Phillip Messier: A Vihar Éve (részlet)

A fény vörös volt, mint a Farro szemhéjában lüktető vér, ijesztő képzeteket idézően lobogó negatívja az öntudatát felperzselő kék áradatnak... Vörös, mint a Suukay Lángja, amely bele-belekapott az elméjét rabul ejtő sötétségbe, és foszlányokban szaggatta le róla, hogy végül meztelenül álljon a megalázó valóság előtt:

Legyőztek...

"A Becsületed az életed..." - lángoltak a Suukay betűi lehunyt szeme előtt, beleégetve lelkébe mondanivalójuk évezredes múltú igazságát - "... halott vagy, ha elveszted."

A kegyetlen szavak hosszú lángcsóvát vetettek, vöröslő fényük kettészakította a létezés világmindenségen átkígyózó fonalát... Farro életének fonalát. A jövő végtelen űrként ásított felé, híján mindannak, ami őt jelentette. Az álmok, remények és félelmek vége volt ez, a lélek halála az élő testben, amely szörnyű módon fogja követni az elmúlásba. Az elveszített újjászületés fölött érzett gyász zsibbasztó ködként töltötte ki az ürességet, csak a várakozás kínját hagyva meg... A várakozásét, hogy mikor ragadják meg a kíméletlen kezek, hogy a kudarcért járó büntetést végrehajtsák rajta.

Rohanó lábak zaja, mint rettegéstől vergődő szíve dobogása... hideg, puha felület nyomása a hátán, kényelmetlenül hátracsavarodott karjában szúrós jégszilánkok zsibongó tömege... A rémület és a düh hangjai... Pokoli örvénylésük a megvadult világ káoszát zúdítja ébredező öntudatára... Aztán a mindent betöltő vörös fény lassan halványulni kezd.

Legyőztek...

- Emeljétek! Dög nehéz ez a vacak! - Az anyanyelvén kimondott szavak élesen hasítottak szinte közvetlenül a fülébe. Hirtelen összerándult, ahogy a lábára zuhant egy súlyos, kemény tárgy, belepréselve őt a küzdőtér ruganyos felületébe. Orrába ózon és fém jellegzetes szaga hatolt.

- ...mondtam, hogy emeljétek, ostoba barmok!

A hangok lassan eltávolodtak, és beleolvadtak a mindent átható lármába. A résnyire nyitott szeme előtt táncoló homályos foltok makacsul próbáltak valami felismerhető alakot ölteni. Minden mozgásban volt, nyüzsgő élet áramlott körös-körül, és közömbösen kerülte ki földön heverő testét, mintha csak egy itt felejtett poggyász lenne. Sugárfegyveres nimbai katonák rohantak el mellette, csak fényes fekete arcuk látszott az áttetsző sisaklemezek mögött, és szinte azonnal el is tűntek látóteréből.

Hol a fenében lehetek... és mi ez a felfordulás?

Árnyék vetült rá, és ő végre képes volt feléje fordítani a fejét.

Az árny közelebb hajolt, egy hinamori harcos jellegzetes alakját öltve magára, éles, szögletes arcvonásokkal, halványsárga egyenruhájának vállán vörösen és feketén tekergő szörny stilizált rajzával. Egy testőrgárdista a Vithian dinasztiájának jelével.

A pánik marokra szorította Farro gyomrát: Értem jöttek!

Szeme tágra nyílva meredt az őrülten háborgó külvilágba, a fölé magasodó alakra... Annak háta mögött az acél kékesen villanó fényére, amely szemébe tűzött a sötét ruhás hinamori dolgozók közül, amint valami nehéz tárgyat próbáltak a vállukra emelni. Az egyik android testőr - ismerte fel Farro, majd döbbenten látva annak merev mozdulatlanságát, azonnal helyesbített: - Nem, már nem az. Csak egy halom ócskavas. Különös...

A harcos elfordult tőle, és intett valakinek. Farro lehunyta a szemét. Legalább büszkén fogadja a sorsát. Hamarosan vége, mégis hosszú és gyötrelmes lesz az út odáig. Próbált nyugalmat erőltetni magára, de a félelem újult erővel támadott, ahogy emlékezetéből előbukkant Blaur hideg, sárga szeme... a Parancs, ami azelőtt hangzott el, hogy lábát a nimbai Világok Terének küzdőterére tette...

Legszívesebben felugrott volna, hogy beleüvöltse a világba:

- Mindent megtettem! Mindent elkövettem, hogy legyőzzem azt a vigyorgó fattyút! Azt a szörnyeteget, aki felperzselte körülöttem a világot... aki elvette a becsületemet, és ezzel a legszégyenletesebb halálra ítélt.

A fenébe Siljagen! Miért nem öltél meg?!

Agyában szörnyű táncra kelt a múltból előtörő vízió, az idegkorbács vonagló fehér színével hasítva szét a logikus gondolkodás repedezett burkát... Fehérrel, a legerősebb fokozat, a legégetőbb fájdalom színével, amely a Vithian markából előtörve nem is olyan rég elviselhetetlenül rágta bele magát az idegeibe, megrendítve önnön méltóságába vetett hitét, új megvilágításba helyezve az élet és a becsület értékét.

Becsület, barátság és bizalom...

A felháborodás elemi erővel öntötte el, ahogy hirtelen megvilágosodott előtte az igazság, és nyomtalanul kisöpörte agyából a tolakodó rémképeket. Nem! Nem a tyront kell gyűlölnie, hanem azt, aki arra kényszerítette, hogy elárulja és megölje a barátját! Ki veszítette el ma a becsületét? Ő, Farro, akit tisztességes küzdelemben győztek le, vagy aki ilyen álnok játékot űzött vele?

Nem dőlök be neked... Nem halok meg a kedvedért, Blaur!

Abban a pillanatban, amint Farro elhatározta, hogy harcolni fog, erős kezek ragadták meg a csuklóját és a bokáját, neki pedig még ahhoz sem volt ereje, hogy tisztességesen vergődjön, miközben felemelték a földről.

Suhanók húztak el fölöttük éles sivítással, arra kényszerítve a gárdistákat, hogy terhüket a földre ejtve lelapuljanak. Farro nagyot nyekkent, és rémülten pislogott fölfelé, aztán egy pillanat múlva ismét a sárga egyenruhás harcosok markában himbálódzott. A szeme sarkából látta, amint a nimbai rendfenntartó egységek katonái éppen egy forgó LANS löveget állítottak fel sietősen a küzdőtéren, egy másikból pedig már bőszen tüzeltek is a magasban boltosuló nézőtér felé. Meg is volt rá az alapos okuk: koncentrált energianyalábok szaggatták fel a padlót, itt is, ott is gyorsan kihunyó lángokat élesztve.

Sikoltozás, ordítások és különös idegen hangok hasítottak a lelátók felől a több százezer, különböző fajból álló közönség morajába. A Vithianok csillapító befolyása úgy tűnt, nem fejti ki a hatását elég gyorsan, bár Farro az agyára telepedett fáradtságon keresztül is tisztán érezte igyekezetüket.

Ekkor fényes villanással a közvetlen közelükben csapódott be egy lövedék, és a lélekvesztve rohanó harcosok egy utolsó, kétségbeesett ugrással a küzdőtér körüli karzatok közé vetették magukat. Farrónak még sikerült megpillantania a felé száguldó lépcsőfok éles peremét, mielőtt a világ felrobbant körülötte.

Meglepődött, milyen könnyű volt kinyitnia a szemét. A koponyájában egyre erősebben lüktető fájdalom elől vonakodva húzódott vissza a vibráló köd. Puhán töltötte ki a gondolatok nélküli űrt az agyában. A csendbe ismerős zajok vegyültek, a működő elektronika, a levegőcserélő surrogása, léptek halk nesze. Megmozdult, mélyet sóhajtott, hogy a maradék ködöt is kiűzze a fejéből, és ekkor rázúdult mindaz, ami az elmúlt órában történt.

Azok a kétbalkezes hülyék... hát nem leejtettek?!

Egy arc lebegett elé a helyiséget betöltő félhomályban. A testőrgárdistáé, aki elhurcoltatta a küzdőtérről. Fürkésző tekintettel hajolt fölé, a homlokán és szőke tüskehaján viselt elmaradhatatlan fémpántról a Suukay jele vicsorgott le rá kárörvendően. A fickó szemlátomást egyedül volt, és valahogy nem úgy nézett ki, mint aki itt helyben végre akarja hajtani rajta a büntetést. Így talán hajlandó lesz szóba állni vele... Bár ez nem szokás a hozzá hasonlóan becsületüket vesztett alakokkal...

- Ki vagy? És mit akarsz tőlem?

- A nevem Fyll, és kiutat kínálok neked szorult helyzetedből.

- Számomra nem létezik kiút - mordult fel Farro ingerülten, és megpróbált feltápászkodni a fekhelyéről, de utálkozva kellett tudomásul vennie, hogy ereje bizony cserbenhagyta. - Átkozott tyron fattyú! - gondolta dühösen, és kitisztuló tekintete körbevillant a berendezésen. Világoskék falak, műszerek, kijelzők és négy mentőkapszula. Egy kisméretű űrhajó orvosi kabinja. Nagyszerű. Legalább nem kell a kikötőből elrabolnia egyet. Sajnálatos módon saját hajóját harcosaival együtt a hinamori Fellegvár dokkjában kellett hagynia, mivel engedve a kényszerítő körülményeknek, a Vithian Univerzálján tette meg az utat a Nimbára... Fogolyként. Hm... hol vannak az őrök? Mi ebben az egészben a csel?

- Ne tégy úgy, mintha nem tudnád, mi a sorsa a legyőzöttnek! - vetett egy megsemmisítő pillantást a harcosra - Az Urad mikor szándékozik beváltani az ígéretét?

A szürke szemek szúrósan meredtek rá, magabiztosan, az őt megillető tisztelet legcsekélyebb jele nélkül.

- Tehát feladod? - kérdezte a gárdista, és a hangjából kicsendülő gúnyos kihívás sehogy sem illett egy harcosnak a magasabb kaszt tagjával megszokott viselkedéséhez. - Csakugyan véged, Farro?

A helf megütközve nézett vissza rá. Nem! Egy harcos sohasem beszél így - gondolta. - Sokkal inkább egy... - Szeme tágra nyílt a felismeréstől. Csak most döbbent rá arra, amit pedig egész idő alatt érzett: a férfit a közvetlen irányítás erővonalai lengték körül, mint egy polip köréje tekeredő, belé hatoló csápja - ...egy közvetítő! Egy kívülálló, akinek a száján keresztül valaki más beszél... Egy helf. Akárki lehet, akárhol lehet... De miért nyúl ilyen eszközhöz? Miért nem lépett vele kapcsolatba közvetlenül? Erre csak egyetlen magyarázat létezhet: az illető titokban akarja tartani kilétét. De miért? Lehet, hogy ismert személyiség... vagy nem is ember? Lehet, hogy a Vithian játszik vele valamilyen ismeretlen célú, kegyetlen játékot!? - Ettől egy pillanatra a gyomrába markolt a félelem. - De vajon mi oka lehetne rá? Kérdések, kérdések és megint csak kérdések. Még ha kap is válaszokat, akkor sem lehet egészen biztos benne, hogy az igazságot hallja.

A hirtelen támadt izgalom még izmai remegését is képes volt legyőzni, és keservesen ülő helyzetbe tornázta magát. Vészesen imbolyogva támaszkodott meg, és mohón próbálta kifürkészni a férfi gondolatait, de (tulajdonképpen nem is várt mást) annak egész alakját halványan csillámló tükörpajzs lengte körül, elfedve a rajta keresztül kommunikáló idegen auráját.

Tökéletes! Én sem csinálnám jobban - állapította meg. Jelenlegi hullafáradt állapotában esélye sem lenne a pajzs áttörésére, és még ha sikerülne is, csak a közvetítő agya sérülne, az idegenhez egy lépéssel sem kerülne közelebb. - Logikai szintek... - jutott eszébe a megoldás. - Hát akkor játsszunk! - Néhány pillanatig összehúzott szemmel méregette a fickót, majd az első szót erősen kihangsúlyozva újra megkérdezte:

- Ki vagy?

- Már mondtam... - A közvetítő elnémult, és szemöldöke kissé megemelkedett, ahogy az őt uraló helf felfogta a hangsúly mögött rejlő célzást. - ...értem. Szóval rájöttél. Nos... mondjuk úgy, a "Kéz" vagyok, amely érted nyúl a bajban.

Farro lélegzete elakadt egy pillanatra, és minden önuralmára szüksége volt, hogy ne mutassa ki döbbenetét: a legendás "Segítő Kéz"! Hirtelen eszébe villant a Hinamori Birodalom tartományaiban az Információs Törvényt megkerülve újra és újra elsuttogott mendemonda, amelynek még a meghallgatásáért is szörnyű halál járt a Bűnhődés Körében. Egy szentségtörő híresztelés az Elshaan kaszt előjogait kétségbevonó mozgalomról, melynek helf tagjai Renegátoknak nevezik magukat... - Lehet, hogy itt rejlik a Vithian csapdája? De mi szüksége lenne ilyesmire, hiszen már így is a padlóra küldött... Valahogy nem logikus a dolog. - És vajon mit értett azon, hogy kiút? A menekülés útját?

Váltás: a csapdába esett vad logikai szintje. Nem lesz nehéz ráhangolódni!

- Azt akarod, hogy elmeneküljek?! - fortyant fel, és heves kézmozdulattal körbemutatott a kis, ablaktalan helyiségben, mintha ott kellene valahol biztos búvóhelyet találnia. - Azt mondd meg, hová?! Hová meneküljek, mi?! A saját lelkiismeretem elől... A Vithian haragja elől... A szégyen elől, ami mindenhová követni fog. Nincs a világnak olyan pontja, ahol ne találnának rám... már ha egyáltalán hajlandó lennék egy pillanatig is bujdosni. Ki vagy te, hogy nem vagy képes felfogni, én már halott vagyok?! Halott!

A harcos arcán ettől a kirohanástól furcsa, ferde mosoly jelent meg, ettől Farro gondolkodóba esett. - Felismerte volna, hogy a Szavak Játékát játszom? Hm...

- Halott... Igen, annak kell lenned, ha élni akarsz - értett egyet vele az idegen helf, a közvetítő fejével biccentve nyomatékul. - Tiéd a választás.

- Miféle választás?! Elvesztettem a Becsületem, kudarcot vallottam! Érted?! Az egész világ előtt megalázott egy nyomorult fattyú!

- A Méltó Ellenféltől elszenvedett vereség nem szégyen. Még a Suukay szerint sem.

- Ó, nagyon is jól tudom. Siljagen Méltó Ellenfél volt. Ki, ha ő nem?! De ki fogja ezt elismerni a kasztomból? Szerintük idegenekre nem vonatkoznak a Becsület Szabályai. De milyen becsület az, amelyik csak a kiválasztott kevesekre érvényes?!

Fújtatva elhallgatott. Meglepődött rajta, mennyire őszintén gondolta, amit mondott. Az igazság veszélyes, mert kiszolgáltatottá tesz. A fejét rázva morogta:

- Mit tehetnék ellenük? Nem vagyok többé Yazgun..., sem Nagyriak, semmi sem vagyok. Elvesztettem az uradalmamat. Nyomtalanul kitörlik létezésemet az Elshaan Emlékezetéből..., minden klónomat, asszonyomat megsemmisítik..., utódaim más dinasztiát fognak szolgálni... Mi marad nekem, ha gyáván megfutamodom a sorsom elől? Még az a tudat sem, hogy büszkén halok meg.

- Meghalsz, igen - jelentette ki a közvetítő komolyan. - De csak az a részed, amiért egyébként sem nagy kár. Mindent elveszítettél, de itt áll előtted a lehetőség, hogy új életet kezdj. Hasznosabbat, mint a régi... Azt hiszem, tetszeni fog! Ha pedig mégsem - rántott egyet a vállán -, akkor még mindig választhatod a büszke halált a Vithian kezei között. - Cinikus mosoly suhant át a kemény arcon.

Hasznos... - gondolta Farro. - No hiszen! De kinek?

- Nos, hogy döntesz? - nyújtotta egyik kezét a közvetítő az összevont hófehér szemöldöke alól gyanakvóan pislogó helf felé. - Csatlakozol hozzánk, és meghalsz a világ számára, hogy élhess a saját becsületed szabályai szerint, vagy meghalsz... minden szempontból?

Farro kurtán felnevetett, majd pillanatnyi habozás után lendületes mozdulattal belecsapott a felkínált kézbe.

- Jó vicc... Hát van más lehetőségem? - vigyorgott, majd elsápadt a tudatába robbanó kapcsolattól. Mintha egyszerre nem is egy, de legalább húsz helf hatolt volna az agyába olyan ellenállhatatlan erővel, hogy szinte szétrobbant tőle a koponyája. Hátravetette magát, és görcsösen markolt bele a hajába, mintha azzal együtt akarná kitépni a fejéből a betolakodókat. Akaratát vesztetten, súlytalanul sodródott a dübörgő áradatban, mint falevél a viharos szélben. Hangok szóltak hozzá anélkül, hogy felfogta volna az értelmüket; láthatatlan ujjak hatoltak gondolatai közé, letapogatták, itt-ott módosítottak valamit, mint a kertész, aki kigyomlálja a fölösleges és ártalmas növényeket, hogy új, hasznos magvakat vessen helyükbe. Aztán a kósza tudatáramlatok egyesültek, és világosan érthető szavakká kristályosodtak.

* Akkor beszéljünk a feladatodról! - mondta a sokszínű hang, és Farro mit tehetett volna mást, megadóan azonosult vele.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Marcus Meadow: Kaméleon (részlet).

Létrehozás: 2007. április 25. 10:19:50

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20

Nyomtatási forma