Robert Jordan: Hódít az árnyék (részlet 1.)

Mat, az üveggel borított lámpást kezében tartva végigbotorkált a Kő mélyében húzódó, keskeny folyosón. Soha, kivéve, ha az életem függ tőle. Ezt ígértem. A Fény égessen meg, ha most nem az életem forog kockán!

Mielőtt a kétség újból a hatalmába keríthette volna, megszaporázta lépteit, és elsietett a rozsdás, ferdén lógó ajtók előtt, amelyek némelyike csupán rozsdás zsanérokon függő fafoszlány volt. A padlót nemrég seperték fel, a levegőben azonban por és penész szaga terjengett. Valami neszezett a sötétben, és Mat már a kezében tartotta kését, mire rájött, hogy csupán egy patkányt riasztott fel, amelyik a lyuk felé rohant, hogy elmeneküljön.

- Mutasd meg a kivezető utat - suttogta neki a fiú -, és akkor veled tartok! - Miért is suttogok? Hiszen senki nincs itt lent, aki meghallhatna! Mégis, olyan helynek tűnt ez, ahol csendnek kell lennie. Szinte érezte maga fölött a Kő erődjét, ahogy teljes súlyával ránehezedik.

Egwene azt mondta, az utolsó ajtó az. Az is ferdén lógott a zsanérjain. Mat berúgta, mire az ajtó szétesett. A teremben homályos alakok látszottak: ládáké és hordóké, meg falnak támasztott, magas tárgyaké. És itt is, mindenütt por. A Nagy Tárház! Úgy néz ki, mint egy elhagyott tanya pincéje, még annál is rosszabb! A fiú csodálkozott, hogy Egwene és Nynaeve nem takarítottak ki, amikor lent jártak. A nők mindig takarítanak, és tisztítanak, olyan dolgokat is, amelyeknek semmi szükségük a tisztaságra. A padlón lábnyomok vezettek mindenfelé, némelyik csizmanyom volt, persze bizonyára férfiak is jártak itt, hogy a két nőnek segítsenek a nehezebb tárgyak emelgetésében. Nynaeve mindig talált a férfiak számára munkát; valószínűleg most is szándékosan olyanokat keresett magának, akik valahol éppen lustálkodtak.

A tárgy, amit Mat keresett, ott állt a sok kacat között. Egy magas, vöröskőből készült ajtókeret, amelyik homályosan derengett a fiú lámpásának fényében. Amikor közelebb ment hozzá, látta, hogy valami furcsa rajta. Valahogyan ferde volt az egész. Szemével nem szívesen követte végig a körvonalat, mert a sarkai nem csatlakoztak rendesen. A magas, lyukas keret olyannak tűnt, mint amire elég ráfújni, és összeomlik, ám amikor próbaképpen meglökte, azt tapasztalta, hogy szilárdan áll. Most egy kicsit erősebben meglökte, kicsit tartva attól, hogy esetleg felborítja az egész ajtót, mire az építmény sarka elfordult, és a padlón végigkarcolta a port. Mat keze libabőrös lett a hangtól. Mintha csak dróttal a mennyezethez kötötték volna az ajtót, hogy onnan lógjon le. Feltartotta a lámpást, hogy ellenőrizze. Semmilyen drótot nem látott. Legalább nem borul fel, amikor benne leszek. A Fényre! Én tényleg be akarok menni!

Mat mellett, az egyik magas, felfordított hordó tetején szobrocskák és kisebb tárgyak feküdtek rothadó rongyokba csomagolva, nagy összevisszaságban. A fiú az egyik oldalra tolta a dolgokat, hogy letehesse a lámpást, majd szemügyre vette a kaput. A ter'angrealt. Ha ugyan Egwene igazat beszélt. Valószínűleg így volt; semmi kétség, a lány megtanulta ezeket a fura dolgokat a Toronyban, bármennyire is tagadta. Most már úgyis tagadná a dolgait, nem igaz? Hiszen épp azt tanulja, hogyan legyen aes sedai. Ezt azonban nem tagadta le. Amikor Mat hunyorgott, akkor egyszerű, kopott és poros, kő ajtókeretnek tűnt. Csak egy egyszerű ajtókeretnek. Na jó, nem volt azért teljesen egyszerű. Mélyen a kőbe vésve három, hullámos vonal húzódott, mindegyik a tetejétől a talapzatáig. Ilyen díszítést azonban parasztházakban is látni. Még díszesebbet is. Ha keresztüllép rajta, valószínűleg ugyanebben a poros szobában találja magát.

Ezt csak akkor tudom meg, ha megpróbáltam, nem igaz? Szerencse! Mély levegőt vett - majd köhögött a portól -, és belépett.

Mintha valami ragyogó fényfalon lépett volna át, egy végtelenül ragyogón és végtelenül vastagon. Egy örökkévalóságig tartó pillanatra megvakult; fülét dübörgés töltötte meg, mintha a világ összes hangja egybegyűlt volna. Csupán egyetlen, mérhetetlen lépés idejére.

Még egy lépést tett, majd ámulva nézett körül. A ter'angreal most is ott volt, ez azonban teljesen más helynek látszott, mint ahol elkezdte. A ferde, kő ajtókeret egy kerek terem közepén állt, amelynek mennyezete olyan magasan volt, hogy elveszett az árnyékokban. Körülötte sárga, spirális oszlopok vesztek a homályba, mint tekergő szőlőindák, amelyek alól kivették az oszlopot. Valamilyen fehér fémből készült, csavaros tartóoszlopok tetején világító gömbökből halvány fény áradt. Nem ezüst volt ez az anyag, ahhoz túlságosan homályosnak tűnt a fénye. Matnek arról sem volt fogalma, mi okozta a gömbök ragyogását; nem látszott tűznek, a gömbök egyszerűen csak maguktól ragyogtak. A ter'angrealból fehér és sárga csíkokban kígyózott elő a padlólap mintája. A levegőt valami nehéz illat töltötte meg, éles és száraz, és nem igazán kellemes. A fiú majdnem visszafordult, hogy visszalépjen.

- Hosszú ideje.

Mat megugrott, kése máris a kezébe csúszott, és körbepillantott az oszlopok között, keresve a suttogó hang forrását, amely mégis olyan élesen mondta ki e szavakat.

- Hosszú ideje jönnek el az emberek újra és újra a válaszokért. A kérdezők ezúttal is eljöttek - most egy alak mozdult meg hátul, az oszlopok között; Mat egy férfinek gondolta. - Jól van. Nem hoztál lámpást, sem fáklyát, ahogyan az egyezségben szerepel, és ahogyan mindig is lesz. Nincsen nálad vas? Hát hangszer?

A magas, mezítlábas alak előlépett, karját, lábát és a testét sárga leplek borították, és Mat hirtelen már nem is volt olyan biztos benne, hogy ez egy férfi. Vagy hogy ember. Első pillantásra emberinek látszott, bár túlságosan is kecses volt, de a hosszú, keskeny arcú alak túl vékonynak tűnt a magasságához képest. Bőre, de még egyenes, fekete haja is úgy verte vissza a halvány fényt, hogy az kígyó pikkelyeire emlékeztetett. És azok a szemek, amelyekben a pupillák csupán fekete, függőleges vonások voltak. Nem, ez nem lehetett ember.

- Vas. Hangszerek. Egyik sincs nálad?

Mat azon gondolkozott, ez a figura minek tekinti a kését. Ám az szemlátomást nem aggódott miatta. Nos, a penge jófajta acélból készült, nem pedig vasból.

- Nincsen. Sem vas, sem hangszer...de... miért...? - Gyorsan elhallgatott. Három kérdést tehet fel, ezt mondta Egwene. Nem fogja az egyiket a vasra és a hangszerekre vesztegetni. Ugyan, mit érdekli ezt, ha a zsebemben tucatnyi muzsikust rejtegetek, a hátamon pedig egy egész kovácsműhelyt hozok? - Azért jöttem ide, hogy igaz válaszokat kapjak. Ha nem te vagy az, aki megválaszolja a kérdéseimet, akkor vigyél ahhoz, aki megteszi!

A férfi - mégiscsak férfi, döntötte el Mat - halványan elmosolyodott. A foga azonban nem látszott.

- Ahogyan az egyezségben áll. Gyere! - előrenyújtotta egyik, hosszú ujjas kezét. - Kövess!

Mat eltüntette kését a ruhaujjában.

- Vezess, és én követlek! - Csak maradj előttem, és jól lássalak! Ettől a helytől borsódzik a hátam!

Sehol, egyetlen egyenes vonalat sem látott, kivéve magát a padlót, ahogyan a fura férfi után ment. Még a mennyezet is íveltnek tűnt, a falak pedig kidomborodtak. A folyosók állandóan kanyarogtak, az ajtók kerekdedek, az ablakok pedig teljesen kör alakúak voltak. A padló kövezetében spirális és hullámos minták játszottak, a mennyezetet díszítő, bronznak látszó berakások pedig bonyolult, kacsaringós formában kanyarogtak. Semmilyen ábrázolást sem fedezett fel viszont, sem képeket, sem fali szőtteseket. Csak mintákat, és azok is mindig íveltek voltak.

Hallgatag vezetőjén kívül Mat senkivel sem találkozott; nyugodtan hihette azt is, hogy rajtuk kívül teljesen kihalt ez a hely. Valahol őrzött egy halvány emléket ember által évszázadok óta nem járt folyosókról, és ezt most hasonlónak érezte. Szeme sarkából azonban időről időre mozgást észlelt. Ám bármilyen gyorsan fordult is a mozgás irányába, soha, senki nem járt ott. Mintha csak a karját dörzsölni, a biztonság kedvéért ellenőrizte a ruhaujjába rejtett kést.

Amit azokban a kerek ablakokban látott, azok még rosszabbnak tűntek. Magas, vékony fákat pillantott meg, a tetejükön lankadó ágakkal, és másokat, hatalmas, legyezőszerűen szétterülő, húsos levelekkel, olyan összevisszaságban, mint a velük egyforma magas tüskebokor bozótosok, és mindez valami homályos háttérvilágításban, pedig egyetlen felhő sem látszott az égen. Ablakok mindig feltűntek, és mindig csupán a kanyargós folyosó egyik oldalán, ez az oldal pedig néha a másik volt. És ott, ahol egy belső udvarnak kellett volna lennie, vagy szobának, ehelyett erdőre nyílott kilátás. A fiú az ablakokon át egyetlen pillantásnál többet sosem látott ebből a palotából, vagy akármi is volt ez az épület, vagy bármi más épületből, kivéve...

Az egyik kerek ablakon át három magas, ezüstös tornyot pillantott meg, amelyek meghajló csúcsai egymás felé néztek, és mind ugyanarra a pontra mutatott. A következő ablakból, háromlépésnyire onnan már nem lehetett látni őket, pár perccel később azonban, amikor már eleget kanyarogtak ahhoz, hogy egészen másfelé nézzenek az ablakok, ismét meglátta. Megpróbálta elhitetni magával, hogy ez három másik torony, csakhogy a tornyok és a fiú között ott állt az egyik legyezőszerű fa, azzal a jellegzetesen törött ágával, az, amelyik az első alkalommal is ott volt. Amikor harmadszor is megpillantott, ezúttal tízlépésnyivel odébb, ám a folyosó másik oldalán, úgy döntött, hogy megpróbál többé nem törődni az ablakon túli dolgokkal.

A séta végtelennek tűnt.

- Mikor...? Mi...? - Mat összeszorította a fogát. Három kérdés. Olyan nehéz volt bármire is rájönni, anélkül, hogy az ember kérdezett volna! - Remélem, ahhoz viszel, aki megválaszolja a kérdéseimet. A Fény égesse meg a csontjaimat, remélem! Úgy legyen hozzám irgalmas az ég, de hozzád is, a Fény tudja, hogy így van!

- Itt vagyunk - jelentette be a furcsa, sárgába burkolt fickó, és egyik, vézna kezével egy kerek ajtóra mutatott, amely kétszer akkora volt, mint amit Mat valaha is látott. Furcsa szemével áthatóan nézte Matet. Szája kinyílt, és lassan, hosszan belélegzett. Mat a szemöldökét ráncolta, az idegen válla pedig enyhén megvonalglott. - Itt választ kaphatsz a kérdéseidre. Lépj be! Lépj be, és kérdezz!

Mat maga is mélyet lélegzett, majd elfintorodott, és megvakarta az orrát. Az az éles, nehéz illat most már orrfacsaróan undorító volt. Habozva tett egy lépést az ajtó felé, majd körülnézett, hogy megkeresse vezetőjét. A fickó eltűnt. A Fényre! Nem is tudom, miért lep meg bármi is ezen a helyen! Hát, most már a Fény égessen meg, ha visszafordulok! Megpróbált nem gondolni arra, vajon magától is visszatalál-e majd a ter'angrealhoz, és belépett.

Ez is kerek szoba volt, vörös-fehér, spirálos padlóburkolattal a kupolás mennyezet alatt. Oszlopokat és bútorokat Mat egyáltalán nem látott, kivéve három, csavart emelvényt, pontosan a padló spiráljának szívében. Mat nem látott más lehetőséget rá, hogy feljusson oda, mint hogy elindul a kanyargós rámpán, míg csak fel nem ér. Minden spirál tetején keresztbetett lábbal egy-egy ugyanolyan férfi ült, mint amilyen a vezetője is volt, ám ezek piros kelmékbe burkolóztak. Alaposabban megnézve őket, Mat felismerte, hogy mégsem mindegyikük férfi. A különös szemű, hosszúkás arcok közül kettőn egyértelműen női vonásokat lehetett felfedezni. Mindhárman őt nézték. Pillantásuk átható és követelőző volt, és szaggatottan lélegeztek. Mat arra gondolt, hogy jelenlétével valamiért idegessé tette őket. Ugyan már, mivel? De ez a szuszogás, és ezek a pillantások lassanként az idegeimre mennek.

- Hosszú idő telt el - szólalt meg a jobb kéz felőli asszony.

- Nagyon hosszú - válaszolta a bal oldali nő.

A férfi bólintott.

- És mégis újra jönnek.

Mindhárman ugyanolyan érdes hangon beszéltek, mint Mat vezetője - alig lehetett őket megkülönböztetni egymástól -, és kiejtésük ugyanolyan keménynek tűnt. Aztán kórusban szólaltak meg, mintha csak szavaik egyetlen szájból jöttek volna.

- Lépj be, és kérdezz, úgy, ahogy az megfelel az ősi egyezségnek!

Ettől a hideg szánkázott Mat hátán. Kényszerítette magát, hogy közelebb lépjen. Óvatosan, nehogy akár véletlenül is kérdést tegyen fel, elmesélte nekik a helyzetet, amibe került. Mesélt a fehérköpenyekről, akik már bizonyosan a szülőfalujában vannak, és ott alighanem a családját keresik, talán őt magát is... A családja valószínűleg nincsen veszélyben, de ha az átkozott Fény átkozott Gyermekei ott vannak a környéken... akad aztán egy ta'veren is, aki annyira magához vonzza, hogy szinte már nem is ura a cselekedeteinek... nem látott okot arra, hogy kimondja a neveket, vagy megemlítse, hogy Rand az Újjászületett Sárkány. Persze, már jó előre megfogalmazta első kérdését, és természetesen a másik kettőt is, mielőtt még lejött volna, hogy megkeresse a Nagy Tárházat.

- Induljak el haza, hogy segítsek az enyéimnek? - kérdezte végül.

Három pár, ferde vágású szem vette le róla a pillantását - Matnek úgy tűnt, hogy habozva -, hogy a feje fölötti semmit kezdjék vizsgálni. Végül a bal kéz felől ülő asszony így szólt:

- Rhuideanba kell menned.

A következő pillanatban újra valamennyien rámeredtek, és hörgő lélegzettel előrehajoltak, ám ebben a pillanatban megszólalt egy harang. A bronz kellemes csengése keresztülhulámzott a termen. A piros ruhások hátratántorodtak, egymásra pillantottak, majd újra a Mat fölötti levegőt kezdték bámulni.

- Itt van még egy - suttogta a bal oldali nő. - Ez a teher! Ez a teher!

- Ez az élvezet! - szólalt meg a férfi. - Oly hosszú idő telt el!

- Még nem ütött az óra - szólalt meg a másik asszony. Nyugodtan beszélt - mindannyian nyugodtak voltak -, de hangjából enyhe sürgetés érződött ki, amikor ismét Mathez fordult:

- Kérdezz! Kérdezz!

Mat dühös pillantást vetett rá. Rhuidean? A Fényre! De hiszen az valahol az Aiel-pusztában fekszik! Csak a Fény, meg az aielek tudják, hogy hol. Ennél többet nem tudott róla. Menjen a pusztába? A düh elhessentette fejéből az előre kitalált kérdéseket. Azt akarta megkérdezni, hogyan tudna megszabadulni az aes sedai-októl, és miként tudná feltölteni az emlékezetében tágontó lyukakat. Ehelyett dühösen így kiáltott:

- Rhuideanba? A Fény égesse hamuvá a csontjaimat, ha Rhuideanba akarok menni! A vérem folyjon a földre, ha így teszek! Miért mennék én oda? Nem válaszoljátok meg a kérdéseimet! Az ember azt várja tőletek, hogy a kérdésekre válaszoljatok, nem azt, hogy rejtvényeket adjatok!

- Ha nem mész Rhuideanba - mondta erre a jobb kéz felől ülő nő -, akkor meghalsz!

Ismét megszólalt a harang, ezúttal hangosabban. Mat érezte, hogy csizmájának talpa alatt remegni kezd a talaj. A három piros ruhás most már jól látható ijedtséggel bámult. Mat szóra nyitotta a száját, de ebben a pillanatban senki nem törődött vele.

- A teher - mondta az egyik nő sietve - túl nagy.

- A sugárzás, ami jön belőle - vágta rá a másik asszony. - Tényleg nagyon hosszú idő telt el.

Mielőtt még befejezhette volna mondatát, a férfi vágott a szavába:

- A teher túl nagy! Túl nagy! Kérdezz! Kérdezz!

- A Fény égesse meg átkozott lelketeket! - dühöngött Mat. - Kérdezek én! Miért fogok meghalni, ha nem megyek Rhuideanba? Abba fogok belehalni, ha megpróbálom! Ennek így semmi...

A férfi félbeszakította, és hadarva beszélni kezdett:

- Akkor kilépnél sorsod ösvényéről, és sorsodat átengednéd az idő szélrohamainak. Azok pedig, akik azt kívánják, hogy sorsod ne teljesedjen be, végeznének veled. Most menj! Menned kell! Gyorsan!

Hirtelen ott állt mellette sárga ruhájú vezetője, és feltűnően nagy kezével megragadta a ruhaujját.

Mat lerázta magáról a kezet.

- Nem! Nem megyek! Összezavartatok, hogy elfelejtsem a kérdéseket, amelyeket kigondoltam, és ehelyett értelmetlen válaszokat adtatok! Nem ússzátok meg ennyivel! Milyen sorsról beszéltek tulajdonképpen? Tisztességes választ akarok!

Harmadik alkalommal is felhangzott a harang szomorú hangja, és az egész helyiség megremegett.

- Menj! - üvöltötte a férfi. - Hallottad a válaszokat. Menj, mielőtt túl késő lenne!

Hirtelen egy tucatnyi sárga ruhás férfi állt Mat körül. Mintha csak a semmiből bukkantak volna elő, és most megpróbálták Matet a kijárathoz rángatni. A fiú öklével, könyökével és térdével védekezett.

- Milyen sors? A Fény égesse meg a szíveteket, milyen sors?

Most már az egész terem zengett. Annyira remegett a fal és a padló, hogy Mat és támadói majdnem elestek.

- Mi a sorsom?

A három alak felállt az emelvényen, és Mat nem tudta volna megmondani, hogy a zűrzavaros válaszok közül ki melyiket sikította:

- Hogy feleségül vedd a Kilenc Hold Leányát!

- Hogy meghalj és újra élj, hogy még egyszer átéld egy részét annak, ami már elmúlt!

- Hogy feladd a világ fényének felét, azért, hogy megmeneküljön a világ!

Kórusban üvöltöttek, ahogy a magas nyomás alól kitörő gőz sivít:

- Menj Rhuideanba, csaták fia! Menj Rhuideanba, szélhámos! Menj, szerencsejátékos, menjél!

Mat támadói megragadták a karját és lábát, és rohanni kezdtek, miközben a fejük fölé emelve cipelték a fiút.

- Engedjetek el, gyáva kecskefajzatok! - kiáltotta kapálózva. - A Fény égesse ki a szemeteket! Az Árnyék vigye el a lelketeket, engedjetek már el! Nyeregszíjat csinálok a beleitekből! - bárhogyan is rángatózott és káromkodott, a hosszú ujjak vaskemény szorítása nem enyhült.

Még kétszer kondult meg a harang, vagy talán az egész kastély - nem lehetett egyértelműen eldönteni. Minden vibrált, mintha csak földrengés lenne; a falak fület repesztően dübörögtek, minden alkalommal hangosabban, mint az előbb. Mat "teherhordói" botladozni kezdtek, majdnem elestek, de nem fékezték le vad rohanásukat. A fiú még csak nem is látta, hová hozták, míg hirtelen meg nem álltak, le nem engedték, hogy aztán lendületet véve eldobják. Ekkor egy pillanatra megláthatta a kifacsart ajtót, a ter'angrealt, melynek a következő pillanatban átrepült a küszöbén.

Fehér fény vakította el, és mennydörgés töltötte meg fejét, míg onnan el nem tűnt az utolsó tiszta gondolat is.

Nagyot csattanva a poros padlóra zuhant, és a félhomályban keményen nekivágódott a hordónak, amelyikre a Nagy Tárházban lámpáját letette. A hordó himbálózni kezdett. Csomagok és szobrocskák zuhantak le. Kő és elefántcsont, meg porcelán tört darabokra. Mat felugrott, és a kőből faragott ajtókeret felé vetette magát.

- A Fény égessen meg, nem dobhattok ki csak úgy...

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: David Eddings: A prófécia gyermeke (részlet).

Létrehozás: 2004. május 20. 13:23:50

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20

Nyomtatási forma