Jég és Köd (Túlélők Földje novella)

Mordulás.

Egy szürke színű jégből és torz csontokból épült kastélyforma iszonyat, falain hemzsegnek a leírhatatlanul ocsmány vízköpők szobrai. S mintha tényleg hemzsegnének; a látás peremén túl egy mozdulat emléke, egy talán-mégsem-ugyanabba a tartásba dermedt alak és a folyamatos hangok, éppen a hallásküszöb legalja alatt. A szavakat nem hallani, csak érezni, hogyan rándul hideg csomóba a gyomor.

Sikoly.

Egy ködleplekbe burkolt lovas, olyan hátason, amit csakis rosszkedvükbe alkothattak az istenek. Hamuszín ködnyúlványokkal tapogat maga körül, s azok, akár megannyi epesárgán parázsló szemű, végtezes marású kígyó. A lovas kezében árnyékból font ostor, mely hátborzongató hangon szeli át a levegőnek nem nevezhető miazmát.

Üvöltés.

Egy apró figura vonaglik az ostor csapásai alatt. Kétségbeesett igyekezettel próbál odébbvergődni, ám a szörnyű hátas lidérckígyói kíméletlenül visszarángatják a Ködlovas elé. Az irtózat kastélyának felvonóhídja döng a hátas léptei alatt, a kapuboltozat a lovas károgó hahotájától visszhangzik.

Üvöltés.

A megkínzott alak valamiért nem visszafelé menekül, a fekete felhők alatti vidékre. Nem. A kastélyba igyekszik. Torkából meghatározhatatlan hangok törnek elő; inkább állathoz tartozik, semmint humanoidhoz, pedig az. Egy árnymanó. Egy nő. Ám a Ködlovas előtt nem számít, hogy ki melyik nemhez tartozik. Olyan artikulátlan kiáltással löki magát talpra, hogy a lidérkígyók visszahőkölnek. Az árnyostor lecsap újra...

Sikoly.

...és az árnymanó feltartott karjára csavarodik A kín, a lángoló kín! Mégis állva maradt és egy szót sikolt. Az ostor elpattan, az árnymanó ráfog és lecsap, lecsap, lecsap újra. A lovas hátrálna, de elkésett. A lidérckígyók a felvonóhíd éjszínű pallójára hullanak, s azonmód el is tűnnek. A démoni hátas megdöbbentően emberi hangon kiált, két lábra ágaskodik és leveti lovasát. Átugrik az árnymanó feje felett, s elvágtat, meglehet, egyenesen a fekete felhőkbe.

Mordulás.

A Ködlovas a hátán fekszik, torkára saját ostora csavarodott. Ködleple is elszivárog lassan. Szánalmasan kicsinek tűnik, ahogy a minden ízében remegő árnymanó megáll felette. Tétova mozdulatokkal lefejti magáról az árnyostor maradványát. Az, ahogy kiszabadult, összefonódik az árnymanó kezében lévő részével, mintha sohasem tépték volna el. Az egykori Ködlovas mond valamit, de legyőzője csak a fejét rázza. Kikerüli és odafricskázza neki az ostort, pedig az nem akar megválni tőle.

Nevetés?

A gigászi kapu olvadt fémből lévőnek tűnik, betegesen zöld fény áraszt magából. Akkora, hogy egy viharóriás is csak hátraszegett fejjel láthatná a tetejét, az árnymanó mégis könnyedén belöki. Hogy mit láthat a kapuboltozaton túl, nem tudhatja senki, de a kastélyból dübörgő nevetés hallatszik. A nő nyakában felfénylik valami: egy szimbólum, mely csupasz vigyorú koponyát ábrázol. Ő elmosolyodik és előrelép...

A Kapitány kőkemény szorítása a vállamon és türelmetlen morgása térített magamhoz álmomból. Ülő helyzetbe lendítettem magamat, de mielőtt hármat pisloghattam volna már el is mondta, hogy miért jött.

- Density meghalt - mondta komor hangon, majd folytatta, nem törődve elakadó lélegzetemmel. Az álom... az én álmom!

- A kasztrotéren keresztül éreztem meg, nagyjából fertályórája. Ennyit tudok. Már kiküldtem egy szakaszt oda, ahol utoljára látták.

Ezzel a a kezembe nyomott egy pohár bivalyerős manópálinkát, a sajátját köszöntésre emelte, majd egyetlen korttyal eltüntette. Utánoztam, s ahogy nekiláttam felöltözni igyekeztem nem köhögni. A Kapitány szótlanul várt rám; nem kellett sokáig, nagy gyakorlatom van már a gyors készülésben, pillanatok alatt beleugrottam az egyenruhámba az Évkönyvet is magahoz vettem - hogy kéznél legyen. Nem először fogok ilyesféle feljegyzést belevésni, de a mostani alkalom különösen nehéznek ígérkezett. Amint kiléptünk a szállásomról, csatlakozott hozzánk az Orgazda is. Kocsusz Kapitány komoran biccentett feléje, én pedig láttam, hogy vonallá keskenyedik a szája. Nem alaptalanul mondják azt, hogy messziről megérzi a bajt. A legnagyobb, ebédlőnek használt sátor felé tartottunk. Úgy néztem, már majd' mindenki összegyűlt ott. Nem meglepő: a Szabad Kompánia tagjai egymás előtt nemigen tartanak titkokat, így minden hír szinte azonnal elterjed közöttünk, a vezérkartól a legutolsó edénysúroló újoncig. Nagyjából félúton járhattunk, mikor a kút mellett felizzott és vibrálni kezdett a levegő.

- Teleportálás! - ordította az egyik szolgálatos strázsa, az éjjeli őrség pedig vágtatva érkezett a helyszínre. Ez elvben nem lett volna lehetséges, hiszen a Vajákosunk, Density ellátta a tábort védőrúnákkal. Amíg arrafelé rohantam, eszembe jutott, hogy talán a halálával megszűnt a rúnák varázshatalma is. Mire odértem már manifesztálodott a teleportáló is, íjak és lándzsák gyűrűjében találva magát.

- Megvesztetek, idióta bávatag golombárok? - sipította egy nagyon is jól ismert hang. - Nincsen jobb dolgotok, nem akartok például eltakarodni aludni? Mi az istenek haragját csináltok azokkal a gyíklesőkkel? A sullárok hátsójáról akarjátok lekapirgálni a bibircsókokat, mert a Druida ezt találta ki?

Azt hittem még mindig álmodom, de a körülöttem állók tanácstalan tekintete meggyőzött, hogy ők is azt látják, amit én. A teleportáló nem volt más, mint High Density, az állítólagos halott. Mindenkit elhessegetett maga elől - testvérek igencsak furcsa pillantásokat váltottak a háta mögött - és a szállása felé indult, lerázva minden kíváncsiskodót. A Kapitány elmarta a vállamat és magával rángatott, hogy gyorsan a Vajákos elé vágjuk, mielőtt eltűnne a misztikus vackaival telezsúfolt odújában.

- Nem kéne valamit mondanod, manómaca? - toppant elébe Kocsusz. - Úgy hittem, elhaláloztál...

Be kell csinálni a Kapitánynak; akárha a tegnapi strázsabeosztásról érdeklődne. Én mondom, nem csak a széke van kőből, de a higgadtsága alapján az ereiben is valami hasonlóan érzelemmel teli lötty keringhet!

- Baromság! - közölte tömören véleményét Density és ökölbe szorított jobbjával beintett Kocsusznak. - Mit adod itt a misztikust, nem neked való az, inkább keress egy erődöt, amit megostromolhatsz! Az való trollnak, nem a kasztrotér, ahol minden planáris vortexet és kasztrohullámot félreértelmezhet!

- Én meg rólad álmodtam - kottyantottam közbe. - Egy ködlovassal verekedtél valami rémálomszerű kastély előtt és...

- Igazááááán? - kérdezte gúnyosan és dühösen rám villantotta a szemét. - Ha nem dőlne belőletek a cefreszag, azt hinném, hogy beléptetek az Ezüstmágusok Rendjébe! Szakadjatok le rólam, hullafáradt vagyok; kikémleltem egy ryuku légiót, ami Xantorx közelében ütött tábort. Reggelre megleszek a jelentéssel, persze csak akkor, ha nem zaklatnak újdonsült jövő- és másvilágszakértő orákulumaink! - vakkantotta felénk és ki akart kerülni minket. A Kapitány viszont egy váratlanul gyors mozdulattal elkapta a csuklóját és úgy megszorította, ahogyan csak egy troll tudja. Density feljajdult és kinyitotta az öklét. Egy szürkés fényben pulzáló, csillagforma kristályt szorongatott eddig, amiben pillanatok alatt megfakult a fény és a kristály is elpárolgott - mintha soha sem lett volna. Vajákosunk egy rettentően csúf szitokkal kitépte magát a Kapitány markából és mire azt mondhattuk volna, hogy "bakk" már be is vágta maga mögött szállásának ajtaját.

- Mi a háborodás volt ez? - kérdezte zord hangon Kocsusz. - A döbbent pofából ítélve, amit vágsz, arra kell gondolnom, hogy te tudod ...

- Igen - nyögtem ki és megdörzsöltem a szemeimet, amikben még ott égett a kristály képe. - Mielőbb pontosan le kell jegyeznem, hogy milyen volt, még azelőtt, hogy az emlékezetemből is úgy kifakulna, mint erről a világról... - Nagyot nyeltem és megmondtam neki: - Egy ködcsillag volt...

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: A kegy (Túlélők Földje novella).

Létrehozás: 2004. szeptember 28. 10:34:23

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09

Nyomtatási forma