Egyenlőtlen esélyek (Ősök Városa novella)

Bradweren fájdalmasan felnyögött, majd felnyitotta a szemét. Egy sötét barlangfolyosóban feküdt. Bár már hosszú évek óta dolgozott itt a bányában, mégis csak azt tudta megállapítani, hogy valamelyik melléktárnában van. De hogy melyikben és hogy került oda, arról fogalma sem volt. Csak azt tudta, hogy iszonyatos fájdalmat érez a mellkasában. Bár bozontos szakálla eltakarta mellét, arra azért rájött, hogy komoly seb lehet rajta, mert a szakálla ragacsos a vértől. Kutatni kezdett a ruhájában, és gyógyító italt keresett. Végül két törött üveg közül előhalászott egy harmadikat, egy sértetlent. A kis fiolában sárga lötty volt. Gyorsan levette a dugóját, és megitta a folyadékot. Az íze borzalmas volt, de legalább hatásos: érezte, ahogy összezárul a tátongó seb a mellkasán, és a fájdalom tompa sajgássá enyhült. Nagy nehezen talpra állt, és megpróbálta kideríteni, hogy mi történhetett. A földön talált egy milgandot, amit gyenge fényre bűvölt. Lassan elbotorkált a főtárna felé.

A tárnák elágazásánál iszonyatos látvány tárult a szeme elé. A többi bányász vérbe fagyva hevert a földön, mindenfelé holttestek, vérnyomok és törött fegyverek. Nyolc holttestet számolt össze. Néhány közülük a barátja volt, de a többit szinte nem is ismerte. A bányászokon zúzódások és vágások voltak. A támadóknak nyoma sem volt. Bradweren mindegyikük lelkéért mormolt egy rövid imát, majd rövid töprengés után azokért is elmondott egy fohászt, akiket még meg se talált, hiszen lehet hogy később már nem lesz rá lehetősége. Lassan kezdett neki derengeni, hogy megszólalt a riadókürt, mert megtámadták a bányát, ő meg, hogy a harci helyzetén javítson elvarázsolt egy tombolást. Az azután lévő időszakról már csak halvány emlékfoltokat tudott volna összeszedni, hiszen a varázslat hatóideje alatt az agyat a harag és a düh vörös köde lepi be és a vérengzés emlékei az agy mélyére kerülnek. Persze ezeket az emlékeket is fel lehetett volna idézni, csak ahhoz hosszú órákat kellett volna meditációval töltenie, és ez az, amire végképp nem volt ideje. Így már valamennyire megmagyarázhatónak tűnt az, hogy mit keresett félholtan az egyik melléktárnában.

Hamarosan elindult a bánya bejárata felé. Ahogy közeledett a bejárat felé, úgy sűrűsödtek a bányászok holttestei. Sőt itt-ott még néhány orgling rabszolga teteme is hevert. Rajtuk is zúzódások és vágások. De kik támadhatták meg a bányát - merült fel benne a kérdés. Remélte hogy a bejáratánál majd többet megtud. Addig azonban nem jutott el, mert félúton egy sziklaomlás torlaszolta el az utat. A több mázsa szikla alól néhány végtag lógott ki. Szinte kivétel nélkül a bányászokat temette maga alá a szikla, de mellettük egy olyan csáp is kilógott, amit Bradweren nem ismert fel. Abban biztos volt, hogy egyik bányász sem volt, mert csáppal közel lehetetlen volt bányamunkát végezni a felépítése miatt, vagy ha már valakinek csápja van, és bányamunkában használja, akkor sokkal izmosabb lenne, nem úgy mint az. Az orgling rabszolgáknak pedig meg nincs csápja. Tehát az egyik támadót is maga alá temette a kőomlás. Ez némi elégtételt jelentett a bányásznak. Alaposabban körülnézve mágia nyomait fedezte fel a falakon, tehát a támadók között képzett mágiahasználók is vannak, akiknek legalább akkora a hatalma, hogy a főtárna tökéletesen megfaragott plafonját beszakítsák.

A vizsgálódásai során az omlás mögül hangokat hallott. Két lény beszélgetett, de a szavaikat egyáltalán nem értette, mert túl halk volt ahhoz. Az egyiknek cuppogós, gurgulázó hangja volt, a másiknak sokkal tisztább, de mélyebb hangja volt. Miféle lények lehetnek? Bradweren a cuppogós hangút egy undorító nyálkásan burjánzó csápokkal borított kelésnek képzelte el, és az alapján a másikat is hasonlónak festette le a képzelete. Csak az nem fért a fejébe, hogy két ilyen undorító szörny hogy lehet elég intelligens ahhoz, hogy beszéljen? Egy kicsit hallgatózott még, bár továbbra se értett belőle egy szót se, aztán hallotta, hogy egyre halkabbak lesznek, majd végleg csönd telepedett a bányára. Elmentek.

- Remélem eltakarodott az összes a mocskos csöpögős fajtádból, örökre! - mormogta halkan a bányász egy halk sóhaj után. Egy hangosabb érzelemnyilvánítást azért nem mert megkockáztatni, hátha maradt még néhány lény a közelben. Magában a bányászokat lemészároló masszákat átkozva elindult Bradweren egy másik, rejtett kijárat felé. A reményét még az is táplálta, hogy hamarosan meg kell érkeznie egy csapatnak, akik nemcsak utánpótlást hoztak a bányászoknak, hanem kipihent, friss őröket is. Az egész karavánt pedig látványosan sok katona kíséri, hogy még a legbátrabb torzszülöttek se merjék megtámadni őket. Azt azonban nem képzelte, hogy akik a bányát megtámadták elmenekülnek a karaván elől. Sőt! Még az is lehet hogy legyőzik a karavánt. Talán már meg is érkeztek és ebben a pillanatban is folynak a harcok. Bradweren sietősebbre fogta lépteit, hogy segíthessen a karavánnak.

A barlangomlás másik oldalán két galetki beszélgetett. Az egyik egy alacsony rangú katona volt, aki szinte bele se fért az egyenruhájába a hatalmas izmai miatt. Lasaelnek hívták. A másik egy vézna alacsony, fekete köntösbe burkolózó sötét bőrű galetki volt. Első pillantásra esetlennek tűnő férfi azonban az egyik legmagasabb rangú tagja volt a Mutáns klánnak, ami egyben azt is jelentette, hogy fajának egy kiemelkedő harcosa volt, akit születésétől fogva a harcra neveltek. Az igazi nevét csak a klánjának főnökei ismerték, mindenki más csak Éjvadásznak ismerte.

- Remélem végleg sikerült kitakarítani az összes mocskos torzszülött férget a bányából. - mondta Lasael, aki hatalmas izmai ellnére még tapasztalatlan volt egy ilyen kimerítő ütközethez, szeretett volna hazamenni és pihenni.

- Én viszont remélem, hogy nem! - vigyorgott rá Éjvadász. A reménybeli vérfürdőn kívül még remekül elszórakoztatta társa elcsigázottsága is. A katona megrezzent, amikor társa szemébe nézett.

- Vissza kell mennünk a parancsnokhoz, és jelenteni, hogy itt már nincs túlélő. - mondta a még mindig borzongó katona.

- Te csak menj vissza nyugodtan - mondta rekedt hangon Éjvadász - én még körülnézek egy kicsit.

Utána elindultak a főtárnán a kijárat felé. Lasael észre se vette mikor tűnt el mellőle Éjvadász az egyik melléktárnába. Nem is bánta, hogy nem kell tovább a társaságában maradnia.

Bradweren miközben a legközelebbi rejtett kijárat felé ment, eszébe jutott, hogy nincsen fegyvere, sőt még páncél sincs rajta. Nélkülük pedig esélytelen lenne az esetleges csatában. Hogyha a karaván még nem érkezett meg, akkor a támadókkal kell fölvennie a harcot, feltéve hogy még itt maradtak. Ha pedig már elmentek, lehet, hogy hamarosan előkerülnek a hullazabáló torzszülöttek és azoktól kell megvédenie magát. A fegyverhez jutás legegyszerűbb módja, hogyha egy halott társa kezéből csavarja ki a számára nélkülözhető eszközt. Azonban, amikor elhaladt a halott bányászok mellett, feltűnt neki, hogy mindegyik módszeresen ki lett fosztva. Még a legkisebb késeket is elvitték. Ha a fegyverraktárt ki nem rabolták, akkor ott még akadhat néhány fegyver. Gyorsan elindult a raktár felé.

A bánya bejárata mellett egy csoport galetki állt. A legtöbbjük vagy a Katona, vagy a Tisztogató klán jelvényeit viselte, a maradék néhány galetki a Mutánsok klánjába tartozott. Őket kicsit gyanúsan méregették a többiek.

- Vannak még benn? - kérdezte Salous parancsnok a bányából éppen visszatérő Lasaeltől.

- Nem uram, senki sem maradt ott. - válaszolta kicsit lihegve a katona. - Illetve Éjvadász még bent van.

- Akkor lassan mehetünk - mondta a parancsnok - Éjvadász úgy is élvezné, ha egyedül kéne hazatérnie erről a torzszülöttektől hemzsegő környékről.

A parancsnok elkezdte szervezni a csapat indulását.

Éjvadász módszeresen felderítette a bányát. Minden apró résbe benézett, minden tárnát földerített. Élőlények után kutatott. Mindegy volt neki, hogy torzszülöttet, vagy galetkit kap el. Csak a harc izgalma, a kifröccsenő vér és a lélekenergia okozta extázis foglalkoztatta. A "galetki nem ölhet galetkit" törvény csak a városra vonatkozott, itt nem tartotta érvényesnek. Amúgy is már többször megszegte. Másrészt, ha megvádolnák, azt mondaná, hogy egy torzszülött ölte meg. De különben is ki merné felelősségre vonni azok közül a nyomorult katonák közül? Az a puhány Salous? Hirtelen felkapta a fejét. A távolban lépéseket hallott. Elindult a hang - és remélhetőleg a vérben és lélekenergiában gazdag zsákmány - felé.

Bradweren a kifosztott fegyverraktárban hagyott szemét között kotorászott. Szinte el se hitte, hogy elvitték az összes fegyvert, páncélt és sisakot, ami legalább tűrhető állapotban volt. A sok selejtes kacat közt megakadt a szeme egy kicsit poros és rozsdafoltos baltán. A piszkosságán kívül más baja nem volt. Ha nem is a legkitűnőbb fegyver, de legalább harcolni lehet vele. Miközben egy használhatónak tűnő, bár kicsit hiányos pikkelyvértet foltozgatott hirtelen rossz előérzete lett. Idegesen hátrapillantott a válla fölött, ki a raktárhoz vezető folyosóra. Semmi gyanúsat nem látott, csak egy kicsit sötétebbnek érezte az árnyékokat. Magában mormogva visszafordult a páncélhoz, és toldozni kezdte. Egy kavics megcsikordult a háta mögött. Gyorsan hátra kapta a fejét. Ismét semmi. Bradweren most már elővigyázatosságból az ajtóval szembe helyezkedett, és a fegyverét is a könnyen elérhető helyre tette. Érezte, hogy veszélyben forog az élete, érezte, hogy valami készül, csak nem sejtette mi. Tudta, hogy figyelik. Ha itt marad, elkapják, és a közelharcban pedig könnyen lehet, hogy alul maradna. Ha pedig páncél nélkül menne el, akkor meg könnyedén megölnék. Inkább az előbbit választotta. Rosszul döntött.

Éjvadász az árnyakba burkolózva figyelte a páncéllal foglalatoskodó bányászt. Nem becsületes harcban akarta megölni. El akarta ejteni, mint egy vadász. De ő nem vadász, hanem gyilkos volt, aki csak a hatalma nagysága miatt ölte meg a nála gyengébbeket, de néha az erősebbeket is. Lassanként egyre közelebb lopakodott a raktárhoz. Talán még egy kis menekülést is engedélyez neki, hogy kifárassza, és hogy kiélvezze áldozata rettegését, magába szívja félelmét, érezteti vele, hogy nincs esélye és csak egy halvány reménysugarat hagy neki az üldözéssel. És persze még volt egy elhanyagolhatóan kis kockázat, hogy ő marad alul, ami csak érdekesebbé tette a vadászatot.

Kilépett az árnyakból és alig hallhatóan elindult az áldozata felé, csak annyira ment halkan, hogy a bányász épphogy meghallja a lépteit. Bradweren felkapta a fejét. A szemében megdöbbenés látszott. Nem erre számított, amikor az előbb hátra lesett. Éjvadász vérszomjas vigyora egyértelművé tette a szándékát. A bányász a fegyveréért nyúlt, de csak a hideg követ markolta. Amíg ő elképedve bámulta a másikat, addig az arrébb rúgta a fegyvert. Bradweren az első meglepetés után talpra ugrott, és képes lett volna fegyver nélkül küzdeni, és meghalni, hiszen még számára is nyilvánvaló volt a csata kimenetele. Éjvadász hátralökte az éjfekete köntösét, és látni engedte förtelmes testét. A vékony, vöröses színű, szikkadtnak látszó felsőtestből két hatalmas kéz nőtt ki, aminek végén késpenge nagyságú acélos csillogású karmok voltak. A bőre olajosan csillogott, és lágyan hullámzott, úgy tűnt, mintha bármikor képes lenne átalakulni. Bradweren ijedten hátrahőkölt, a harci kedvét lelohasztotta a látvány és előtérbe került az életösztöne. El kell menekülnie előle bármi áron. A halálnál is rosszabbnak tűnt neki az a végzet, amit a Mutáns jelenthetett. Pánikszerűen a raktár másik - lakatra zárt - ajtaja felé futott. Éjvadász kacagva sétált utána. Amikor Bradweren végre széttörte az ajtón a lakatot, és feltépte az ajtót Éjvadász addigra mögé ért, és lecsapott az áldozata hátára. Az acélszerű karmok csak épphogy felhasították a bányász bőrét, mert csak a fájdalom okozás, és a rémületkeltés miatt csinálta. Bradweren ordítva rohant ki az ajtón, és a legközelebbi kijárat felé futott.

Éjvadász szórakozottan nézte a karmai végéről lecseppenő vörös vért, és ismét felkacagott. Még hagyott neki fél perc előnyt, majd utána iramodott. Sokkal gyorsabban futott, mint a bányász, így hamar be fogja érni. Megölni még nem akarta, ki akarta élvezni a félelmének minden cseppjét, és még kínozni akarta.

Bradweren rohant az egyik vészkijárat felé. Úgy rohant, hogy még hátra se mert pillantani, nehogy az is lassítsa. A kijárathoz közeledve hangokat hallott. Tisztán hallható szavakat, amiket ugyan nem értett, de a hangsúlyból érezni lehetett, hogy parancsok. Biztos az utánpótlás vezetőjének a hangja - gondolta, és remény töltötte el. Ha kiér a karavánhoz, akkor ott már biztos nem meri megtámadni az üldözője. Ha lehet még gyorsabban futott, és hamarosan a tárna végéhez közeledett. Kirohant a bányából és csoportnyi fegyveres alakot pillantott meg. Úgy érezte megmenekült.

Éjvadász hihetetlen sebességgel rohant az áldozata után. Ő is hallotta a parancsokat, amik a bányán kívülről jönnek, és tudta, hogy a csapata készülődik. Tudta, hogy már közel vannak, csak nem gondolta hogy ilyen közel. El kell kapnia a nyomorult bányászt, mielőtt kiér a bányából, hiszen hogyha kiér onnan, akkor a vadászatnak és a szórakozásának vége. Ez bosszantotta és gyorsabb iramot diktált magának. Egy sarkon befordulva még látta, hogy Bradweren kimenekül a bányából. Elkésett.

Salous kiadta a parancsot az indulásra. Rendkívül zavarta, hogy együtt kell dolgoznia a Tisztogatókkal és a Mutánsokkal, akik semmilyen fegyelmet nem tanúsítottak, és nehéz volt együtt irányítania őket a katonáival. A csapata lassan elhagyta a főbejárat környékét.

Már negyed órája haladtak, amikor egy távoli járatból előtört egy rohanó alak. A járat a bánya egyik rejtett kijárata volt.

- Ott van még egy túlélő! - kiáltott föl az egyik katona, aki leghamarabb észlelte.

- És ezért meg kellett szólalnod? Gyerünk, végezd a dolgod! - mordult rá Salous parancsnok.

A katona bólintott, és elővette az íját. Felajzotta, ráhelyezett egy nyilat és lőtt. A nyíl Bradweren mellkasába fúródott, aki értetlenül csuklott össze.

Az utolsó gondolataiban Bradweren rájött arra, hogy nem a felmentő sereggel futott össze, akik katonákat és kipihent bányászokat hoznak, hanem a támadókkal, a galetkikkel, akik meg akarták szerezni maguknak a törpék bányáját, és úgy látszik sikerrel. Eddig jutott a gondolataiban, amikor hirtelen erős szúrást érzett a nyaka tájékán, majd magával vitte a sötétség. Éjvadász végzett vele.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Egységben az erő (Ősök Városa novella).

Létrehozás: 2004. január 7. 11:24:44

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09

Nyomtatási forma