J. Goldenlane: A herceg jósnője (részlet)- Jól fogod magad érezni! - közölte a herceg, és ezt nála nem mint jó kívánságot, hanem mint parancsot kellett érteni. - Napfelkeltekor kifutunk a tengerre, kint töltjük a napot, délután lakomázunk, és napnyugtakor kikötünk.
- Egész nap nem mehetek a könyvtárba? - szörnyülködtem el a program hallatán.
- Majd mégy a következő napon! Ragaszkodom hozzá, hogy elkísérj, mert ez a hajó annak a hájas disznó Gerethnek a tulajdona. Maga is ott lesz, és nem akarom, hogy kihasználva a neki otthoni terepet, valami átokkal sújtson a te távollétedben! - magyarázta, de valahogy ettől nem lett több kedvem kirándulni.
A kövér Líth'Gerethtel nem találkoztam azóta, hogy palotájukban állásajánlatot tett nekem, és feláldozta az isteneknek a gyűrűmet. Akkor három nap haladékot adott, hogy átálljak hozzá, elhagyva Harh'Hatal herceget, de nem volt lehetőségem üzenni neki, mert azt a három napot pont szobafogságban töltöttem, azt várva, hogy élve elrohadok-e az isteni átok következtében. Mellesleg, egyáltalán nem biztos, hogy elfogadtam volna az ajánlatát, hiába kecsegtetett biztos hazatéréssel, mint ahogy az sem nyilvánvaló, hogy nemet mondok neki, ha lehetőségem van szabadon dönteni, így teljesen felesleges azon elmélkedni, vajon "mi lett volna, ha" nem úgy történnek a dolgok, ahogy történtek. Szith'szavah!
Annyi biztos, hisz így történt, hogy én meglehetősen szorongva vártam a találkozást Líth'Gerethtel, és tulajdonképpen rossz előérzeteim be is igazolódtak.
Mi korábban érkeztünk, majdnem elsőként, a nap még éppen csak megfakította keleten az éjszakát. Hintóink mindössze a mólóig vittek, utána magunknak kellett kigyalogolni a széles, egyevezősoros gályáig, ahol pár mélyen hajlongó férfi fogadott. Egyenesen a felső fedélzetre vezettek, a hajó közepén álló, nyitott teraszra. Aranyozott oszlopok tartotta tető adott árnyékot odafent, és pompás kilátás nyílt a tengerre, mivel az egész magasan a hajó felett volt, ahonnan nem látszottak az evezősök. Úgy tűnt, mintha magunkban lebegnénk a tenger felett.
Leheveredtünk a szerte szórt párnákra, a herceg köszöntötte a már ott lévő ismerőseit, és persze mellénk telepedett pár nagyon szép, ledér öltözetű lány is. Én a herceg közelében ültem le, de egészen a terasz szélén, hátam az egyik oszlopnak vetve, ahonnan jó rálátásom nyílt a hajó alsó fedélzetére, mert meg akartam figyelni a legénységet, így talán én voltam az, aki talán a leghamarabb észrevette Líth'Gereth érkezését.
A kövér férfi is gyaloghintón jött, a mólón pedig a már látott, aszott képű, kehes férfi kísérte, az a bizonyos Ahhet nevű "varázsló". Szerencsétlen teljesen megizzadt, mire feltámogatta Líth'Gerethet a hajóra, aki maga is belefáradt a megerőltetésbe, lerogyott az első szabad helyre, sietve megivott vagy fél liter vizezett bort, és csak aztán nézett körbe. És persze rögtön megakadt a szeme Harh'Hatalon.
- Eh, Hatal, üdvözöllek! Már napok óta szeretnék összefutni veled, de sehol sem találkoztunk! Persze, nyilván rossz helyen kerestelek, mert hiszen a nemesi palotákat látogattam! Az ócska bordélyokat kellett volna végignéznem, máshol te nem érzed jól magad! - lihegte, és közben buzgón törölgette a homlokát.
- Értsem úgy, hogy bordélynak tartod a saját hajódat, Gereth? Mert hogy remekül érzem magam, a vendéglátás egyszerűen pazar! - vágott vissza gúnyos mosollyal Harh'Hatal, és mellesleg félre gurította a mellette fekvő, módfelett hiányosan öltözött nőt.
- Hah, számíthattam volna rá, hogy te bordélyt csinálsz még egy templomból is! A lányom tegnap este otthon sírt egyedül, míg te, lefogadom, valami ganajos lábú szolgálólánnyal henteregtél egy szemétdombon!
- Ha a lányod tegnap este nem üzeni azt, hogy fáj a feje, és elkísért volna mulatni, akkor vele is henteregtem volna.
Hát, körülbelül így köszöntötte egymást a két férfi, és a fenti párbeszédet természetesen mindenki hallotta a felső fedélzeten. Ám ezek után, megdöbbentő módon a két fél egyszerűen elfeledkezett egymásról, abbahagyták a szóváltást. Líth'Gereth egy nekem idegen férfival kezdett halk párbeszédbe, Harh'Hatal pedig mégis visszahúzta maga mellé a kacagva tiltakozó lányt, majd a hajó kifutott a tengerre.
A délelőtt kellemesen telt, az alsó fedélzetről zene szivárgott fel, a szép szolgálólányok finom ételeket és italokat hordtak körbe, volt egy zsonglőr, meg pár táncos, aki szórakoztatta a vendégeket. A tenger felett könnyű szél járt, a nap legmelegebb óráiban is hűsítve a levegőt, aki pedig még ezt is melegnek érezte, az úszhatott a hajó körül. Magam csodálkozva bámultam, de voltak olyanok, akiket nem zavart a tudat, hogy sok méteres mélység tátong alattuk, és bemerészkedtek a vízbe, hogy aztán versenyt ússzanak, majd megfáradva visszatérjenek a fedélzetre, és igyanak a válogatott hűsítőkből.
Mondom, kellemesen telt a nap. Magam talán azt élveztem a legjobban, hogy engem mindenki békén hagyott. Zavartalanul készíthettem jegyzeteket a megfigyeléseimről, közben meg a "Síró asszony balladáját" próbáltam meg átültetni szithan nyelvre, pusztán szórakozásból. Egészen jól éreztem magam, és teljesen belemerültem a rímek keresgélésébe, amikor hirtelen lecsapott a villám, az a bizonyos, a derült égből való.
- Csak bolondot csinál magából, hogy tenyerén hordoz egy ganajos lábú szélhámost! - lihegte Líth'Gereth, én meg felkaptam a fejem a "szélhámos" szóra. Csak nem rólam beszél?
Persze rólam beszélt, és valószínűleg már hosszabb ideje, de előző szavai elkerülték figyelmemet. A körülötte ülő vendégek értőn bólogattak, ám mielőtt bármelyikük is felelt volna, a tőlük távol heverő Harh'Hatal válaszolt neki, szokása szerint gátlástalanul átkiabálva az egész teraszon.
- Az irigység beszél belőled, kövér barátom! Az a poros képű aszkéta, akit magaddal hordozol, még egy szúnyogot sem tudna rendesen elátkozni, míg az én fehéraranyparti varázslónőm megfelelő holdállásnál könnyen békává változtat egy embert, a saját szememmel láttam!
És ezt mindenki hallotta! Mélyen belehajoltam a jegyzeteimbe, hogy minél kisebbnek és jelentéktelenebbnek tűnjek, ám hiába, minden szempár rám szegeződött. Éreztem, hogy elvörösödöm.
- Ez igaz? - kérdezte az egyik vendég, nyilván a napközben megivott alkohol merészsége beszélt belőle.
- Hát...
- Aki a szavamban kételkedik, holnapra halott! - vágott közbe a herceg, mielőtt finoman kifejthettem volna, hogy előbbi kijelentése nem fedi tökéletesen a valóságot, és ez után már nem volt bátorságom megszólalni.
Nem csak nekem, mert mély csend nehezedett a teraszra, amit mindössze egyetlen ember mert megtörni.
- Eh, Hatal, ne csinálj magadból nyilvánosan bolondot! - dohogta Líth'Gereth, nehezen kapkodva közben a levegőt. - Tudod, nekem vannak érdekeltségeim odaát. Van szolgám is, aki odavaló. Megsúghatom, a mesésnek tartott Fehéraranyparton, az üveg hazájában nem értenek a mágiához! Üzleti partnerem mondta, személyesen!
Igen, Metra, a ronitinisi kereskedőbiztos említette, amikor összefutottunk, hogy Líth'Gereth kikérdezte a Fehérpart mágusairól, és ő, természetesen az igazat mondta, azaz, hogy otthon nincsenek ilyenek. Akkor csak mosolyogtam az egészen, de most kilelt a hideg. Egy pillanatig biztos voltam benne, hogy lelepleződöm, de Harh'Hatal könnyedén hárította az érvet.
- Gondolod, üzleti partnered majd bevallja, miféle csodás titkokat ismernek odaát? Tán teljesen bolond az illető? Bár tény, ha veled üzletel...
És itt lemondóan legyintett, páran elmosolyodtak.
- Szavak! - köpte oda Líth'Gereth. - Jól csavarod a szavakat, mindig jól csavartad. De a tettek? Hol vannak a tettek? Azoktól félsz? - provokálta a herceget megvető hangsúllyal, és nem is eredménytelenül.
Harh'Hatal büszkén emelkedett feljebb kényelmes fekhelyéről.
- Nekem nincs okom félni! Ha tetteket vársz, kész vagyok cselekedni, de aztán ne sírj bánatodban, hogy ismét szégyenben maradtál előttem!
- Szép szándék! De vajon hogyan bizonyíthatnád be, hogy varázslónőd nem sarlatán, hanem mestere szakmájának?
Világos, hogy Líth'Gereth költőinek szánta a kérdést, még én is rájöttem a válaszra. Azonnal hangosan tiltakozni kezdtem - volna, ha kapok akár egy csipetnyi kis levegőt is. Ám levegő nem volt, csak színes ködöcskék a szemem előtt, és egy végtelenül öntelt herceg mellettem.
- Ha próbára akarod tenni a varázslómat, legyen! De csak hogy a tisztelt vendégek nevethessenek is, miután láttak egy igazi csodát, tegyük próbára a te khm... varázsinasodat is!
- Ahhetnek, akinek tudása istenektől való, nem kihívás porba alázni a te kis csaló ágyasodat, aki varázslóként szélhámoskodik! - legyintett Líth'Gereth, és erősen úgy sejtettem, igaza van. - Legyen hát varázslópárbaj!
- Legyen! - nevetett fel Harh'Hatal, aminek mindenki örült a teraszon, leszámítva engem.
- De... Mégis... Na... - Igyekeztem magamra felhívni a figyelmet, és végső kétségbeesésemben előre dőltem párnámon, és megrángattam a herceg kaftánját.
- Valami baj van, Arh'hin? - fordította felém a fejét, aztán könnyedén megpofozgatta az arcom. - Nagyon sápadt vagy, pedig én mondtam, túl sok időt töltesz a könyvtárban. Jó, hogy ma nem maradtál ott!
- Herceg... herceg, én ezt a varázslópárbajt... - rángattam meg ismét a ruháját, mire felült a vánkoson, ahol eddig kényelmesen hevert, maga alá húzta a lábait, és engem is a közelebb rántott a kaftánom gallérjánál fogva.
De a szeme nyugodt maradt, a hangja pedig halk volt és komoly.
- Nem kell figyelmeztetned, magam is láttam, hogy Líth'Gereth direkt provokálta ki ezt a párbajt, de úgy vagyok vele, jobb ha mihamarabb túlesünk ezen az egészen! Ha nyilvánosan megalázod a varázslóját azzal, hogy jobb vagy nála, soha többet senki sem fog kételkedni a tudásodban! - magyarázta diszkréten közel hajolva, miközben a vendégek a párbaj részleteit beszélték meg, nagy hangon kiabálva, előre élvezve a mókát. - És egy másik fontos dolog. Most már úgy látom, ennek az egész kirándulásnak az volt a célja, hogy megtudja, mekkora a varázserőd, azaz engem nem akar sem megmérgeztetni, sem elátkoztatni, tehát nyugodtan koncentrálj a varázslatodra, velem most ne törődj! Ha szégyenben maradsz, eladlak rabszolgának - osztotta ki utasításait, de közben én is összeszedtem egy kicsit magam.
- Herceg, ez nem fog menni! Én, én azt sem tudom, mi az a varázslópárbaj!
- Á, semmiség! Előbb egyikőtök varázsol valamit, aztán a másik. Nem legyőzni kell a másikat, hanem látványosan túlszárnyalni az ő varázslatát. Az a lényeg, hogy valami igazán meggyőző dolgot tegyél, valamit, amitől eltátják a szájukat! Tudsz ilyet, igaz? - kérdezte, de olyan hangsúllyal, hogy nem mertem tovább tiltakozni.
- Tudok - feleltem nagyon bátran, és nyeltem egy nagyot.
Tehát kell egy látványos csoda. Nem ügy! És vajon a herceg lecsapja a fejem az első felindulásában mindig magával hordozott kardjával, vagy higgadtan vár addig, amíg hazaérünk, és kerékbe töret?
Közben a vendégek is elcsitultak, megegyeztek a részletekben, és valaki feldobott egy tallért, a szerencsére bízva, ki kezdi el a megmérettetést. Végtelen megkönnyebbüléssel fogadtam, hogy Líth'Gereth varázslója lesz az első, már vizsgákon is utáltam én kezdeni. Minden perc számít, bármikor közbejöhet valami, hittem mindig is töretlen optimizmussal, holott általában, persze, semmi sem jött közbe.
A párbaj pedig elkezdődött.
Az aszott férfi méltóságteljesen emelkedett fel párnáiról, és hosszú léptekkel vonult a terasz egyik végébe. Engem Harh'Hatal herceg ragadott nyakon, és kipenderített a fedélzet másik végébe, a vendégek tekintetének kereszttüzébe. Idegesen huzigáltam a kaftánom ujját, míg velem szemben Líth'Gereth varázslója elkezdte varázslatát.
- Mind ki hall, figyeljen, mert tudásom drágaköveit ritkán csillantom meg emberek előtt, de jó gazdám, az istenektől való Líth'Gereth nagyúr szolgálata számomra mindenek előtt való, így parancsát követve most csodálatos látvánnyal szórakoztatom az ő vendégeit - szónokolta kenetteljesen. - Mivel a tenger közepén vagyunk, ahol a víz uralja a valóság legtöbb arcát, hát elefántcsont végű varázspálcámmal vizet fogok idézni!
A kijelentést halvány taps fogadta, mindenki nyakát nyújtogatva bámulta, mi lesz. Én is. Hiszen megint valami olyasmi készült, amit én még sosem láttam! Szithan bűvészmutatvány, méghozzá egy igen jellegzetes darab, igazi kultúrtörténeti csemege! Egy varázslónak tartott egyén nyilvános attrakciója! Tényleg az zavart a leginkább, hogy feltehetőleg erről már nem tudok jegyzetet készíteni...
Az aszott férfi először mindenféle érthetetlen szavakat mormolt, nem szithanul, hanem egy általam nem ismert nyelven, aztán elővett egy dús faragással díszített elefántcsont pálcát, olyan arasznyit, és kalamolni kezdett vele. Az egész mutatvány olyan tizenkét-tizenhat másodpercig tartott, aztán hirtelen előre nyújtotta szabad kezét, és tenyeréből víz permetezett elő, méghozzá egészen sok. A közelebbi vendégeket teljesen eláztatta, még az én arcomra is jutott.
És egyáltalán nem láttam, hogy hogyan csinálta! Talán a kaftánja ujjában volt elhelyezve valami vizestömlő, vagy legalábbis egy vezeték, amin kispriccelt a víz, nem tudtam eldönteni. Pedig nagyon figyeltem, hisz rettenetesen érdekelt, de tényleg nem láttam semmit!
- Nos, mit szólsz ehhez, idegen varázslónő? - kérdezte aztán, és leengedte a kezét.
Őszinte mosollyal ráztam meg a fejem.
- Ez fantasztikus volt! Sosem láttam még ilyen ügyes trükköt! - lelkendeztem teljes elragadtatással, de valamiért megsértődött.
- Trükk? Ez neked csak egy trükk? Hát csináld utánam, ha tudod! - vonta fel az orrát, de nem tudtam rá haragudni. Remek ötletet adott!
- Nem csinálom, mert egy, te már csináltad, kettő, ahogy te is mondod, a tengeren vagyunk, és itt a víz az úr, azaz vizet idézni igazából nem nehéz! - magyaráztam, mintha így lenne. - Ezért én inkább üvegfejű varázspálcámmal tüzet fogok idézni!
Ezzel elővettem a nyakamban láncon hordott fél szemüveglencsémet, meg egy ívet a jegyzetnek való lapjaimból, aztán kiálltam a terasz szélére, és egy ó-elisszár saga nyitó versszakainak elszavalása mellett a nagyítóval meggyújtottam a papírt.
Igazából az egész nem volt nagy kunszt. A fél pár, aranyba foglalt szemüveglencsét azóta hordtam, anyám gyűrűjével együtt, hogy visszakaptam őket. A nyakamban, láncon, aminek két haszna is volt; egy, a szolgák ékszernek tartották, és attól kezdve nem kellett egy tucatnyi nyakláncot magamra aggatnom, kettő, ugyan olvasásra túl macerás lett volna használni a párja nélkül, de arra nagyon jó volt, hogy az iniciálék, meg az egyéb festett képecskék részleteit alaposan megvizsgáljam nagyításában.
Az meg, hogy a nagyító összegyűjti a napfény hőjét, ugye, köztudott. Már Fehérparton, mert Szithanban, ahol nem ismerik az üveget, nagy csoda. Szóval, könnyű dolgom volt, az ottani, örökkön forró napsütésben a papír könnyen meggyulladt, mindenki nagy megrökönyödésére.
A vendégek hosszú tapssal jutalmazták a szemfényvesztést, az Ahhet nevű varázsló kimeredt szemmel bámult, Líth'Gereth szája keskeny vonallá préselődött, és még Harh'Hatal herceg is levetkőzte arcának megszokott, kőszobor merevségét.
- Ez aztán valami, Arh'hin! - nevetett rám könnyedén felállva párnáiról, aztán mellém lépett, és úgy megveregette a vállam, hogy majdnem orra estem. - Nem tévedtem, amikor megláttam benned a tehetséget, szavamra, már azon az első napon, amikor először beléptél a tárgyalótermembe azok között az őrült fehéraranypartiak között! Ez szép volt, tengeren tüzet idézni!
És tovább veregette a vállam, én meg szótlanul lesütöttem a szemem. Nagyon szégyelltem magam, hogy visszaéltem ezeknek az embereknek a tudatlanságával! Komolyan küzdött bennem a jóérzés, hogy csendet kérjek, és szépen elmagyarázzam nekik, mi is történt, mindössze az tartott vissza, hogy az én fizika tudásom elég hézagos, és nem igazán tudtam, hol is kéne kezdeni a magyarázatot, hogy szép, kerek, egész legyen. Amíg pedig ezen töprengtem, a megfelelő pillanat elszaladt.
- Hallod, Gereth, kinek is sarlatán a varázslója? - kiabálta túl a zsibongást Harh'Hatal, és hangját hallva elcsendesedtek az eddig tapsoló, éljenző vendégek. - Csapd el magad mellől, vagy töresd kerékbe, hogy szégyent hozott rád, és keress egy másikat! De ne az enyémet, hacsak nem vágysz rá, hogy még egyszer kikosarazzon, ahogy egyszer már megtette!
- Meghajtom a fejem, valóban ismer pár nehéz varázslatot a kicsi lányka! - szuszogta látszólag mézédes hangon Líth'Gereth. - Ám hogy mennyit ér valóban tudása, ez majd a mindennapok során derül ki! Ha kevés a rátermettsége, melletted hamar meghal, hisz neked sok haragosod van, herceg! - vágott vissza, amire persze Harh'Hatal is válaszolt valamit, de én azt már nem figyeltem, mert ekkor eljutott a tudatomig, hogy megúsztam, hogy megint mázlim volt, mint addig mindig, amikor már reménytelenül beborult felettem az ég.
A lábam remegni kezdett, a gyomrom felfordult, és sok szép csillagocska táncolt el a tekintetem előtt. Sietve leültem a terasz szélére, becsuktam a szemem, és örültem, hogy hűvös szél simogatja az arcomat. Mire összeszedtem magam, a vendégek is lecsitultak, talán már el is feledték a "varázslópárbajt", senki sem törődött velem. Gyorsan elővettem jegyzeteimet, és munkába fojtottam csapongó gondolataimat.
Tulajdonképpen a nap maradéka már jól telt, leszámítva, hogy délután kicsit megerősödött a szél, és rám tört a tengeri betegség, minek következtében a felszolgált, remek lakomából mindössze egy kis levest ettem csak, és azt is majdnem kihánytam. De varázsolnom már nem kellett, és a herceg is elismerően mosolygott rám, ahányszor csak felém fordult. Ennek is örültem, bár persze folyamatosan úgy éreztem, hogy egyenesen a lelkemet fürkészi, amikor csak rám néz, csúf titkokat keresve.
Nagyon megkönnyebbültem, amikor este a hajó kikötött, és visszatértünk a palotába, hol végre magamra maradhattam padlásszobámban. Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Fonyódi Tibor: A háború művészete (részlet). Létrehozás: 2003. október 11. 10:32:25 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20 | Nyomtatási forma |
|