Tuti tipp (Túlélők Földje novella)

Silacco világ életében másokból élt. A régmúltban, a világon végigsöprő tűzvihar előtt egy rablóbanda tagjaként garázdálkodott, és bár a katasztrófa után lehetősége lett volna megváltoztatnia életét, inkább maradt a megszokott foglakozásánál. Kezdetben őszinte örömmel tapasztalta, hogy az új világban kevésbé kell rejtőzködő életmódot folytatnia, mint korábban, ugyanis ez a világ tele van hozzá hasonló szemléletű alakokkal. Az öröme később elmúlt, amint rájött, a régi idők zsiványbecsülete itt nem érvényes, de mint sok más dolgot, ezt is a saját javára fordította. Mindenkit meglopott, akit csak lehetett, és bár a gyorsan elterjedő csapdaállítási szokások megnehezítették a dolgát, hamarosan profi módon kerülgette ki ezeket az ötlettelenül elhelyezett, semmit sem érő védelmi eszközöket. Elvett mindent, amit csak tudott: aranyat, értékes tárgyakat, de néha olyanokat is, amelyek semmire sem voltak jók, csak arra, hogy egykori gazdájuk bosszankodjon eltűnésükön. Szívesen vadászott zöldfülűekre, rombolt le oltárokat, szabdalt szét nekrofunokat, csapott be mindenkit, akit csak lehetett.

Áldozatai persze gyakran megfenyegették, jó páran próbálták személyesen is elkapni, és néhány alkalommal ő is rajta vesztett a próbálkozáson, személyes vagyonkája egyre gyarapodott. Az új és újabb kihívásokkal szemben, valamint a civilizáció peremén egyre gyarapodó szörnyek és teremtmények miatt egyre értékesebb és egyre ritkább eszközöket, fegyvereket és vérteket kellett beszereznie, de a sikeres "beszerző körutak" eredményeképpen vagyona egyre gyarapodott. Bár nem volt valami szorgalmas hívő, megelégedéssel vette, hogy papi hatalma is folyamatosan növekszik.

Persze, mint mindenki, aki mások munkájából él, ő is egy tuti tippről álmodozott, egy biztos ötletről, amivel hosszú időre biztosíthatja saját jólétét. Biztos volt benne, hogy egyszer csak rámosolyog a szerencse egy szép térkép, egy kulcs, vagy akár egy tuti tipp formájában, ami alapján hatalmas zsákmányhoz juthat. Gyakran kincseskamrákról, a Fairlight bank széfjéről vagy a helytartói palota kincstáráról álmodott, sőt legszebb álmaiban egy tuti trükk segítségével Borax, az uralkodó kincseit emelte el. Reggelenként, amikor felébredt, és rájött milyen távoli álmok is ezek, kissé szomorúan látott neki a napnak, de hamarosan jóleső érzéssel a szívében rendezte át a tulajdonosi viszonyokat kalandozó társai között, hiszen tudta, az álmai beteljesüléséért folytatott hadjáratban ezek az aprócska csaták is fontosak lehetnek.

És egyszer csak eljött a nagy nap. Ugyan nem az uralkodói kincstárba kapott meghívót, de számára álmai teljesülését jelenthette a dolog. Mindent egy véletlen beszélgetés indított el, amit egy hosszú ideje nem látott rokonlélek, egy hozzá hasonló mentalitású elf ismerősével folytatott. Az elf, hozzá képest szinte kezdő, - legalábbis a kalandozók között terjengő hírek szerint - mostanában biztos ötletek közvetítéséből élt, még hozzá nem is rosszul:

- Hé Silacco, barátom! Mi van veled mostanában?

- Szépen csordogál az élet, ahogy kell. - dörzsölte össze ujjait válaszul az ember. - Nincs valami jó híred a számomra?

- Beteljesült már a legszebb álmod?

Silacco meglepve érezte magát, hogy az elf ilyen jól értesült, de azután rájött, hasonlóan éreznek mindketten:

- Még a közelében sem jártam.

- Csak nem azt akarod mondani, hogy még nem látogattad meg a helytartói kincstárat?

- Ezzel talán nem kellene viccelődni. - csóválta meg a fejét, de mindjárt észre vette, beszélgetőpartnere komolyan beszél.

Az elf ugyanis sunyin végigpillantott a forgalmas utcán, és behúzta Silaccót egy sikátorba. Arcán gúnyos mosoly villant. Majd új kérdést tett fel:

- Na, kell egy tuti tipp?

- Ha olyan biztos miért nem te csinálod meg?

- Az információt megszerezni egyszerű volt, de a munka komoly tapasztalatot igényel. Talán egy kis idő múlva én is megpróbálom.

- Nos nálam megvan a tapasztalat. - vigyorodott most el Silacco. - Mit kérsz érte?

- Biztosan megegyezünk...

Nem éppen rövid alkudozás után, melyben mindketten felvonultatták széles alkuszi repertoárjuk majd minden eszközét, az üzlet viszonylag gyorsan lezajlott. Silacco könnyebb zsákkal, de mélyen a tervezgetésbe merülve távozott, míg az elf gyorsan elrohant, még értékesebb dolgokra cserélni a megszerzett tárgyakat.

Két nap múlva Silacco már az éjszaka közepén lopakodott a helytartói palota kertjének hátsó falaihoz. Az árnyékban lapulva megvárta, míg a palotaőrök nehéz páncélba öltözött szokásos őrjárata elcsörömpöl mellette (természetesen esélyük sem volt, hogy észrevegyék a sötétruhás tolvajt), majd a falhoz rohant és mászókampóját feldobva villámgyorsan feljutott tetejére. Alaposan körülnézett a bokrokkal teleültetett kertben, majd, mielőtt az őrkutyák reagálhattak volna jelenlétére, három gyors ugrással bevetette magát a faltól nem messze lévő lejáratba. A sötét lépcsőkön lefelé indulás előtt megvárta, míg létrejön az infralátása, majd a csapdákat óvatosan kerülgetve elindult lefelé. Minden a tippben megadott helyen volt, így a megfelelő lépcsőket átlépte, a kifeszített drótok között átbújt, jó tempóban haladva hamarosan elért egy vasajtóhoz. Rövid próbálkozás után egy apró ezüst kulcsot választott, és az ajtó halkan csikordulva kinyílt. Silacco már-már szitkozódni kezdett volna, de ekkor megpillantott az ajtó mögött egy háttal álló palotaőrt. Mint a villám csapott le a lassan reagáló őrszemre, és rövidkardjának egyetlen pontos szúrásával elintézte azt. Gyorsan körbe pillantott, de szerencsére senki más nem volt a közelben. Az őrt átkutatva megtalálta a palota belső ajtajait nyitó kulcsot, és óvatosan haladt tovább a megjelölt útvonalon. Ügyet sem vetett a folyosót bevilágító fáklyákat tartó arany csecsebecsékre, korábbi tapasztalataiból tudta, az - sok más, a palotában látható dologhoz hasonlóan - csupán rendkívül jól sikerült illúzió. Hamarosan ütemes léptek zaja közeledett felé.

A folyosó egy beugrójába rejtőzve megvárta, míg az őrjárat elmegy mellette, majd gyorsan tovább lopódzott. Magában számolta a beugrókat, és más ajtókra ügyet sem vetve gyorsan elérte a lefelé vezető lépcsőket. Tudta, bárhol is áll meg egy percre, akkor belefuthat egy őrjáratba, ami ugyan nem okozhatott a harcban komoly gondot számára, de a csetepaté zajaira könnyen felébredhet az egész palota. Az ajtók mögött lévő termek és szobák hasonló problémákat jelenthettek volna, ráadásul az elf tippjében egy szót sem volt azokról, kizárólag a kincseskamráról, ami nagyobb zsákmánnyal kecsegtet, mint bármi más.

Három lépcsőforduló és négy elkerült őrjárat után már biztos volt benne, hogy jó üzletet kötött az elffel. Ekkor már mélyen bent járt a palota pincerészében, közel a tippben megjelölt helyhez, és gondolatban már a zsákmány elköltésén és kalandban szerzett hírnevén járt az esze. Amint elkalandoztak a gondolatai mindjárt belefutott egy oldaljáratból kilépő palotaőrbe, de sem az őr, sem annak vadászkutyája nem okozott gondot számára, kardja és varázslatai segítségével gyorsan elintézte mind a kettőt. Halkan lihegve átkozta magát, mert a harc zaja messzire visszhangzott a pinceszint csöndjében, de ahogy körbe pillantott mindjárt tudta, megint szerencséje volt. A messzire belátható folyosókon sehol nem mozdult semmi. Nem úgy a háta mögött lévő oldaljáratban. Onnan halálos csöndben rontott elő egy sosem látott, pókszerű teremtmény, egyik lábával letépte róla a zsákját, másikkal a bal vállát csavarta hátra, míg csáprágói Silacco hátába mélyedtek. A tolvaj megpördült, a rá támadó lény ívben repülve csattant a falon, majd az ember kezéből kivágódó jégcsóvák elől az oldaljárat sötétjébe menekült.

Silacco szédelegve kötözte be sebeit, érezte, hogy támadója mérge elszívja varázserejét. Sosem hallott még efféle lényről, így azt sem tudta hogyan védekezhetne méreg ellen, de tudta ideje fogytán van. Hamarosan hajnalodik és a palota nyugodtabb zugai is megtelnek élettel, nyüzsgő hivatalnokokkal, szolgákkal, őrökkel. A két harccal elvesztegetett időt be kell hoznia. Szinte futva haladt, egészen a megjelölt ajtóig, ahol egy pillanatra megtorpant, magában ugyanis valami díszesebb és jobban őrzött ajtóra számított, bár az elf leírásának tökéletesen megfelelt. Gyorsan kinyitotta az ajtót, és belépett a helyiségbe.

A terem közepén lévő hatalmas kupac aranyon és drágakövön megcsillanó fáklyafénytől szinte hullámoztak a falak. Silacco eksztázisba esve lépett az embermagasságú kupachoz, majd hirtelen ötletből belevetette magát és két kézzel szórta magára a kincseket. Ez az, igen ez, amiről álmodott, amióta csak az eszét tudta, és nem is sejtette, hogy ilyen hamar teljesedik be az álma. Most minden vágy valóra válhat - gondolta és szinte úszott a kincsekben. Annyira belefeledkezett az örömbe, annyira elvakította a ragyogás, hogy észre sem vette, mint oszlik szét a falakat alkotó illúzió.

Majd lassan a kincsek is átváltoztak, pont olyan sebességgel, hogy a tolvajnak esélye sem legyen kimenekülni a megszilárduló iszapból. Az illúzió falak mögötti térből fegyveres őrök siettek elő és zárták körbe a mozdulni sem tudó embert. A palota védelméért felelős udvari varázsló megnyugodva fizette ki a fejpénzt az elf kezébe:

- Igazad volt, most harmadszor is.

- Mindig megbízhatsz a rend hűséges szolgájában. - villantotta meg szent szimbólumát az elf, miközben átszámolta jutalmát, és gúnyos mosolyt villantott az iszapbéklyókban vergődő emberre, majd megbízójához fordult:

- Adjak még egy ilyen tuti tippet?

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Xantrox hangjai (Túlélők Földje novella).

Létrehozás: 2004. január 21. 10:06:21

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:10

Nyomtatási forma