Vissza a Főoldalra
 
Feliratkozás Hírleveleinkre!
Adatvédelmi Tájékoztató
Ország Boltja 2011 Népszerűségi díj Egyéb kategória II. helyezett Ország Boltja 2012 Népszerűségi díj Hobbi és kellék kategória III. helyezett

Hírek, változások
Mi is az az AK?
AK Archívum
GN Archívum
Tartalomjegyzékek
Cikkek az újságból
Krónikák a boltban
Szavazások
Most ingyen kezdhetsz el játszani a Túlélők Földjén!
Kattints ide a részletekért...
Doomlord online game
Mágia Mesterei Online Játék
Pókerjáték
Szerkesztőség:
honlap@beholder.hu
Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci)
Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5)
Ha hibát találsz a honlapon:
Írj nekünk!
Ajánlott böngésző, felbontás:
Internet Explorer, 1024x768
 

Az V. Bárdverseny dobogós alkotásai (Túlélők Földje versek)

I. kategória, I. helyezett

Előszó: Bár bárd nem vagyok, kalandjaim során sok versecskével találkoztam, melyeket most megosztok veletek, ezek a Félpercesek

Kezdjük egy dalocskával, amelyet az erdőben sétálgató Leah kiscserkészek énekeltek. Érdemes odafigyelni a verselésre, és a mély mondanivalóra:

"Csipcsirip... csipcsirip"
Énekelnek a madarak,
"Csipcsirip... csipcsirip"
Míg ki nem tekerjük a nyakukat!

Nos, igen érdekes egy dalocska. A következő műremekhez nem fűznék semmi hozzászólást:

"Csak nehogy több füled legyen, mint fogad."
Ilyen beszólást a troll rosszul fogad,
És ekkor döbbent rá a kis árnymanó,
Hogy itt most verés lesz, nem pedig bunyó.
Részlet egy fejfáról

Nemrégiben találtam egy könyvecskét, címe: Egy troll naplója. Ebből írtam le nektek az utolsó oldalt, a harmadik félpercest:

Kedves naplóm!
Ma reggel furcsa érzésem támadt,
Né' má', ellopták a furulyámat.
Teszi-toszi kis árnymanó nyomok,
Most osztán fúú de mérges vagyok!
Mé' kell nékem mindig aszt figyelnem,
Mikó' lovasítják meg a pénzem.
Oszt egyszer majd azon kapom magam;
Hogy "slitty-slutty" és átvágták a nya...

Itt a kézirat megszakad.

Végezetül egy fogadói rigmus. Ezt a dalt még én adtam elő anno, a kocsma takarítójának nagy örömére:

Jaj, Uramatyám,
De rosszul vagyok.
Még egy-két pohár,
És hányni fogok.

Itt van az idő, de vajon hová?
Érzem, hogy jön föl,
Úristen... Boáááá!

II. kategória, I. helyezett

Azon az éjszakán, amikor megégettelek,
Hófehér lepel fedte testedet.
Ismeretlen város, ismeretlen utcáin bolyongtam,
Fáklya volt kezemben, s zúgó tömeg nyomomban.

Száz és száz szempár, mindegyikben fájdalom,
Gyilkosság tegyen minket szabaddá,
A bűn súlyát én vállalom.

Igen megöllek, nem kínzol többé,
Tested és lelked legyen hát átkozott,
Pusztuljon a Gonosz az istenek nevére,
Ki e világra áthozott.

Emlékszem büszkén az erkélyre álltál,
Kebled feszes volt, simogattad hószín hajad,
S ablakod előtt bár nagy tömeg várt már,
Csábosan illegetted a nép előtt magad.

De a büszke kanca szemében félelem villant,
Mikor rájött, holtak állnak ablaka előtt,
Holtak kiknek csak testük él már,
Lelkük miatta ezer darabra tört.

Szó nem hangzott el, csak a szemek beszéltek,
Gyilkos tűzzel perzseltek csak a vádló tekintetek,
A fájdalom hangjai csendben, lelkünkből zenéltek,
A hangszerből, mely csak a kínból meríthetett.

Úgy ahogy voltál, szépen velem jöttél,
A főtéren megrakva egy hatalmas máglya állt,
S csábos szép szemeddel hiába könyörögtél,
Minden szem némán üvöltött: Az ítélet halál!

Remegő kezemben a lángoló fáklya,
S eszembe jut közben sok-sok szép emlékem,
S most sokadik hazug ígéretedet látva,
Nincs erőm elpusztítani téged nékem.

Nincs erőm megölni kihez oly sok dalom szólt,
Nincs erőm megölni, ki életem értelme volt,
Nincs erőm megölni téged, testemben révület,
Nincs már a szívemben, csak kiégett érzület.
Lassan felébredek, s oly hideg a reggel;
Izzadva fuldoklom elgyötört testtel.
Elgyötört szememben véresek a könnyek,
Minden éjszakámra ily nappalok jönnek.

Már csak arra várok, hogy egy gyönyörű reggel,
A halálhoz térek meg, s nem ébredek fel,
S akkor majd rájössz te hideg sötét lélek,
Szerettelek s nekem te voltál, Az Élet!

III. kategória, I. helyezett

Egyszer régen, réges-régen,
Hegyek között, völgy ölében,
Fényes kastély állt kevélyen,
Benne vén herceg lakott.
A hercegnek egyszem lánya,
Földön-égen nem volt párja,
Tudta ezt, és kihasználta:
Hiú s gőgös fruska volt.
Ablakán, ha kitekintett,
Mákrózsákkal telehintett,
Szeretettel ápolt kertet
Pillantott meg szép szeme.
A lányra az ifjú kertész
Ránézni is alig mert, és
Mégis gyötörte a sejtés:
Ez a lány a végzete.
Míg egy napon hírét hozták:
Gyászba öltözött az ország.
Nem hadsereg - egy csúf kórság
Ölte meg a herceget.
Eljött hát a régen várt nap,
Férj kellett a büszke lánynak.
Nemesifjak sorbanálltak,
Számolták a perceket.
Kastélyparkban, mély tó partján,
Ámul a nép grófok kardján,
Cifra vértjén, metszett pajzsán,
Ám a lány csupán legyint.
"Ez itt buta, ez meg ronda,
Mit képzel e csúnya csorda?
Inkább legyen férjem szolga!"
S keze találomra int.
Arra néz az egész udvar,
Kire mutat a csinos kar?
Ott a kertész égő arccal
Menedék után kutat.
"Ő???" - kérdi a főkomorna.
A lány persze visszakozna,
Ámde tudja: választottja
Az lesz, kire rámutat!
"De hisz... Hiszen" - hebeg szépen.
"Jóképű a szerencsétlen,
"De hogy lehetne a férjem?
Csak tanulatlan paraszt!"
"Ősi törvény!" - zúg a tömeg.
"Önkény most sem szegheti meg!"
A lány toppant, és így sziszeg:
"Nem szegi meg, csak halaszt!"
"Mit képzelsz magadról, szolga?!
Fejed nehéz, szavad balga!
Hogy ülhetnél herceg-trónra?
Térj vissza, ha méltó vagy!"
Sarkon fordult, s elment a lány,
Oszlott a nép; csöndes magány
Szállt a kertre - gazda híján
Minden rózsa elsápadt...
Egyszer régen, réges-régen,
Hegyek között, völgy ölében,
Kókadt rózsák gyűrűjében
Néma kastély álldogált.
Míg egy nap a szép hercegnő,
Csúf unalmát elűzendő,
Meghirdette: aki költő
Keresse fel udvarát.
Eljött hát a várva várt nap,
Mirtuszkoszorút kínáltak
Jutalmul a legjobb bárdnak,
Hozzá pénzt és hírnevet.
Kastélyparkban, mély tó partján,
Ámul a nép bárdok lantján,
Elf regéket zengő hangján;
Troll tréfákon jót nevet.
Ám egyszer csak mély csend támad:
Bús dalán egy furcsa bárdnak
Még az úrnő is elsápad,
Könnyek lepik kék szemét.
Még a nemrég lombját vesztett
Rózsakert is belereszket,
Bűvös dallamtól növesztett
Szirmok nyílnak szerteszét.
Nem látta őt erre senki,
Arcát álarc mögé rejti,
De ki hallja, nem felejti
A különös dalnokot.
"Ki vagy, ki előttem állasz?"
Földre hull a bársonyálarc.
"Nem ismersz meg?" - szól a válasz.
"Nézz meg jobban. Én vagyok!"
"Egykor kertész - ma már költő,
Szépséged dallal köszöntő!
Méltó vagyok, szép hercegnő,
Hogy párodul elfogadj?"
"Mit képzelsz magadról, dalnok?!
Nem vagy vitéz, nem vagy bajnok!
Köss fel hát egy éles kardot,
S térj vissza, ha méltó vagy!"
Holt reménnyel, zord kudarccal,
Düh és szégyen lepte arccal
Elment a bárd; és tavasszal
Elszáradt a rózsakert...
Még ez évben - átkozott nap!
Híre jött a háborúnak.
Terjedt a gyász és a bánat,
Keselyűk kerengtek fent.
Szörnyű varkaudar horda
Már a szomszéd határt dúlta,
Nem volt, aki útját állja,
Csörtetett a völgy felé.
Előkerült kasza, balta,
Öregapák rozsdás kardja,
A kastély apraja-nagyja
Kiállt a kapu elé.
A leány a harci zajra
Holtra válva fut a parkba,
Ezüsttőrét szorongatva.
Ámde látja: veszve már!
Kard villan a meredélyen,
Kóbor lovag áll kevélyen,
Főnixháton, mithril vértben,
S lángszínű a láthatár...
Förgetegként ront a harcba,
Újra s újra lesújt kardja.
Ezt látva a gyáva horda
Elfut mind, ki merre lát.
Kastélyparkban, mély tó partján
Találkozik lovag és lány.
Büszke vitéz lába nyomán
Bimbót hajt a rózsa-ágy...
"Ki vagy, bajnok? Mutasd magad!"
Lekerül a pompás sisak.
"Nem ismersz meg?" - szól a lovag.
"Jöttem jogos jussomért!"
"Mit képzelsz magadról, vitéz?!..."
Ám a lovag távolba néz,
Hegyek közül szörnyű tűzvész
Lángja már a völgybe ért...
Füst és szikra száll szél szárnyán,
Tűzvihar száguld át Ghallán,
Milliók élete árán
Istenné lett Dornodon.
Kormos csontok, üszkös falak,
Rózsaágyás hamu alatt,
Mély tóból csak tócsa maradt,
Pernye száll a dombokon.
Csobban a tó, és egy hörgő
Emberalak bukkan elő.
Karjaiban az ájult nő,
Arcuk, mint a holtaké.
Ó, hogy szenved minden tagja!
Szívszerelmét mégse hagyja,
Kettős súlyt hord sajgó lába,
S elindul kelet felé...
Zöld mező: a remény színe,
Túlélte, ki elért ide.
Hős dalia buzgó szíve
Boldog, mert a lány felnéz.
A hű kérő letérdel, ám
Szól a leány: "Édes mátkám!
Most már Te vagy túl jó hozzám..."
S búcsút int a drága kéz...
Régen történt, réges-régen...
Hét esztendő szállt el közben.
Zord kalandor megrögzötten
Kutatja egy lány nyomát.
"Hiszen most már méltó vagyok!"
Szeme furcsa fényben ragyog.
Nyakában bús fuvallatok
Ringatják a koponyát...

I. kategória, II. helyezett

Kocsma áll az útnak szélén,
Néhanap oda betérvén
Infót, sebet ottan szerzék;
Fájdalmim kipihenném.

Van ott jó bor, sör, pálinka,
Balga lenne, ki nem inna.
Iszom én is, mint a gödény;
Leszedem a tollat, le én!

Várjunk, van itt még valami,
Amit el kéne mondani!
Vendégekről nem is szóltam,
Leírom hát mostan gyorsan!

Ül itt egy troll, szikla-forma,
Korsaja bár csöbör volna!
Úgy önti magába a sört,
Lemossa torkáról a bőrt!

Ott árnymanók hangoskodnak,
Lopnak, csalnak meg hazudnak!
Nem mintha más nem ezt tenné,
Minden fajban van, ki gané.

A törpék csak falatoznak,
Közben csendben iszogatnak.
Megittak már egy akó bort,
S öt van csak a törp'-torokból!

Emberek is vannak ám itt,
ŐK a pálinkát vedelik.
Én is ezek között vagyok,
Pálinkát is jócskán iszok.

Meg is látszik ez már rajtam,
Mert már igen víg kedvem van.
De azért csak iszom, iszom,
Míg asztal alá nem bukom.

Lebuktam az asztal alá,
Felkapartak a cimborák.
Leültettek, leporoltak,
Kezembe pálinkát nyomtak.
Kiürült kezemben 'z üveg,
Eldobtam hát én íziben.
Pont a trollt találtam fejen,
Ki mordult egyet, aztán fölkelt.

Azt hitte az óriás, rokon,
Árnymanó dobta kobakon.
"Te árnymanó! Az angyalát,
Szétverem én a pofád!"

Amit mondott meg is tette,
Öklét gyorsan elengedte.
Szólt egy törpe: "Végre! Bunyó!
Végre egy kis ütnivaló!"

Ennél tovább nem mondhatta,
Fejét korsóm eltalálta.
Letörött a korsóm füle,
Beszakadt a törpe feje.

Nem harcoltam, ne higgyétek,
Mert akkor én már túl részeg
Voltam az ilyen bunyóhoz,
S kedvem se volt túl nagy ahhoz.

Én csak korsót dobáltam
Találomra, aztán vártam,
Kit talál el lövedékem:
Barátom' vagy ellenségem?

Cimboráim is elmentek,
És vitézül verekedtek.
Csakhogy jött a katonaság,
S mindenkit a börtönbe zárt.

Itt írom én ezt a verset,
És dutyiban senyvedek.
Itt vagyok már három hete,
De megyek még kocsmába. He-he!

II. kategória, II. helyezett

Féri áll kitárt karokkal
Pentagramma közepén
Férfi ő de istenné lesz
Mire az éj véget ér
Karjai közt erő feszül
Most még nyers és durva
Lába alatt megremeg majd
Megmozdul a murva
Láng övezi fejét, vállát
Szeme izzó zsarátnok...

Sok egykori társ siratja
Az eltűnő barátot.

Villám dörren és meghasad
Való világ szövete
Idő és tér fátyla szakad
S leszáll a mindenség követe:

Mért bolygatod meg halandó
Minden világ rendjét?
Kész van-e már ajándékod
Isteni kelengyéd?

Ajándékom a hatalom
Minden élő átka
Kik halálra születtek
E pusztuló világra
Testük s lelkük erejével
Törtem szét a rendet
Ők meghalnak, lelkük elvész
De időm véges, engedj!

Kétely szülte köd felhőzi
A kortalan arcot
Rendben van büszke halandó
Megnyerted a harcot
Isten lettél jöjj hát vélem
Ifjú isten Dornodon
S nem marad más utánuk
Csak elpusztított, holt orom.

III. kategória II. helyezett

Féri áll kitárt karokkal
Pentagramma közepén
Férfi ő de istenné lesz
Mire az éj véget ér
Karjai közt erő feszül
Most még nyers és durva
Lába alatt megremeg majd
Megmozdul a murva
Láng övezi fejét, vállát
Szeme izzó zsarátnok...
Sok egykori társ siratja
Az eltűnő barátot.
Villám dörren és meghasad
Való világ szövete
Idő és tér fátyla szakad
S leszáll a mindenség követe:
Mért bolygatod meg halandó
Minden világ rendjét?
Kész van-e már ajándékod
Isteni kelengyéd?
Ajándékom a hatalom
Minden élő átka
Kik halálra születtek
E pusztuló világra
Testük s lelkük erejével
Törtem szét a rendet
Ők meghalnak, lelkük elvész
De időm véges, engedj!

Kétely szülte köd felhőzi
A kortalan arcot
Rendben van büszke halandó
Megnyerted a harcot
Isten lettél jöjj hát vélem
Ifjú isten Dornodon
S nem marad más utánuk
Csak elpusztított, holt orom.
Erdő csendje, szép természet
Madárdal és halk zene
Vele alvó kedvesének
Ébredező, lágy nesze
Tovatűnő emlék már mind
Elfeledett pillanat
Átitat mindent a hideg
Könyörtelen Akarat
Elveszett minden mi szép volt
Elveszett az Élet
Ez számodra nagy Dornodon
Az igazi végzet.
Így ért véget a pusztulás
S véget ért a játék
Ó te szegény, boldogtalan
Ez neked Ajándék?

I. kategória, III. helyezett

Egy este mikor túl sok álomport szagoltam
Álmom delején átlétsikolódtam
Ott álltam én a nagy Torzonborzgábor Vagyimre
Éppen egy kupeccel alkudtam drága bőrökre

De jaj a szél a tisztáson teleport vert fel
Megjelent Éj Ágnes régi nagy szerelmem
Aha itt Vagyimre -szólt - te gazfizckó
Most meglakolsz mondta és magában mormolt

Aztán megidézett 4 halálos elementált
És felém küldé óh irdatlan szörnyeit
Hiába mondtam Ágnes, ne tedd még mindig szeretlek
Visszaút nem volt, harcolni kellett

Előkaptam Björnborg sajtreszelőmet
És vadul aprítottam a borzalmas rémeket
Familiárisom kis fenyőmikiegerem
Apró fogaival szintén sokat segített nekem

És egyszer csak ott álltam térdig hullasajtban
Elindultam Ágnes felé vészjóslóan, halkan
Felnéztem s láttam boldogan mosolygott
Két csorba fogán a reggeli napfény felsikoltott

Egymással szemben a két héroszi gigász
Tudtuk hogy az veszít aki először hibáz
Ágnes hirtelen kezét nyújtá nekem
Órákig fogtam de végül lenyomtam szkanderben

II. kategória, III. helyezett

Vannak, akit elítélik,
de olyanok is kik szükségét érzik.
Én kifejezetten (lefejezetten?) élvezem,
ennek szenteltem az életem.

Könnyebb így a meggazdagodás,
csak vigyázz, semmit el ne hibázz!
Meg ne remegjen a kezed,
egy pillanatra se hunyd le a szemed.

Lélegzeted is tartsd vissza,
Különben te leszel, ki a rövidebbet húzza!
Ha sikerült, arany kerül a zsebbe
gyűrű fel az ujjra, bronzsisak a fejre.

Majd képzeld el az áldozat arcát,
ki másnap keresi eltűnt cuccát.
Dühtől vöröslő arc, szívében harag,
ne törődj vele, csak nevesd el magad.

Hisz ez a legjobb foglalkozás,
a legszuperebb dolog, a LOPÁS!

III. kategória III. helyezett

Mikor megláttalak,
tudtam, hogy ismerlek.
Ezüst hajad, mint lágy esti szél,
Mint ezüstcsillag erdei tó vizén,
Úgy hullámzott a barlang közepén.
Akár a holdfény az ég tengerén.
Zöld szemed, mint csillogó
smaragd mit adtál,
Mint fák lombjai hajnali pirkadatnál,
Úgy néztél könnyes szemekkel énrám.
Akár a zsenge fűszál a harmatos pusztán.
Mikor megöleltelek, tudtam, hogy szeretlek.

A cikk az Alanori Krónika 30. számában jelent meg.

(A szavazáshoz be kell jelentkezned!)
(átlag: 9 szavazat alapján 8.8)

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: A VI. Bárdverseny dobogós alkotásai (Túlélők Földje versek).

Létrehozás: 2004. május 25. 10:41:09Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09 Küldd el a cikket másoknak Nyomtatási forma


Főoldal | Túlélők Földje | Ősök Városa | Kalandok Földje | Sárkányölő | Puzzle | Hatalom Kártyái Kártyajáték | Álomfogó Kártyajáték | Káosz Galaktika Kártyajáték | Könyvesbolt | Alanori Krónika | Shadowrun | Battletech | Íróink | Könyvsorozataink | Fórum | Galéria és képeslapküldő | Sci-fi és fantasy novellák | Regisztráció | A Beholder Kft.-ről | Adatvédelmi tájékoztató

© Beholder Kft., 2003 - 2021
1680 Budapest, Pf. 4 | E-mail: beholder{kukk}beholder{ponty}hu | Tel.: (06-1)-280-7932

Az oldalon megjelent szöveges és illusztrációs anyagok átvétele, másolása, illetve bármilyen módon történő felhasználása csak a Beholder Kft. engedélyével lehetséges.