátszott felvételein csupán annyi látszott, hogy a fickó sétált a hajón, majd rácsodálkozott az energiaáramlásra, lassan lekuporodott a sarokba, és mosolyogva bámulta azt, míg meg nem halt. Nevettünk rajta. Őrült tricipliták!

Felállok, megrázom magam, mintha álomból ébrednék. Kicsit elgondolkodtam, ennyi az egész. Kinyitom a raktérbe vezető ajtót. Körülnézek, ellenőrzöm a műszereket, a rakományt. Az óriási terem sokszorosára visszhangosítja a hajtóművek távoli dohogását. Jól rögzített konténerek végtelen sora, közöttük keskeny utcák.

Sétálok. Néhol kilóg az üveggyapot, palackok barátságos zöldje csillan. Jó üzletnek ígérkezik mindezt elszállítani a Dorg III-ra. Biztos nyereség, mert a Dorg a Peremvidékeken túl van, és felületét szinte egészében fém borítja. A Cápa Háborúk idején épült, erőd-égitestnek használták. Urai meghaltak, az utókorra hagyva nyomorúságos acélbolygójukat, hol növény legfeljebb cserepekben képes létezni.

Örülni fognak a Dorg telepesei a valódi miezoni bogyóból préselt italnak. Addig azonban sétálok a konténerek alkotta utcákban. Befordulok a sarkon, de előtte még arra gondolok, hogy fényreklámos bár zenéje fogad majd, előtte csinos holo-lány csalogat, hogy ne hagyjam ki a valódi énjével való találkozást odabenn. Arrébb króm-csodák, légpárnás siklók lapulnak a betonra, míg gazdáig a kalandokat ígérő negyedben gyalog bóklásznak. Majd csavargó lép hozzám, és mocskos cigarettával bök felém.

- Van egy kis tüze, csillagvándorom? - recsegi fémes hangon. Narancs parázs izzása világítja meg a bolytól rég elszakadt inszektoid rágóit. Hálás cirpelés a köszönet.

És lesz még ott sok színes lány, akik a sikeres üzletből érkező szabadkereskedőket várják, hogy elfeledtessék velük a csillagterek nyomasztó magányát. Kedvesek, halk szavúak mind...

Befordulok a sarkon. A konténerek hidegen, színtelenül sorakoznak a következő sarokig. Az űr összeroppantani készül hajómat.

- Emlékszel rám? - a lány arcomba mosolyog, olyan közelről, hogy érzem leheletét. Felemeli puha karját, megkócolja a hajam. - Nehéz lehet odakinn. A csend, a sok mezon és zarg kalóz... A hajó meg csak falja a sugáréveket.

- Fényéveket - javítom ki.

- Nem mindegy most? - kacag. - Te akkor is hős vagy! Emlékszel rám?

- A Girgedonnán szedtelek fel. Vagy inkább te engem. Csendes helyet kerestem az űrkikötő környékén, ahol úgy ihatom le magam, hogy ne raboljanak ki.

- Olyan elesettnek tűntél, ahogy céltalanul bóklásztál - a lány ölembe fészkeli magát, érzem a testét a vékony silko-köntösön keresztül. - Gondoskodni akartam rólad.

- Sokat kértél - kacsintok rá. - Nagyon sokat!

- Te mégis kifizettél szó nélkül!

- Hogy kerülsz most ide? Két hónappal később újra a Girgedonnán jártam. Kerestelek, és megtudtam, hogy valamelyik elmebeteg kliensed megfojtott.

- Sajnos engem csak álmodsz - a lány ajka hirtelen semmivé foszlik, súlya elvész ölemből. Hangját egyre messzebbről hallom - És ezért még pénzt sem kérhetek.

Felriadok.

A fedélzeti naptár halk kattanással váltja számait. Még három hét a Dorg. Aztán gyors megállapodás - nem lesz nehéz, csak győzzem elhelyezni a fémbolygóról leszerelt lézerütegeket, rakétákat, sugárvetőket. A telepesek gyűlölik a háború emlékeit. Némi túlzással egy maroknyi termőföldért két szonárpajzsot adnak. Rakodás ki, rakodás be, és indulok vissza. A többi kereskedő megkerüli a Vakfoltot, ötször annyi idő alatt. A dorgiak velem kötnek állandó szállítási szerződést - mert én vagyok a leggyorsabb.

Ülök a vezérlőben. Bámulom a csillagokat. Semmi érdekes nincs bennük, mégsem vagyok képes mást csinálni. A régiek... Azok, akik csak álmodtak az ilyen utazásokról, úgy vélték, hogy a csillagokat azért szereti minden ember, mert valójában mi oda tartozunk. Marhák!

Hol van az az oda?! Meg tudná ezt mondani most közülük valaki? Fénylő gázgömbök, hideg sziklák keringenek egymás körül. A szabad térben nemeshalak, mezonok, tricipliták, és még számos más lény irtja, vagy szereti egymást. Ennyi csak az Univerzum. Kijutva a térbe épp olyan elveszettek vagyunk, mint bolygónkhoz ragadva. Vagy csak velem volna baj? Minden teszten átmentem, de képtelenség kidolgozni tökéletes módszert annak megállapítására, ki képes elviselni ezt az őrült Semmit. Ha már a könyvek, a sakk, az álmok, és a Testvér-rakéták sem segítenek, akkor minek kellene elkövetkeznie? Az Agy soha nem beteg. Az Agy önmagát betegíti meg. Talán le kellene jegyeznem az efféle gondolatokat, hátha jók lesznek még valamire.

A fedélzeti komputer hibát jelez. Elemzést kérek. Semmi különös: a raktárban meglazult az egyik konténer drótkötele. Most még nem veszélyes, a gravitáció változatlan, de landoláskor elszabadulhat a pokol. Elhagyom a vezérlőt. Halk gongszó búcsúztat, biztosítva arról, hogy távollétemben az Agy ügyel mindenre. Ez a chipagyú dobozhapsi még jobb is, mint én. Biztosan nem álmodik régen volt szajhákról.

Valami pajkosan mozdul bennem. Fütyörészek, néha tánclépésben körbe fordulok, és megkopogtatom a folyosó ajtajait a kódkulccsal. Persze sehonnan nem szól ki senki, hogy Szabad! Azért a zsilipajtót nem kopogtatom meg. Talán én is babonás lettem?

Sietség nélkül megyek le a raktérbe. Érzem, ahogy eddig szunnyadó testembe újra áramlani kezd a vér. Abba kellene hagynom ezt az átkozott, magányos szakmát. Valószínűleg elpattant az egyik drótkötél - gondolom. A gépterem kacatjai közül előkotrom a pókot. Ez a puskára emlékeztető szerkezet keskeny csövéből vékony, lágy anyagot ereszt ki, amit akár végteleníteni lehet, csak folyamatosan kell nyomni a gombot. A friss kötelék elejét a padlóhoz nyomom, ahol azonnal megtapad, eltéphetetlenül. Majd tovább eresztve a lágy anyagot, átmászom a meglazult konténer fölött, és a másik oldalon szintén a padlóhoz ragasztom. Az ilyen kötél néhány perc alatt kiszárad, közben kissé rövidebbre húzódik, így iszonyatos erővel szorítja a csomagot a padlóhoz. Előbb kikapcsolom a raktár gravitációját, hogy ne kelljen a hegy magasságú konténer tetejére másznom.

Kész! Az elpattant kötélcsonkra fényes port szórok, ami semmivé oszlatja azt. A talajra lebegek, visszakapcsolom a gravitációt. Tökéletes munkát végeztem.

Felnézek a bálára. A harmadik ládasorban szomorúan kunkorodik kétmaroknyi üveggyapot. Közötte piros anyagot lebegtet a légkondicionáló huzata.

- Mi a fene?

Kikapcsolom a gravitációt, felkúszom a bálákba kapaszkodva. A gyapot szálait visszatömködöm, majd kezembe veszem a vörös szövetet. Ujjaim puha, női sálat tapintanak.

- Emlékszel rám? - Hel a vezérlő pultjának támaszkodik. Nem csupán kérdése, de tekintete, egész testtartása is támadó. Ismerem ezt. Mindig így kezdődnek a veszekedéseink. Valamit a fejébe vett, napokig rágódott rajta némán. Hiába kérdeztem, mi baja. Aztán kitör. Én védekezni sem tudok, hiszen addigra az ítéletét is meghozta a bűnömre, amiről én azt sem sejtettem, hogy létezik.

- Válaszolj! - hallom hangján, hogy legszívesebben kiabálna.

- Emlékszem - mondom csendes közönnyel. Hel több, mint gyönyörű.

- Szóval emlékszel - bólint. - És mire emlékszel. Sorjában.

- Emlékszem a... - nem tudom, mivel kezdjem. Ha a testét említem, azzal vádol majd, hogy csak a szexért szeretem. Ha viszont az intelligenciáját hozom fel, akkor sírni kezd, mert nem tekintem nőnek. Merje valaki azt állítani, hogy a nők következetlenek!

- Tehát? - sürget Hel. Testhezálló kezeslábast visel, kereskedőcsaládja emblémájával bal combján. Most is gyönyörű, bár három éve halott.

Akkor veszekedtünk. De hiszen sokszor veszekedtünk! Én szokás szerint elszakadtam a családtól, akiknek szolgálatában álltam, és szabadságot kivéve rövid utakra indultam, hogy néhány jelentéktelen üzletet üssek nyélbe. Szükségem volt a magányra, de egyszer sem gondoltam komolyan, hogy nem térek vissza hozzá. A veszekedéseink... Én elmentem, Hel visszavárt. Megérkeztem, és Hellel megjutalmaztuk egymást a hűségért, amivel folyton egymáshoz sodródtunk.

Akkor is megjelentem a kereskedőcsalád hatalmas Elysium Brentjén, mely éppen a Torg-Capella dokkjában állt, hogy befoldozzanak néhány apróbb, meteor ütötte lyukat. Azonnal fel kellett volna, hogy tűnjön a rideg hangulat, én azonban csak Helt akartam látni mihamarabb. Nem engedtek be a kabinjába. Az őr a család fő-Kalmárának parancsára hivatkozott, aki Hel nagybácsija volt. Mikor épp le akartam ütni az idiótát, Hel kabinjából egyik unokatestvére lépett ki. Kezében hidegen csillant a MicroBlast.

- Összeházasodtunk - mondta, és felmutatta a karjába égetett jegypecsétet, Hel Fehér Sárkányát. Kiléptem a szolgálatból, és újra magányos szabadkereskedő lettem. Két hónappal később a Vappellán kaptam a hírt, hogy Hel és férje belerohant egy mezon őrjáratba. Semmi nem maradt a hajójukból.

- Beszélj már! - Hel kiált, őszinte dühvel csapva a vezérlőpultra.

- Meghaltál - igyekszem tekintetemet a csillagokra, és nem Hel tökéletes alakjára függeszteni.

Lassan mozdul, mintha közelebb akarna lépni. Elfog a várakozás izgalma. Aztán nevetve megkerül, és még messzebb húzódik. Megint becsapott!

- Megcsaltál - mondja, és vádlón a műszerpult fölé csomózott sálra mutat.

- A raktárban találtam, alig két órája. Valamelyik rakodómunkás hagyhatta el.

- Mióta rakodják a szabadkereskedők hajóit girgedonnai szajhák?

- Fel akarok ébredni! - kiáltom, két öklömet halántékomra szorítva.

- Menekülsz, drága? - Hel közel hajol hozzám. - Ma is menekülsz, ahogy mindig tetted. Hát menj!

Ajka semmivé foszlik, s én felébredek.

Fölöttem csillagok unalmas kupolája. A pulton vöröslik a sál, rácsomózva a csőre. Honnan jönnek ezek az álmok? Miért csak nőkről szólnak? Borz, az öreg karnoplantusz mélyűri felderítő azt mondta egyszer: A csillagközi tér tömve nőiességgel.

Az Agy jelzi a vacsoraidőt. Magam készítem el, soha nem bízom az automatákra. Azok még a friss zöldségbe is képesek a műanyag semleges ízét belecsempészni. Később elmosogatok. Lassan, hogy érezzem bőrömön a meleg víz áramlását. Azt játszom, hogy megragadom a vízsugarat. Persze nem sikerül, de hangosan nevetek. Kísérteties ez a hang az üres hajón. Csak nyugalom! Ez a száztizedik utam egyedül, s nem is a leghosszabb. Hogy a Vakfolton át? Mi a különbség? Estére altatót veszek be. Álmok nélkül töltöm az éjszakát, ahogy álmok nélküli a világűr is.

Eszembe jut, hogy ellenőrizhetném a kötést, amit napközben javítottam. Nincs értelme, a konténernek nem lehet baja. Testem mégis mozdul. Kezemben kódkártya, végigkopogtatom a folyosó ajtajait, és halkan fütyülök. Nem érdemes önmagammal vitatkozni. Ha megnyugszom az értelmetlen ellenőrzéstől, akkor miért ne tenném? A vaslépcsőről nézem keveset az Agy energiaáramlását, de most nem köt le.

A raktér. Konténerek sora, közöttük keskeny utcák. Mintha város volna! Ha megállnék, hogy visszhangos lépteim hangja elüljön, a távoli siklók zaját is hallanám. Nem állok meg. Itt a konténer, és persze az új kötés mindkét oldalon biztosan tart. Odafönt látom a lyukat, ahol a sálat találtam.

Később ágyam szélén ülve dupla adag altatót veszek be.

Úgy érzem, a Elysium Tanker burkolatán kívül van valaki. Rátapad a páncélra, végigfekszik a modulokon. Az altató nem hat, de többet bevenni öngyilkosság.

- Nem kívánnék arra ébredni, hogy meghaltam - eszelős kuncogásomtól megrémülök. Attól még inkább, hogy hangosan susogok, csendet parancsolva. Ki az ágyból! Háromlépésnyi kabinomat bejárom oda-vissza, talán százszor. Elfáradok. Most, igen, most biztosan sikerül elaludnom! Csecsemőtartásba gömbölyödöm. Lehunyom a szemem, de koponyámban nem alszik ki a fény. Szivárványszín karikák hullámzanak, lassan alakokká formálódnak, egymásba kapaszkodva távoli dallamra táncot lejtenek. Az nem lehet, hogy álmodni fogok!

Aludni kell! A csillagok biztonságosak, nem többek forró gázgömböknél. Az üres tér sem üres! Mikrorészecskék töltik ki, négyzetcentiméterenként akár egy egész mikronnyi! Nincs Vakfolt! Nincs!

Mondjuk: most motelszobában vagyok. Távol az űrhajómtól, távol a csillagoktól. Kivel vagyok? Mindegy. Átölelem. A karjaimban ez nem párna! Meleg, élő, halkan szuszogó. Vigyázok, fel ne ébresszem, hiszen magam is aludni akarok. Mindjárt sikerül! Milyen puha a dereka. Orromat a hajába fúrom, rég feledett illatok ölelnek át.

Igen, ez már az alvás előszobája.

- A nevemre emlékszel még?

A párnám eltűnt. Nem a párnám az, amit átölelek. Vállgödrömbe a girgedonnai szajha fúrja fejét. Érzem vörös hajának illatát, kutató kezeit.

- Miért ilyen kapkodó a légzésed, édes? - kérdezi. Hangja az a hang, érintése az az érintés, amit erősen elképzeltem az imént, hogy sürgessem az elalvást.

Még van tiszta része a tudatomnak. Ha megpróbálok felkelni, a látomás vagy eloszlik... Vagy nem, s akkor el fog kísérni a hajón, egészen a vezérlőig. Hallani fogom a légzését, érezni keze súlyát. Megmenekülhetek, ha sikerül leadnom a segélyhívást, mielőtt teljesen elhinném a létezését. Lassan felülök. Ő az. Valójában alig emlékeztem rá, de most, hogy mellettem fekszik, felidéződnek testének részletei. Mosolyog, s két karját nyújtja. Elhúzódom és felkelek.

- Megbántottalak? Gyere vissza, megvigasztallak.

Ha válaszolok neki, végem. Öltözöm, s közben elképzelem, hogy egyedül vagyok a kabinomban. A pánik határán rángatom fel ruháimat.

- Ennyire haragszol rám? - siránkozik a nő, és lerúgja magáról a takarót. - Hát jó. Ha aludni akarsz, majd csendben maradok, és simogatom a homlokod.

Nem álmodom máris? Elbizonytalanodom. Ha végül sikerült elaludnom... Az altatók! Hiába szeretnék felébredni, a vegyszerek nem engedik. A nő felé fordulok, aki ebből úgy hiszi: meggondoltam magam.

- A nevemre azért csak emlékszel!

- Zarata - mondom elakadó lélegzettel. Közben figyelem a testem: a hangszálaim rezegnek, lecsorgó verejték csiklandozza a hátam. A nő elégedetten hasra fordul, és nyomkodni kezdi a kiszolgáló automata billentyűit az ágy fölött.

- Hogy működik ez az izé? - csap rá ököllel a gombokra. - Rá szeretnék gyújtani.

Beütöm a parancsot. A fali nyílásból fémszínű doboz hull ki. A cigaretta felparázslik, amint vérvörös ajka érinti. Zarata otthonosan elhelyezkedik az ágyon.

- Igazán nem bántam meg, hogy elfogadtam a meghívásodat. Elysium Tankeren még soha nem utaztam. Nőre pedig a Dorg férfiainak is szükségük van, nem igaz?

Durván nevet. Fiatal még, de ha beszél, öregnek látszik. Koncentrálni kell! Most elindulok a vezérlőbe. Bekapcsolom a segélykérőt, a Galgaro Kormányzóság valamelyik Taurusa három nap múlva rám talál. Addig valahogy megbirkózom a látomásommal.

- Veled megyek - felkel, belémkarol, majd végignéz magán. - Ugye nem baj, hogy csak így. Úgysincs rajtunk kívül senki a hajón.

Nem engedhetem, hogy velem legyen, mikor bekapcsolom a segélykérőt. Meg kell szabadulnom tőle, különben lehet, hogy a hívójel elküldését is csak képzelném.

- Maradj! - mondom, és visszalököm az ágyra. Zarata most valódi dühvel sikolt, betakarózik, s mikor a folyosóra lépek, utánam kiált:

- Dögölj meg, szarházi!

Minden árnyékra figyelek, míg a vezérlőbe érek. Semmi. Még nem lehet olyan súlyos a helyzet. Eddig csak Zaratát hallucinálom. De miért pont őt? Megnyugtatnak a vezérlő máskor unalmas fényei. A csillagokat takaró Vakfoltra néma átkokkal megrakott pillantást vetek a páncélüvegen át, majd feltöröm a segélykérő plombáját.

Nem álmodom, ez már biztos! A plomba hegyes kiszögellése felhasítja az ujjam. Fáj, vérzik. Nevetve rántok a vörös karon. Zöld szöveg fut a főképernyőre, jelezve, hogy a segélykérést ettől a pillanattól kezdve automatikusan sugározza az Agy. Újra ellenőrzöm a vezérlőt, de látomásnak semmi nyoma. Talán a kabinomat is üresen találom? Elindulok a folyosón. A kezemben maradt plombával szórakozottan kopogtatok meg minden ajtót.

- Szabad!

A hang a legénységi mosdóból jön. És nem Zaratáé.

A kabin ajtaja engedelmesen a falba húzódik, de a gomolygó gőzben alig látok valamit. A zuhanytálcában áll valaki. Egy nő.

- Gyere, neked szabad - nevet, karjait nyújtja felém. Közelebb lépek, hogy jobban lássam. Vízpára fröcsköl a szemembe. - Csak nem ruhástól akarsz?

Beugrom a zuhany alá, félrelököm a nőt, aki halkan felsikolt. Elzárom a csapokat, amikről bizonyára csak képzelem, hogy nyitva vannak. Mire végzek, bőrig ázom.

- Mi van veled? - kiált rám Hel. - Soha nem láttalak még ilyennek.

Megfordulok. Előttem áll Hel, keze csípőjén. Meztelen és gyönyörű.

- Azért kivárhatnád, hogy megfürödjek - nevet, és átkarolná a nyakam. Hátralépek, majdnem elvágódom a vizes padlón. Még két nap! Figyelem Helt. Talán felfedezek alakjában valami hibát: hogy körvonalai elhomályosodnak, vagy átlátok a hasán. De tökéletes, és én érzem, hogy beleőrülök a hiányába.

- Mi van veled, kedvesem? - Hel aggódva lép hozzám, megsimítja az arcomat. Meleg és puha a tenyere. Hallom a hangomat.

- Hogy kerülsz te ide?

Hel felkacag. Most sikerül átölelnie a nyakamat, nem tiltakozom. Vágyam vezeti kezemet. Hogyan lehet ilyen tökéletes az őrület? Csak három napunk van?

- Mindent azért nem felejtettél el - Hel hangja elcsuklik. Nem merem lehunyni a szemem, hátha éppen attól oszlik semmivé a látomás. Ő hozzám simul, suttog: - Köszönöm ezt a nászutat.

Ekkor látom meg karján a jegypecsétet. Aranyszín űrhajó - az én jelem. Megragadom a csuklóját, közelebb rántom, hogy biztos legyek benne.

- Megőrültél, ez fáj! - kiszabadítja magát, elhúzódik. Szemében őszinte rémület. Elfordulok, homlokomat a hűvös fémfalnak támasztom. A hajó lüktető testére figyelek. Gondolatban végigjárom a szinteket, a fotonerő fényeit képzelem magam elé.

Könnyű kéz érinti a vállamat.

- Nem láttad valahol a sálamat, édes? Tudod, olyan piros volt - Zarata tágra nyitott szemmel mosolyog.

- Ki ez a nő? - Hel hangja már nem rémült. A szabadkereskedők csillagterekben edződött akaratosságát ismerem fel benne.

Három nap. Amint a mentőegység emberei a fedélzetre lépnek Hel, Zarata, a sál, és mindaz, amit még addig beteg agyam teremteni fog, szertefoszlik. Ha addigra marad néhány ép neuronom, talán földművelőnek elmehetek valamelyik telepesbolygóra.

- Válaszolnál, kedvesem?! - Hel hangja vág. - Ki ez?

- Hármasban? - Zarata érdeklődve szemléli Helt, aki előlép a zuhany alól. - A feleséged, vagy szakmabeli?

Mit lehetne mondani két látomásnak? Hátammal a falnak dőlök, és nevetek. Ők döbbenten néznek rám, egymásról teljesen megfeledkezve.

- Mindketten gyönyörűek vagytok - mondom végre, majd Zaratát finoman félretolom az ajtóból, és a vezérlőbe megyek.

Hallom a hangjukat. Előbb a fürdőben veszekszenek, majd mindketten a kabinomba mennek, ott folytatják. Az ajtókat nyitott állapotban rögzítem, hogy szabadon közlekedhessenek. Bár látomásként bizonyára átolvadhatnak a falakon. Fáradt vagyok. Már nem mulattat a dolog. Néha aggódva nézek körül, hátha tudatom újabb meglepetéssel szolgál. Szerencsére nem jelennek meg mókusok a műszerpulton, sem mezonok a folyosón.

Kezembe veszem Zarata piros sálját. Simogatom, rángatom, próbálok rajta hibát felfedezni. Mikor elhasad, hangja hiteles, a szálak vége bolyhos, a rosszminőségű festék befogja ujjamat. Ülök a vezérlő páncélkupolája alatt, és a Vakfolt feketeségét bámulom.

Csend van, álmok nélküli, csillagtalan éjszaka.

- Ébredj! - Hel rázza a vállam. A két nő arcát látom, amint fölém hajolnak.

- Mit akartok? - felülök a vezérlő székében. Az álomtalan alvás keserű íze nyelvemen. Kimerültebbnek érzem magam, mint mielőtt elaludtam. Hel és Zarata felöltöztek. Egyik a szabadkereskedők egyenruháját, a másik lenge silko-köntöst visel. Arcuk elszánt, szemükön látom, hogy sokat sírtak.

- Magyarázd meg, miért vagyunk hárman ezen a hajón? - kiabál Hel.

Forró kávét kérek az automatától. Várnak. Hallom lélegzetüket, ruháik halk suhogását, mikor mozdulnak.

- Mit akartok tőlem? - kérdem. - Fogalmam sincs, hogyan kerültetek ide. Mindketten meghaltatok!

- Hiszen két hónapja házasodtunk össze!

- Szép kis feleség lehetsz, ha engem is meghívott a nászútra - nevet Zarata.

- Ki csinál reggelit? - nézek rájuk, de nem mozdulnak - Akkor majd magam.

Tojásokat kérek az automatától. Hel megrántja a karom. A tojás leesik, és ragacsos tócsába robban.

- Miért vagyunk hárman? - kiabál Hel. Zarata megtalálta a kendőjét. Csalódottan dugja ujját a lyukba, amit én hasítottam rajta.

- Azt ígérted... - kezdi halkan, s majdnem sír - ...hogy extra gázsit fizetsz.

- Évek óta nem láttam egyikőtöket sem!

A két nő hitetlenkedve bámulja egymást.

- Közlöm veletek, hogy egyedül... Tökéletesen egyedül indultam erre az útra. Álmodtam rólatok, de felébredtem. Ti nem léteztek!

Hel az ajkába harap, Zarata szélesebbre hasítja kendőjén a lyukat.

- Fogjátok fel, hogy látomások vagytok! - kiáltom, és a páncélüvegen túlra mutatok. - A Vakfolt okozza. Már hívtam a Galgaro Taurusát. Jönnek, kivisznek innen.

- Szereted? - kérdi Zarata, s állával Hel felé bök.

- Hel meghalt. Férjhez ment, és...

- Férjhez mentem, hozzád! - suttogja Hel. - És ez nem fog elvenni tőlem!

Övének derekából MicroBlast sugárfegyvert ránt elő.

Amit Hel arcán látok, az tőle teljesen idegen. Mintha évek szenvedése változtatta volna meg. Különös érzésem támad: mintha tényleg emlékeznék a házasságunkra.

Azután elsüti a MicroBlastot. Ózonillat tölti be a vezérlőt, vörös vészfény gyullad. Zarata az üvegbeton kupolákon kívül, a sikátorok mélyén nevelkedett. Pontosan tudja, mit kell tennie, s ösztönei élesek. Helyén most a műszerpult szétolvadt roncsa füstölög, a lány menekülő macskaléptei a folyosóról hangzanak.

- Hel - fordulok feleségem felé. Ő azonban rám emeli a fegyvert.

- Megérdemelnéd - mondja halkan, keserű gyűlölettel. Gondolataim egymást kergetik. Ha most ez a nő, aki csupán a cerebrita misztérium Vakfoltjának terméke, rám lő, vajon mi történik? Felébredek? Meghalok?

Hel sarkon fordul, és kirohan a folyosóra. Kíváncsiságom hajt utána. Zarata nem bolond, hogy valamelyik kicsiny kabinban rejtőzzön el. Előző éjszaka nyitva hagytam az ajtókat, így bárhova bejuthat. Az Agy termébe is! Ha Hel ott kezd lövöldözni, és eltalálja az az energiafolyamot, a Elysium Tanker sziporkázó felhővé robban.

Így történne - ha a MicroBlastot nem csupán én képzelném Hel kezébe.

Mégis rohanok utána, s látom, ahogy óvatosan belép a rakodótérbe. Mindketten a konténerek között vannak. Rájuk zárom az ajtót. Ha újra meg akarnak jelenni, ahhoz tényleg át kell olvadniuk a falon.

Másnap estig nem történik semmi. A Elysium Tanker a Vakfoltban lebeg, mióta az Agy leadta az első vészjelzést. Már kezdem bánni, hogy riasztottam a Taurusokat. Hel és Zarata nem jelentkezik. Egyszer megpróbálok a raktéri kamerákkal körülnézni, de a fedélzeti kommunikációban valahol hiba történt, a képernyő üresen sistereg.

Később jót alszom a navigátor ülésében. Álmom könnyű, és nincs benne ismerős.

A műszerfalon vörösre vált néhány kijelző. Felriadok. Az Agy arcom elé tolja a kommunikátor apró képernyőjét és közli, hogy hívásom van. A halványan foszforeszkáló, rossz minőségű holovízió Hel zokogástól gyötört arcát mutatja.

- Engedj ki, kérlek! - hallom a hangját. - Nyisd ki az ajtót, könyörgök!

Régi ösztöneimnek engedelmeskedve mozdulnék, majd megtorpanok. Nézem Hel arcát a képernyőn.

- Honnan beszélsz?

- Honnan beszélnék? A raktérből! Véletlenül szétlőttem a fedélzeti komot. Eddig tartott, mire összedrótoztam. Engedj már ki!

Hel mögött látom a konténerek homályos körvonalait. Úgy tűnik, hogy bezártam a látomásomat a hajó raktárába. Elfog a röhögés, mire Hel ismét zokogni kezd. A pultra pillantok. Még két óra, és elér a Taurus 234. Közeledését már jelezte az Agy.

Hel nem szól többet, csak sír. Nem takarja el az arcát, egyenesen a szemembe néz. Miért ne engedhetném ki? Őrült gondolat valamit kiengedni, ami a képzeletemben van, de... Helt képzelem oda, a nőt, akit szeretek, és most a segítségemre vár.

Rohanok a folyosón, kezemben a kódkulcs.

Az energiasugár a bal felkaromat találja el, mikor esztelenül berontok a raktérbe. Az ütéstől bezuhanok két konténer közé, így a második lövés csupán olvadt üvegrepeszeket szór rám. A terem sokáig visszhangzik az üvöltésemtől. Bekúszom a ládasorok közé, rést találok az egyik alatt. Az üveggyapot kuszasága biztonságot ad. Igyekszem elfojtani a lihegésemet, de néha meg kell ráznom a fejem, hogy el ne ájuljak. A fájdalom valódinak tűnik. Sebem vérzik, lüktet. Alig tartja valami helyén megpörkölődött karomat, mégis nevetés ingerel. Hiszen mindezt csak képzelem!

- Megtalállak! - kiáltja Hel a konténerek utcáiban járkálva. - Azt gondoltad, elviselem, hogy a nászutunkon egy szajhával lepj meg? Mert hozzád mentem, mindent el kell tűrnöm? Hát édes, tudd meg: a te Zaratád agyát felkentem a konténereidre.

Közeledik, majd távolodik. Számolom a perceket, és vigyázok az öntudatomra.

- Nem tudom, hogyan csempészted fel a hajóra ezt a girgedonnai szajhát, s azt sem, hogyan voltál képes ilyen hosszú ideig elkerülni, hogy találkozzunk. De hallottam már ilyenről: dupla hajótest, amiben mindenből kettő van: hálókamrából, vezérlőből... és nőből!

Látom a cipőjét. Lassan közeledik, majd hirtelen lehajol. Egyenesen a szemembe néz. Arca eltorzul a gyűlölettől. Olyan fájdalom ül a tekintetében, amitől elönt a hideg. Kirúgom magam a bála alól. Nem tudom, hogyan sikerül talpra állnom. Rohanok a keskeny utcákon. Hallom Hel lépteit a hátam mögött, majd a fejem mellett energiasugár robbantja szét a gondosan csomagolt borospalackokat. Karomból testembe árad a fájdalom, és megsemmisíti minden erőmet. Valahol kigyullad az üveggyapot. Füst tölti be lassan a rakteret. Szememből könny ömlik, egyik konténertől a másikig lököm magam, és nem értem, Hel miért nem tüzel. Talán rossz felé fordult, vagy kínozni akar?

Megdöndül a hajótest, mint az ősi üvegharangok.

Hel immár gondosan céloz. Szemből bukkan fel, kiegyensúlyozza a MicroBlastot, bal kezével megtámasztja a jobbat. Nem tudom, miért ugrom mégis felé, hiszen el nem érhetem. Talán a szemét akarom látni, mielőtt...

Megbotlom, éppen, mikor Hel elsüti fegyverét. A sugár szétroncsolja a vállam. A padlóra csapódom, és meglátom Zaratát. Az ő testében botlottam el. Szerencsétlen lány éppen így menekülhetett, mint én, de a sugár vízpárává lobbantotta a fejét.

Felemelem a fejem. A sűrű füstben látom Hel közeledő alakját, kezében a rám szegezett fegyvert. Lehajol hozzám, sisakját felnyitja, és túlordítja a tűz tombolását.

- Mi történt itt, uram?

Képtelen vagyok válaszolni a Taurus tisztjének. Kínlódva figyelmeztetném, hogy vigyázzon, mert Hel valahol... Aztán Zarata holtteste felé intek. Tekintete követi az irányt, majd értetlenül újra engem néz.

- Kivisszük innen, uram - mondja, majd a sisak-mikrofonba szól. - Úgy tűnik, a hajó tulajdonosát lelőtték. Sokkot kapott.

Fejemet elfordítom, de a padlón nyoma sincs Zaratának.

Az Elysium Tankert senki nem hajlandó kihozni a Vakfoltból. Három éve járom a Galgaro Kormányzóság mocskos űrkikötőit, de a cerebriták már teleduruzsolták a kapitányok fejét. Liennan kegye, hogy a Taurus visszatérhetett onnan. De a Vakfolt többé nem enged be senkit. Kellett neki a Elysium Tanker - mondják.

Nekem kicserélték a fél tüdőm, és kibernetikus kart kaptam. Az orvos esküdött rá, hogy MikroBlast okozta a sérüléseimet. Mindenemet elveszítettem, és reményem sincs rá, hogy valaha újra szabadkereskedő legyek. Pedig ha visszatérhetnék a Vakfoltba... Ott vár Hel, a Elysium Tanker néma fedélzetén.

Ha újra láthatnám őt, már az sem érdekelne, ha utána agyonlő.

Írta: Böszörményi Gyula
A cikk az Alanori Krónikában jelent meg, 2 részletben.

(A szavazáshoz be kell jelentkezned!)
(átlag: 36 szavazat alapján 6.9)

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Tűzlánggal sugárzó (Káosz Galaktika novella).

Létrehozás: 2004. július 26. 16:08:25Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:10 Küldd el a cikket másoknak Nyomtatási forma


Főoldal | Túlélők Földje | Ősök Városa | Kalandok Földje | Sárkányölő | Puzzle | Hatalom Kártyái Kártyajáték | Álomfogó Kártyajáték | Káosz Galaktika Kártyajáték | Könyvesbolt | Alanori Krónika | Shadowrun | Battletech | Íróink | Könyvsorozataink | Fórum | Galéria és képeslapküldő | Sci-fi és fantasy novellák | Regisztráció | A Beholder Kft.-ről | Adatvédelmi tájékoztató

© Beholder Kft., 2003 - 2021
1680 Budapest, Pf. 4 | E-mail: beholder{kukk}beholder{ponty}hu | Tel.: (06-1)-280-7932

Az oldalon megjelent szöveges és illusztrációs anyagok átvétele, másolása, illetve bármilyen módon történő felhasználása csak a Beholder Kft. engedélyével lehetséges.