Wilhelm, a csapat "esze" (Ősök Városa novella)

A szíve a torkában dobogott. Saját zihálásától nem hallott szinte semmit. A csatornaszint vaksötétjébe fúrta ide-oda kapkodó tekintetét, és próbálta kitalálni, hogy honnan jöhet ismét támadás. Majd' fél napja folyt már az üldözés. Jobbára már azt sem tudta, hogy merre járhat. A járatok e részét egyáltalán nem ismerte, sosem járt még erre. Talán csak a vakszerencse segítette eddig, talán az, hogy fejvesztve, gondolkodás nélkül menekült... Nem! Terelték idáig - jutott el a felismerésig. A járat omlásban végződött! Wilhelm nyüszíteni kezdett félelmében. Veleszületett mágikus adottságát felhasználva halvány fényt gyújtott, de amit látott, csak megerősítette a tudatot: vége a hajszának. Ugyanarra a sorsra jutott, mint szülei, és az egész alom.

Meghallotta a közeledőket, bár nagyon csendesek voltak. A gyűlölt galetkik azok! Hálókkal, ketreccel érkeztek megint, ugyanúgy, mint amikor az anyját elrabolták. A mélységi gnóm suhanc összeszorította a fogait, lesüllyesztette a testében gyülemlő manát, ahogy apja tanította, és próbált összpontosítani. Nem fogja ingyen adni az életét!

- Ott van! Menj jobbról, te pedig maradj hátra, nehogy ki tudjon siklani közöttünk. - A galetki hatalmas volt, ahogy egyik karmában egy hálót lóbálva közelített. Wilhelm szabadjára eresztette az általa ismert leghatalmasabb varázslatot. Kezéből legyezőszerűen szétterülve apró energiaszikrák pattantak ki mindenfelé.

- Nézd má'! A kis vakarcs varázsol - a kékes fényben villódzó szilánkok semmilyen látható kárt nem tettek a galetkikben. Ekkor már csak egy ugrásnyi távolságra volt a háromkarú, tüskés hátú idegen Wilhelmtől.

- Pusztulj! - üvöltötte cérnavékony hangján, és a galetkire vetette magát. Nevetségesen aprócska mancsával csépelte a kőkemény bőrű lényt. Aztán hisztériás rángatódzására rá se hederítve, egy zsákba tuszkolták. A zsákban vergődve még háromszor sütötte ki elektromos kéz varázslatát, de csak gyűlöletes röhögés volt rá a válasz.

Két év telt el a szörnyűséges nap óta. Öt szinttel költözött feljebb Horrr Colt, a tolvaj klán szépreményű, tehetséges tagja. A két év alatt Wilhelm megtanulta, hogy egyrészt nem létezik, másrészt, ha csak egyetlenegy alkalommal is úgy tesz, mintha mégis létezne, akkor gazdája valóban eltünteti őt az árnyvilágban. Sok minden történt, jó is, rossz is a kis gnómmal. Kitanulta gazdájától a varázslás mesterségét, szépen megnövesztette immunitásait, és mancsát. Bár újabb testrészeket, vagy képességet nem szerezhetett, mégis szép eredményeket értek el együtt a harcban. A kutyaszinten Colt többször közölte vele, hogy megválik tőle, amint talál valami "használhatóbb" jószágot, de ő nyugodt volt, biztonságban érezte magát, hiszen ezt az ígéretet Colt az alsóbb szinteken is el-elmondta neki párszor, s ugyanezt többször beígérte Bogárkának, a quwarg katonának is (aki persze nem értett ebből semmit).

Felköltözésük napján azonban a rémálom valósággá változott. Alig foglalták el barlangjukat a szolgaszint újoncoknak fenntartott részlegében, máris látogatókat kaptak. Colt valószínűleg számított erre, mert nem látszott meglepettnek. A szolgákat hátraparancsolta a barlang belsejébe, míg ő a középső helyiségben a szőnyegen kínálta hellyel a két idősebb galetkit.

- Nos, Colt, nem kell különösebben hangsúlyoznom, gondolom, hogy e látogatás Klánunk legféltettebb titkai közé tartozik. Így ami elhangzik, arról kívülállónak nem beszélhetsz. Még szövetséged tagjainak sem.

- Ez teljesen természetes, nagymest...

- Nem kaptál engedélyt, hogy megszólalj! - csattant fel a másik látogató, kiről Wilhelm sejtette, hogy valamiféle szolga lehet, mint ő, mert a háttérbe húzódva, éberen figyelt. Megfagyni látszott a levegő.

- Bocsáss meg nekem, nagymester... - dermedt meg a büszke Horrr Colt. A sarkán ülve, hirtelen előrehajolt, és kezével a padlóra támaszkodva, fedetlen homlokát gyors egymásutánban négyszer-ötször erőteljesen a padlóhoz ütötte, mígnem vére csordult. Majd ebbe a pózba merevedve várta sorsát.

- Gyermekem, ne pocsékold feleslegesen energiáid! Tudom, hogy csak az imént érkeztél, de a Vének már rég felfigyeltek tehetségedre. Vártunk rád. Figyelemmel kísértük sorsod, és... - tekintete a roskatag polcok mögött lapító gnómocskára tévedt - a szolgád sorsát. - Wilhelm ereiben megfagyott a vér, ahogy az idős galetki a szemein keresztül szinte az agyába nézett.

- Megtiszteltetés a számomra, nagymester...

Pár percig függve maradtak az elhangzottak a néma csendben, majd a nagymester kísérője szólalt meg halk, de jól érthető hangon.

- Mint bizonyára értesültél róla, Klánunk az utóbbi években nagyszabású terveket dolgozott ki, bizonyos politikai célok elérése érdekében. Erről bővebbet nem áll módunkban közölni, ám annyit bizonyára megértesz, hogy e célok eléréséhez, a Teron Hegy teljes Klántagságának összmunkájára van szükség. A törvények elavultak, és rugalmatlanok, a pénz pedig soha nem elég. Mi mindannyian alárendeltek vagyunk a Felsőbb Szintek akaratának. S eszerint kell cselekednünk.

- Nos, fiam - vette át a szót ismét az idősebb férfi -, egy szó mint száz, a gnómodat elvisszük. Búcsúzz el tőle! - minden szempár Wilhelmre szegeződött, még az ostoba quwarg is megérzett valamit a közelgő drámából, mert felhagyott karmai tisztogatásával, és figyelni kezdett.

- De... - kezdte volna Colt, aztán a testőr körül gyülemlő mana örvényeire felfigyelve inkább lenyelte a mondanivalóját.

- Nyugodj meg, Colt. A csatornaszinten sem volna jobb sora. Feltehetően a legelső órában végeznének vele a szint őshonos torzszülöttjei. A Klánnak tervei vannak vele. - Az idős galetki lassan felemelkedett ültéből és kifelé indult a barlangból, társa pedig várakozó testhelyzetet vett fel. Colt érezte a felőle áradó, fokozódó türelmetlenséget.

A búcsúzás gyors volt, és hideg. Colt nem szerette különösebben a szolgáját, és inkább az önös érdekű számítás, mint a féltés vezette az iménti ellenkezéshez. Az utolsó pillanatban azonban mégis megérzett valamit a kis jószág bensőjében dúló félelemből. Az utazóládájához lépett, és kivett belőle valamit.

- Nos, Wilhelm, útjaink itt szétválnak. Sok szerencsét, ne hozz szégyent rám! - karmát a gnóm vállára tette, mancsával megsimogatta fejét, s eközben hosszú, fegyverforgatáshoz és zsebmetszéshez szokott, ügyes csápjával becsúsztatott valamit a kis lény ruhája alá. A mozdulat oly gyors volt, hogy Wilhelm jóformán fel sem fogta, mi történt.

A Gyűjtő. Így hívják azt a csarnokot, amit a Tolvaj Klán titkos rendháza alatt, a Csatornaszint járataiból rekesztettek el. Wilhelm, mikor belökték ide egy gyorsan becsukódó ajtón át, csodálkozott, hogy fér meg itt ennyi torzszülött egymás társaságában, békében. Aztán észrevette a karzaton sorakozó íjászokat. A barlangot milgand-sor világította meg. Sorstársai kisebb csoportokba verődve, halkan duruzsolva beszélgettek, ki-ki a maga fajtájával. Örömmel vette észre a feléje tartó három gnómot, már-már ujjongva ölelte volna át az élen haladó nőstényt, amikor feltűnt annak mogorva, elutasító arckifejezése. Hárman, ék-alakzatba rendeződve álltak meg előtte.

- Én Gertrúdisz vagyok. A Gyűjtőben én parancsolok. Engedelmeskedsz, vagy meghalsz. Világos?

- Persze, én...

- A helyes válasz: igen, asszonyom! - morrant rá a jobb oldalt álló, erőteljes hím.

- Igen, asszonyom, izé, uram...

Gertrúdisz gyors hadarásba kezdett, a gnómok ősi dialektusán, amit más fajhoz tartozó lény soha nem érthet meg:

- Jelenleg tizenheten vagyunk itt gnómok. Van még itt rajtunk kívül nyolc barlangi troll a porontyszintről, és húsz harci törpe a féregszintről. Mindannyian a Klán tulajdonai vagyunk, adhatnak vehetnek minket, de a ami a legfontosabb, hogy megölhetnek ha ellenszegülünk. Nincs rossz sorunk, és a legtöbbünk már jó ideje itt él. Ha jól megtanulod a leckét, visszatérsz, és túlélsz. Ha nem, meghalsz úgyis. Ezért felesleges a szökésre gondolnod. És most halljuk, hogy mihez értesz?

- Igen, asszonyom. Nos egy kicsit értek a régészethez, és a drágakövekhez...

- A harcban, te szerencsétlen! Lehet, hogy már holnap bevetésre küldenek, és hidd el, a drágakövek ismeretének nem sok hasznát látod majd! - csattant fel ismét a hím.

- Bevetésre? Engem? De hát én...

- No, kezdjünk hozzá - szólalt meg az eddig némán várakozó másik hím, lassan, méltóságteljesen. - Rövid az időnk. Ha eredményt akarunk elérni, rögtön hozzá kell látnunk a kiképzéséhez.

Három milgand-oltással később Wilhelm már tisztábban látta a jövőjét. Megismerkedett a Gyűjtőben élő trollokkal, akik egyáltalán nem voltak ostobák, legalábbis troll mércével mérve nem, és beszélt a mogorva harci törpékkel is. Mindannyian szolgaként érkeztek a szintre, (talán épp emiatt nevezték el e szintet pont így?) de más-más módon jutottak el idáig. Voltak, kiket a Klántag gazdájuk önként átadott a Gyűjtőnek, mint Colt tette. Másokat pénzért vettek. Megint másokat csatában, fogadás tétjeként nyertek el gazdájuktól, és volt olyan is, akit egyszerűen elraboltak gazdája barlangjából, miközben az portyázott, vagy régészkedett. Egy dologban azonban hasonlítottak. Gyűlöltek minden galetkit.

- A tanítás gyorsan ment. Wilhelm javarészt ismerte azokat az Igéket, amiket a harcban - mesterei szerint - a legeredményesebben lehet használni, de volt olyan is, amit most kellett gyorsan elsajátítania. Szerencsére nagyon jó aggyal volt megáldva, és hamar tanult.

Napjában kétszer kaptak enni és inni. A barlangból nem tudtak kimenni, de nem is akartak. A napot gyakorlatilag azzal töltötték, amivel akarták. Beszélgettek, és gyakoroltak. Apró bogarakat, vagy patkányokat futtattak. Kockáztak, és... nos igen, szorongva várták, hogy mikor nyílik újra a Nagyajtó.

Ez egy hatalmas fémből kovácsolt, kétszárnyú ajtó volt, épp átellenben azzal a kisebbel, melyen keresztül Wilhelm is érkezett. Volt olyan nap, amikor többször is kinyílt, de akadtak napok, mikor végig zárva maradt. (Az egyik törpe, bizonyos Pajzsos Concord, akivel Wilhelm közelebbről is összeismerkedett, kijelentette, hogy ezt az ajtót törpök kovácsolták, még az ősidőkben, és a galetkik orvul ellopták azt, mint minden mást is a többi fajtól...)

S a Nagyajtó ismét kinyílt. A szokott forgatókönyv: húsz sötét elf harcos sorjázott be két oszlopban, és félkör alakban szétszóródtak. Ekkor kilenc vérfarkas gyűrűjében három gonosz banya lépett be a terembe. Miután felálltak kijelölt helyükre, belépett a két galetki. A Gyűjtőben nevet is kaptak: Zord Harsogó, és Csendes Halál. Mindketten vörös köpenyt, és fekete halotti maszkot viseltek. Gertrúdisz szerint a köpeny alatt tucatnyi mágikus páncéldarab, és ékszer védi testüket, és mindketten nagyhatalmú Igék tudói. Korábban a nőstény elmesélte Wilhelmnek, hogyan égette Csendes Halál egyetlen tűzleheletével hamuvá az egyik újonc barlangi trollt, aki áttörve az őrök gyűrűjén, megközelítette őt.

Zord Harsogó előgöngyölte a ruhája ujjából kivett pergament, és olvasni kezdett:

- A mai bevetésre kiküldöttek: Cuppogó, Concord és Wilhelm. Eligazítás azonnal! A többiek arccal a falakhoz! - üvöltötte ellentmondást nem tűrő hangon. A foglyok gyorsan, hang nélkül vonultak hátra a barlang falaihoz. Csak a Nagyajtó dördülésére fordultak vissza ismét. Gertrúdisz elmormolt egy gyors imát a Védelmező Nagyasszonyhoz, mint minden alkalommal, ha egy gnómot bevetésre vittek, és gondolatban sok szerencsét kívánt Wilhelmnek.

Kivilágított, széles folyosón haladtak. Elöl a két galetki, jobbról-balról az elfek. Középütt pedig a három rab, a vérfarkasok gyűrűjében. Négyszázat lépett a gnóm (130-at a barlangi troll), míg megérkeztek céljukhoz. Wilhelm nem is vette észre, hogy hol maradtak el kísérőik, úgy elbűvölte a hatalmas terem csodás látványa, ahová beléptek végül. Szemkápráztató fényességet árasztott az a több száz milgand, melyeket spirális vonalban, a csúcsosan felfelé futó mennyezetre illesztettek. A terem túlsó felén félkör alakú asztal, a mögötte pöffeszkedő galetkik szinte körülülték a termet. Pontosan szemben, az asztalfőn fedetlen arcú férfi. Kopasz fején élénk színekkel festett hatalmas rang-taréj. Vállain, nyakában, karjain mágikus szimbólumok, ékszerek egész sora csillog-villog. Harsogó és Halál leültek az asztal üresen maradt jobb- és baloldali utolsó székeire.

- Térdre! - dörrent rájuk valaki, s ők rögtön térdre borultak uraik előtt. - Elérkezett a nap, hogy ezek a szolgák ismét tanújelét adják hűségüknek, és önfeláldozásuknak. Ma portyára megy ez a három torzszülött. A feladatuk, hogy útonállókként, galetkiket fosszanak ki, s a pénzt, értéket, mit szereznek, hűséggel beszolgáltassák a Klánnak. Minden élő elpusztul egyszer. A kérdés csupán az, hogy értelmetlenül teszi-e ezt, vagy halála hasznára válik egy nálánál hatalmasabb eszmének. Küzdjetek úgy, hogy méltóak legyetek a Klán jelvényeire, s ne kíméljetek senkit.

Ekkor az asztalfőn ülő kopasz mellől egy fiatal, tetőtől-talpig lágy-kék színbe burkolódzó galetki lány emelkedett fel ültéből. Hátradobta köpenye kámzsáját arcából, és tekintetét Wilhelmébe fúrta. "Esküszöl, hogy a Klán ellen nem fordulsz soha..." - ...esküszöm... - suttogta monoton hangon a kis gnóm dermedten, kővé vált tekintettel. "...a portya végeztével visszatérsz ide, beszámolsz a tetteidről, és átadod, mit szereztél..." - ...átadom mit szereztem... - "...társaidra vigyázol, halálukat megbosszulod, s titkainkat a halálba viszed magaddal." - ...a halálba viszem magammal... esküszöm...

Mint egy tudat nélküli zombi, úgy lépdeltek hárman a szűk, kanyargós járatban. Wilhelm csak halványan emlékezett arra kondícióra, amit a mentalista végzett el a tudatában, és nem tudta, hogy a társait mire eskették fel, de ez nem is érdekelte. A közeljövőre próbált összpontosítani, a túlélésre. Egy kisebb helyiségbe vezették őket, ahol vértek, fegyverek és ékszerek sorakoznak rendezett sokaságban a polcokon. A kis gnóm rögtön látta, hogy semmi igazán értékes, vagy használható nincs itt. Magának egy fogazott tőrt választott, mivel ezzel tudott kicsit harcolni, ha rákényszerítették. Bízott a mágikus képességeiben. A Cuppogó magára erőltetett egy bronz mellvértet, a Concord pedig teljes testét páncélba burkolta.

A galetki két szolgájával érkezett a Csatornaszintre. Amint észrevette a feléje tartó triót, a szolgákat azonnal harcba küldte, és varázsolni kezdett. Wilhelm is ellőtte a saját védővarázslatait. Kifeszített egy elemi védelmet, majd ellőtt egy ellenállás megtörését. Cuppogó hatalmas bődüléssel vetette magát a fejletlen, de villámgyors nedonkutyára. Concord baltáját lóbálva a galetkire rontott. Miközben gazdája háta mögé húzódva a sunyi káoszmágus tűzgolyót hajított Wilhelm csapatára. Szerencsére nem sok kárt tett bennük, mert Cuppogó már kívül került a hatósugarán, a törp természetes rezisztanciája, Wilhelm pedig magas immunitása révén menekült meg a pusztulástól. A galetki varázslatainak nem volt látható hatása. Wilhelm, amint bevégezte a kántálást, azonnal elsütötte a legnagyobb varázslatot, amit csak ismert. Az isteni harag falrepesztő dördüléssel csapott le az ellenségre. A nedonkutya azonnal porrá omlott a varázslat hatására, a káoszmágus, és a galetki azonban túlélte azt. Wilhelm csak ekkor vette észre, hogy a hatalmas tüskékkel felvértezett galetki keresztülgázolva szegény Pajzsos Concord testén megindult feléje! A Cuppogó eközben bekapott egy energiafolyamot a káoszmágustól, de ennek ellenére sikerült hatalmas karjaival megragadnia az eszelősen vihogó, vérben forgó szemű mágust. Egyetlen roppantással kivégezte a nyiszlett varázstudót. Eközben a galetki velőtrázó üvöltéssel lendítette hatalmas karmait a kis gnóm felé. Csak ügyességének, gyorsaságának, a szerencsének, vagy a Védelmező Nagyasszonynak volt köszönhető, hogy nem találta el őt. Wilhelm kétségbe esetten próbált kitalálni valamit. Az általa ismert varázslatok nem tesznek jelentős kárt ebben a monstrumban... Hátrálni kezdett. A galetki mögött ekkor feltűnt Cuppogó alakja. Ekkor a kis gnóm kezébe akadt egy üvegcse. Colt ajándéka! A hősiesség itala égette torkát, ahogy gyomrába folyt, és azonnal kifejtette hatását. Valahogy kitágult a világ! Valahogy kivilágosodott! Valahogy lelassult, és még számtalan kiterjedése az anyagi létnek megváltozott hirtelen... vagy talán ő maga változott meg? Wilhelm oldalra vetődött, és félregurult. Cuppogő ekkor csapott le a galetki tarkójára. Amaz hörögve megpördült, és karmait lóbálva vetette magát a halálos sebekből vérző trollra. Wilhelm előhúzta a fogazott tőrt. A hulla fölé hajló galetki háta mögé lépett, és a fegyverrel a levegőbe rajzolta az orgyilkos ritualisták rúnáját, melyet Gertrúdisz tanított neki... aztán lecsapott. A döfésbe beleadta minden erejét, az elméjében felgyűlt összes manát, és kicsit a lelkét is. A galetki hang nélkül omlott össze, és Wilhelm, az útonálló csapat "esze" kimerülten a földre rogyott. A percekkel később érkező galetki portyázók már csak a kifosztott és megcsonkított testeket találták a Csatornában.

A Kisajtó megint kinyílt. Egy riadt szemű harci törpét löktek be rajta. Három gnóm indult meg felé. S hárman, ék-alakzatba rendeződve álltak meg előtte.

- Wilhelm vagyok. A Gyűjtőben én parancsolok. Engedelmeskedsz, vagy meghalsz. Ha azt teszed, amit mondok, életben maradhatsz. Világos?

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Farkastörvény (Ősök Városa novella).

Létrehozás: 2003. november 19. 11:10:34

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:08

Nyomtatási forma