Megérkezés (Ősök Városa novella)

Éppen Sintlének, a professzor betegeskedő unokájának készítettem a gyógyteáját, amikor a jó öreg Zuveghar őrjöngve berontott.

- Grimm, te átkozott goblinfajzat! - rivallt rám. - A laborom, a kísérleteim... Minden romokban hever! Mi történt?

- Nos... - kezdtem bele lehajtott fejjel, lesütött szemmel, előre begyakorolt, szánalmat keltő remegő hangon. - Én mondtam a Tisztogatóknak, hogy vigyázzanak.

- Miii? -hördült fel a prof. -Mit kerestek itt azok a vadállatok?

- Alighanem a bolhedorokat üldözték végig a városon.

- Az én bolhedorjaimat? Hogy kerültek az én... Grimm! Biztos mindent úgy csináltál, ahogy azt meghagytam?

- Pontosan úgy. Kicsit több megvilágítás, kicsit kevesebb fejadag. A fényt élvezték, de mikor meglátták, hogy kevesebbet kaptak enni, dühöngeni kezdtek, és kitörtek, végül...

Az ősz professzor gyanakodva nézett rám.

- Igen, végül... Folytasd csak.

- Tehát kirontottak, összetörtek mindent, és...

- És?!

- Biztos tudni akarja?

- Biztos!

- Felfalták Nyüzsgöncöt.

A professzor összeomlott. Az elhízott, undok kis jószág Zuveghar kedvenc hártyás lemúrja volt, még abból az időből, amikor az öreg is lárvaként küzdött szintről szintre. Amikor végül letelepedett, megtartotta házi kedvencnek a kiállhatatlan állatkát. Szegény mesterem elkeseredetten mormolta orra elé a legendássá vált jóslatot: "Mindegy, ennél úgysem jöhet rosszabb". Persze, mint mindig, most is tévedett.

Éppen az üvegcséket rendezgettem, az emlékezetes Bolhedor-eset után egy héttel, mikor vad dörömbölés hallatszott barlangunk faajtaja felől. A prof rögtön felpattant és rohant ajtót nyitni: már nagyon várta az új mátekel gombákat a helyi kereskedőtől. Természetesen csalódnia kellett. Kint három, ápolatlan, kissé ittas galetki harcos várta, piszkos páncélzatukon a Begyűjtők jelével.

- A kiskölökért jöttünk - recsegte a vezetőjük.

- A helytartó úr nem tűr több késedelmet, professzor - tette hozzá a legalacsonyabb.

Tudni kell, ezeknek a galetkiknek az a feladata, hogy összegyűjtsék a tizenkettedik életévüket betöltő gyerekeket, és elvigyék egy frissen kolonizált hegy legalsó barlangjaiba, úgymond, igazi túlélőt faragni belőlük. Elképesztően barbár szokás. Nálunk aki egyetértett a törzsfővel mindig és mindenben, az már túlélőnek számított. Hát igen, a nyúlósaknak igen kifacsarodott a kultúrájuk. Visszatérve az eseményekhez, Zuveghar professzornak volt egy kisunokája, Sintle, akit egy különös sorvasztó kór emésztett. Még régebben, mikor a szülők egy város körüli barlangtúrára vitték a kicsit, megtámadta őket egy árnyjáró nevű torzszülött. Senki se értette, hogyan került egy ilyen erős nekromantikus lény a Rúvel hegyi főváros közelébe, de a végeredményen ez nem változtatott. A prof lánya és veje meghaltak, és a kis Sintlét is éppen csak meg tudták menteni a helyszínre érkező Katonák. Akkortájt többen rebesgették, hogy a fiatalok útban voltak a hatalomért folytatott harcban a Mágusiskola egyik rektorának, és hogy esetleg ő szabadította el az árnyjárót, de nem sikerült bebizonyítani semmit. Az évek teltek-múltak, a kisgyerek igen lassan gyógyult, pedig megérdemelte volna, rendes kölyök nagyon. Eljött a tizenkettedik születésnapja, de Zuveghar kijárta a helytartónál, hogy ne vigyék el a Teron Hegybe. A város vezetője kelletlenül bár, de engedélyt adott, hiszen a professzor a kutatásaival nagy megbecsülést vívott ki magának. A határidő másfél év volt, és éppen mostanában telt le. A kisfiú, bár szépen gyógyult, nem lett volna képes a hosszú útra. Ezt Zuveghar is tudta.

Azt mondták, így is néhány héttel később jöttek. A helytartó jóindulata.

Könnyek látszottak a prof szemében.

- Sajnálom, Mester. Bárcsak segíthetnék.

- De mennyire, hogy segíthetsz! - villanyozódott fel.

Rám nézett, megszállott tekintettel. Mint amikor valami esztelen kísérlet jut eszébe. Megborzongtam. Az öreg a szekrényéhez futott, hosszasan turkált benne, majd elővett egy üveghengert, benne fénylő kaviccsal.

- Tudod, mi ez, Grimm?

Hosszasan törtem a fejem, megpróbálva visszaemlékezni mindenre, amire a prof tanított az évek alatt. Hát persze!

- Egy őskő! Ilyesmit falnak maguk a nyúlósak marokszámra, hogy erősödjenek!

- Hát ennél kicsit azért több, de a lényeg ez. Nekünk galetkiknek, vagy ahogy te hívsz minket, "nyúlósaknak", az őskő jelkép. Az esszenciánk. A lényünk.

- Aha... - bólogattam rosszat sejtve.

- Te leszel a Tündérföldi, Grimm! -tört ki az öreg örömmámorban.

Nem értettem a dolgot.

- A régi időkben, a mesék korában a tündérek nemes népe nem volt túl szapora. Megesett, hogy ha egy párnak nem született saját utóda, akkor örökbe fogadtak egyet. A sarki ködök leple alatt belopóztak az emberek falvaiba, és elragadtak néhány gyereket, emberbőrbe bújt troll fiókákat hagyva a helyükön. Az embergyerekeket aztán sajátjukként nevelték. Ők a Tündérföldiek. A Cseregyerekek.

- Aha. Hehe. Milyen jó, hogy én goblin vagyok, nem tündér vagy troll, ugye? Így aztán tárgytalan az egész. Szóval akkor kiseperjem a labort, miután kihordtam a szemetet és elmostam az összes üveget? Hehehe.

A prof nem tágított.

- Hát nem érted, Grimm? Te nem vagy galetki, de még lehetsz! - mutatott az őskőre.

- Izé, professzor, én csak azért mondtam, hogy "bárcsak segíthetnék", mert tisztában voltam vele, hogy úgyse tudok...

- Nézz magadra, Grimm! -próbált hatni rám Zuveghar. - Nem akarsz nagy és magas lenni horgas orrú, nagyfülű, ijedt kis jószág helyett?

- Nem! - vágtam rá azonnal. - Nálunk a horgas orr szimbólum. Tekintélyt sugároz. Az, hogy kicsi vagyok, csak jó. Praktikus, ha el kell bújni.

- Galetkiként nem kellene bújkálnod.

- Ne tegye, Mester! - nyüszítettem. - Hol talál még egy ilyen remek segéderőt, egy ilyen okos goblint, mint én?

Zuveghar ellőtte utolsó aduját.

- Az unokámért tennéd.

Megfogott.

A transzformációt szavakkal nem tudom leírni. Az első pillanattól, mikor az őskövet lenyeltem az utolsóig, amíg teljesen fel nem oldódott a belsőmben, valami hihetetlen önkívületben, transzcendens álomban lebegtem. Éreztem az idegen emlékeket, amint belém ivódtak, a különös energiát, ahogy eggyé vált velem, az évezredes nép lényét... Aztán minden további nélkül összeestem, és órákig csak feküdtem. Mikor végre észhez tértem, úgy éreztem magam, mint a szokásos éves nagytakarítás után. A szomszéd ágyból Sintle mosolygott rám csodálkozva.

- Sikerült! - táncolt örömében a prof mellettem. - Túlélted!

- Micsoda? - hördültem fel erőtlenül. - Meg is halhattam volna, maga sarlatán?

- Hmm, nos, volt rá esély... - motyogott, aztán felcsillant a szeme. - Az a lényeg, hogy sikerült!

- Sikerült?

- Nézd meg magad! - Ezzel egy tükröt tartott elém.

Elborzadtam. A kellemes zöldes bőrszínem halványszürkévé vált, szegény arcom jobban hasonlított egy nyúlósra, mint egy goblinra, még jó, hogy elálló füleim és horgas orrom nyomokban megmaradtak. Lerúgtam a takarót. Te jó ég! Majdnem akkora lettem, mint Sintle. Szegény anyám, ha most látnál...

- Professzor, maga egy veszedelmes őrült. Sürgősen menjen el a papokhoz gyógykezelésre.

- Látod, miket mondasz máris? Ne feledd, ez nem olyan, mint egy illúzióvarázs. Nem csak a külsőd lesz idővel egyre hasonlatosabb egy galetkihez.

- Majd megpróbálok együtt élni vele valahogy. Persze, ha néhány napnál tovább életben maradok a Teron hegyben. Hiszen semmi máshoz nem értek, mint amit maga tanított.

- Az elég lesz, ne félj. Ha pedig bajba kerülsz, keresd meg Thunil Baltarogot, az ottani helytartót. Valamikor én tanítottam. Emlékszik majd rám, öreg oktatójára.

- Igen, és én kapok majd két hét kényszermunkát minden körmösért, amit egykor kiosztott neki.

- Ja, és még valami, Grimm - egészen elkomolyodott az öreg.

- Igen?

- Köszönöm.

Az út a Teron hegybe hosszú volt és fárasztó, de nem megerőltetőbb, mint például Zuveghar prof erőnlét-felmérő kísérletei. A kis galetkikkel hamar összebarátkoztam, valahogy nagy füleim és orrom miatt ösztönösen elkönyveltek a csapat mókamesterének. Ők csekély kis erejüket, ami testük formálását illeti, arra használták általában, hogy minél izmosabbnak, felnőttesebbnek tűnjenek. Jókat mulattak rajtam, de nem rosszindulatból. A Begyűjtőknek még jól is jött, hogy valami eltereli az apróságok figyelmét a monoton utazásról. A profra gondoltam, és unokájára, akit most nyugodtan kezelhet titokban. Rengeteg megmaradt bennem az őskő energiájából, nem lesz nehéz átalakítani segítségével testrészeimet, mint egy igazi galetki, hogy meg tudjam védeni magam, amíg Sintle felgyógyul, és eljön felváltani. Addig pedig leszek én a Tündérföldi, a Cseregyerek. Jutott-e valaha bárki is a Hegyes Fog törzsből magasabbra? Ki tudja, idővel még a Tisztogatók közé is beléphetek, én, a kis goblin! Szegény anyám, ha látna!

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: A legméltóbb ellenfél (Ősök Városa novella).

Létrehozás: 2003. december 2. 12:30:51

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09

Nyomtatási forma