A fél-elf lány meglepetten és teljes mértékben zavarba jőve pislog Fabiotra, majd elmosolyodva kezet nyújt a viharmágusnak. A kézfogása határozott, de nem túl erős, sem lekezelő.
-Ha nem sérti...akarom mondani... Ha nem sért... Fabiot. -próbál a viharmágus szemeibe nézni, de egyszerűen nem bír zavarával. Bátortalan mosollyal arcán szegi le fejét. |
A viharmágus felvonja a szemöldökét és elmosolyodik, ettől évekkel fiatalabbnak látszik.
-Ugyan, nincs miért elnézést kérnie. És komolyan, ha van bármi, amiben a segítségére lehetek, csak szóljon. Bár, ehhez sokkal egyszerűbb lenne, ha először tegező viszonyba kerülnénk. Ha megfelel..?
Nyúljt kezet Dóin felé. Arca nyílt, nem látni rajta semmilyen negatív érzelmet. Talán rá is lesúlytott a személyes szférák bolygatását ösztönző átok? |
Dóin riadtan rántja el kezét Fabiot vállától és fülig vörösödve megingatja a fejét.
-Nem, köszönöm. És... bocsánat... -motyogja lábai elé szögezve tekintetét. Maga sem tudja egészen miért kért bocsánatot, de valamiért úgy érezte, ezt kell tennie. |
Ahol még előbb Orion fogta a vállát, most Dóin teszi ugyanezt. Talán valami járvány uralkodhatott el a csapaton. Vagy méginkább ellenséges mágia, mely a csapattagok privát szféráira mér megelőző csapást.
-Minden rendben. Csak próbálom összerakni a kirakós elemeit. Hiszen a rend a lelke mindennek. De.. de köszönöm az aggodalmát.
Az utolsó mondata ismét élettel telik meg, őszinteséggel.
-Esetleg tehetek valamit önért? |
Dóin újra menetirányba fordul és kissé aggódón pillant Fabiotra, homlokát finoman ráncolva.
-Tudom jól, hogy mekkora kincs látni és elismerem, nem pótolhatja szó. -válaszolja kissé komoran, majd Fabiot felé nyújtja kezét. Nagyon óvatosan, épp csak a férfi ruháját érinti meg a vállánál. -Ön jól van? |
Fabiot eddigre már visszabújt kesztyűjébe, kicsit sietősebbre veszi a lépést, hogy ne kelljen kiabálnia. Vagy más miatt? Kicsit feszültnek néz ki, valószínűleg a közelgő csata miatt. Furcsán színtelen hangon válaszol.
-Az isteneken kívül legjobb mindent saját szemünkkel megnézni. Persze távol álljon tőlem a bárdok hivatásának becsmérlése, de hát azt mondják egy kép többet mondd ezer szónál. Ön miként véli? |
| -Port Last innen naaagyon messze van. -mosolyogtam jókedvűen Karsira. -Délre, a világtenger egy zsúfolt, forgalmas kikötője, a Tüske-bogyó erdőtől nem messze. És hidd el, a históriák jó alapot adnak, ahhoz, hogy megismerd ezt a szép nagy világot. Ne vedd sértésnek ,de ez úgy van, ahogy a nagy Apuleus mondta: „Bizisten a legmegátalkodotabb tökfejűnél is ostobább vagy, ha mindazt hazugságnak bélyegzed, amiről még sosem hallottál, ami új a szemednek, vagy ami oly megfoghatatlannak tűnik, hogy semmiképp sem fér a kobakodba.” A világ néha elképesztő, ijesztő, csodálatos és hihetetlen! Én sem gondoltam soha, hogy egyetlen testembe két lélek lesz zárva és hogy valaha ördögök ellen fogok csatába menni... S lám! Most itt vagyunk... -sóhajtotta befejezve mondandóját, talán csak az idegesség hozta elő belőle a szóáradatot. Hátrapillantott, ahol meglátta Fabiotot és Oriont. Megfordulva kezdett háttal haladni a menetiránynak. -Fabiot! -kiáltott a férfinek. -Maga szerint milyen a világ? Megismerhető a históriákból? |
Elmélyeülten dúdolászik - semmilyen más hang nem tűnik fel neki, csak menetel, mint egy vérbeli katona. Egyensúlyából váratlanul egy kar billenti ki, meg is tántorodik rendesen. Zavartan pillant Dóinra, majd elmosolyodik, ahogy mindent megért.
- Hogyne! Csak éljük túl - fűzi hozzá pesszimistán. - Port Last merre van? Röstellem, de csak az itteni környéket ismerem... Annak ellenére, hogy sok históriát hallok mindenféle idegentől. Igazság szerint, a felét se hiszem el nekik... |
Dóinban mintha nyugtalanság éledne Orion játéka hallatán. Ismeri a történetet, amihez az tartozik... és úgy érzi, valami mintha megszorítaná a szívét. Egy elpusztult templom képe dereng fel jáde szeme előtt, majd mély sóhaj kíséretében bólint.
-Tudom, Ezel... Meg fogjuk bosszulni. De előbb a világot kell megsegítenünk... és az ékszerek is itt vannak a közelben. -motyogja maga elé egészen csendesen, mintha csak egy őrült dünnyögne magában valami furcsa elmélkedést, majd Karsira pillant és jobbjával átkarolva annak vállát erősen magához szorítja. -Kedves Karsim... Ha ezt túléljük, elviszlek Port Last kikötőbe és mulatunk egy nagyot! Jó lesz? |
Fabiot számba vette a lehetőségeit. Minden ismert mágiáját, azoknak menetét, komponenseit. Gyíknak lába a gyorsabb mozgáshoz, egy korty levegő a villámsújtáshoz, aranynak füstje, hogy mi eltűnt, ismét látható lehessen a szemnek. Nevek peregtek le szeme előtt és évszámok, a nagy csaták tapasztalatai. Végül jelenlegi társaival eltöltött idő. Az ismert gyengeségeik és erejük. S legvégül a hozzájuk fűződő emlékek.
Nem is az érintés, inkább a gazdájához tartozó hang billenti ki drámai hirtelenséggel elkalandozó gondolatai közül. Különös arckifejezéssel néz hol Orion szemébe, hol annak kezére. Pillanatról pillanatra válik valóságossá Fabiot ereje, mert máshogy hirtelen nem lehetne megfogalmazni az őt körüllengő aurát. Mint a bőrnek feszülő, egyre erősödő szél érzete annak, aki még sosem érzett légmozgást. Körbetekint, s látva, hogy senki sem figyel rájuk lenyúl kesztyűs bal kezéhez. A mozdulata szinte folyékonynak látszik, mintha csak a bőrkesztyű levételéből kihagyott volna néhány alapvető mozdulatot, s balját az idéző kezére rakja. Miközben farkasszemet néznek, látóterük alját betölti kézfeje durva bőrének képe. Végül, mint egy statikusan mozgó festmény képe, valósággá elevenedik a pillanat.
-Ma. |
Orion összehúzott szemekkel figyeli az égboltot. Mély lélegzet után lassan fújja ki a levegőt, ízlelve a világ fényeit és illatát. Arcán nem tükröződik aggodalom, leszámolt már mindennel... illetve majdnem mindennel.
Ahogy megindul a menetük, egy darabig még halk játékot fúj. A dallam hol mélabús, hol vidám: régi darab, egy olyan történet aláfestéséhez, ahol a hőst temetik, de a sírból kikel, mert végezetlen dolga akad. Még végig tudja játszani, amíg biztonságosnak érzi, aztán mély hanggal zárja az utolsó szólamot.
A viharmágus mellé lépdel, s övére lógatja a hangszert. A férfi vállára teszi kezét.
- Ma te vagy nekem az egyetlen barátom - mondja inkább maga elé, mintsem Fabiotnak. Némi hallgatás után oldalra néz, úgy fűzi hozzá: - Mert rájuk is nekünk kell vigyáznunk. |
Elégedett mosoly költözik arcára, mikor visszakapja fegyverét. Egy laza mozdulattal becsúsztatja a másik öt mellé. A kinyújtott kézre először visszahőköl, aztán gyanakvó tekintettel - megnézi a tenyerét, hátha mérgezett tű, vagy valami hasonló van benne - felpattan, és egy gyengéd, kísérletszerű érintés után határozottan megfogja, és megrázza. Tartsd magadhoz közel a barátaid. De tartsd magadhoz még közelebb az ellenségeid...
Erőt vesz magán, és tiltakozás nélkül előresiet. Nem fogja a másik lelőni, két okból...először is, ha le akarja lőni, megtehette volna már párszor, nem jópofizik. Másodszor pedig...Jakshjalang közelharcos. Ha ő nincs, eggyel kevesebb őre lesz Fuhurnak. Egy árnyadeptus ezt nem kockáztatná meg.
Vándor mellé lép, és ő is elkezdi fütyülni azt a bizonyos nótát. A hatalmas barbár otrombának mondható léptei mellett bizony érdekesen fest a nyiszlett elf a karcsú, szinte már nőies mozdulataival. S bár Vándorról messziről lerí hatalmas ereje, s vadsága, az elf a könnyed határozottságával nyugtalanító érzést válthat ki a körülötte levőkből. Az emberek félnek az ismeretlentől. Félnek attól, amit nem értenek, amiről nincsenek konkrét elképzeléseik, információik. Jakshjalang képességei pedig még eléggé homályosak...legalábbis az "újak" számára. Van egy aduja, de nem tudni, micsoda... |
| A lány érzi,hogy túl messzire ment.A fejvadász vigyora nem volt túl bíztató,inkább bele sem gondolt,mi járhat a másik eszébe.Lehet,ez élete utolsó napja,és nem akar komolyabb konfliktust,ráadás minden nyílvesszőjére szüksége lesz a csata folyamán.Elfordul,majd mikor újra szemben áll a férfival, a dobótőrt lemondó sóhaj kíséretében Jak felé nyújtja.Ha túléli a napot, biztosan utánajár pár dolognak,de erre nem sok esélyt látott ebben a kilátástalan helyzetben.Miután mindkét fegyver eredeti tulajdonosához kerül, bátortalanul,ugyanakkor minden szó nélkül kezet nyújt a fejvadásznak,mintegy a béke jeléül.A biztonság kedvéért azért előreengedi a férfit,csak utána csatlakozik ő is a menethez,ha lehetősége van rá,inkább a vége felé bandukol,hogy menekülésnél előnyösebb helyzetben legyen,és ne ő kapja az első "pofont". |
| Vándor is megindul, és fejét oldalra sem fordítva fütyülni kezdi a dúdolt dallamot. Inkáb megpróbálja elterelni figyelmét a közeledő események elől. Pallosát ide oda lóbálja kezében, akár egy kosár almát. És néhány lépés után aprót szökken a levegőbe. |
Valahol Fabiot és Dóin között baktat, lehorgasztott fejjel és összefont karral, mint aki a bitófa felé készül. De már ez is jobb. Már nem kell várnia, hogy történjen valami.
Észrevétlenül gyorsít a léptein, s csak akkor eszmél rá erre, amikor beéri Dóint. Zavartan rámosolyog, melynek viszonzásából kíván erőt meríteni, majd halkan elkezd dúdolni valami dalfoszlányt, amit kocsmában szokott volt hallani a múlatozó, nyakig fegyverbe öltözött férfiaktól. Lelkesítő nóta lehetett, de a szövegét nem tudta felidézni. |
| Dóin még egy mélyet sóhajtva hunyja le szemeit. Egy gyors ima után rendíthetetlennek tűnő léptekkel indul el. Mégis kicsit elveszettnek tűnik, ahogy a háta mögé pillantva, mintha valamiféle menekülési útvonal, vagy védelmező után kutatna. |
A vonuló gépek dübörgését már csak távolról hallani, Fabiot arrafelé kémlel, amerre eltűntek a szem elől. A kezét tapogató boszorkányra vet egy szúrós pillantást, majd megenyhül a tekintete.
-A legjobb lesz, ha elindulunk. Gilithasék úgyis közelebbi helyre mennek, mint mi. Ne várassuk meg őket nagyon.
Felsegíti a két nőt, ha azok engedik, majd elindul és néhány halk mondattal szétszórja az indulás hírét. Hagyja, hogy meginduljanak körülötte, lemarad a csapat végére. Miután meggyőződött, hogy mindenki útra kelt felzárkózik, de így sem előz meg senkit. Hol a vért szíjaival babrál, hol a tájat fürkészi. |
Vállat von. Nem foglalkozik többet a nővel, játszik tovább a vesszővel. Ha hülyének akarják nézni, tegyék...őt aztán nem zavarja. A démonok ellen úgysem venné nagy hasznát, elég, ha majd átkutatja Fuhur holttestét, és visszaveszi. Még ez a legkönnyebb megoldás.
Morbid mosoly jelenik meg arcán, acélszürke szemeiben pedig valami őrülethez hasonló érzelem tükröződik. Ahogy felnéz, látja maga előtt a holt árnyadeptust. Ez megoldaná problémáit, és tudná használni az árnyjárást is, a lebukás veszélye nélkül...
Szórakoztatja, hogy a másik hátralép. Mintha félne tőle. Szereti a félelmet. Imádja. Követi tekintetével, de nem szól semmit; a nyílvessző pedig tovább tornázik fürge ujjai között. |
A lány a biztonság kedvéért hátrál pár lépést,hogy legyen ideje reagálni a fejvadász esetleges kitöréseire.
-Még a feltételezés is sért,hogy eltulajdonítottam volna öntől bármit is.-néz ártatlan mosollyal a férfira.
-Nem tudom,ki volt az,de én csak annyira emlékszem,hogy a lábamba dobta.Ami a fegyverével történt utána,arról halvány fogalmam sincs,de nem emlékszem a részletekre.Felelevenítené az esetet,hátha tudok segíteni?-kérdezi szinte már megtévesztő őszinteséggel a hangjában.Tartott ugyan az előtte ülőtől,azonban a dobótőr jól el volt rejtve a ruhájában,és a fejvadász valószínűleg nem fogja levetkőztetni. |
Felpillant Fuhurra.
-Nagyjából annyi hasznát veszem az Ön vesszejének, mint maga a dobótőrömnek...
Egy halvány mosoly kíséretében hevederének egy üres résére mutat. A hevederen levő többi dobótőrből ki lehet következtetni, hogy onnan mi hiányzik.
-Azok a dobótőrök nem túl hatékonyak sem távolsági fegyverként, sem közelharciként...de más a helyzet, ha csak egy vékony sebet kell velük ejteni...ugye, érti?
Érdeklődve néz egy kis üvegcsét, amelyet az övén levő kis táskák egyikéből húzott elő. Óvatosan fogja, nehogy véletlenül is eltörje. A vöröses nedű érdekesen csillog benne...szerencsére csak vér, nem méreg, de azt a másiknak nem kell tudnia.
-Javaslom, cseréljünk.
Fuhur felé nyújtja a nyilat, de nem engedi el, míg amaz vissza nem szolgáltatja a dobótőrét. |
Egy rövid percre megfogja Fabiot kezét - természetesen, nem véletlenül -, s örül egy kis ideig annak, hogy bár ilyen kutyaszorítóba sikerült keverednie, vannak, akik figyelnek rá, még ha minimálisan is. Kezét visszafekteti ölébe, mielőtt újra nagyon kellemetlen lenne a helyzet, és csak gondolkozik az elhangzottakon.
Nem telik el egy fél perc sem, és Orion zengő hangja valósággal ráhozza a rosszullétet: az elhesegetett borús gondolatok azonnal megrohamozzák. Nem is testileg, inkább lelkileg érzi magát kényelmetlenül, ahogy a félelem és a fel-fellobbanó lelkesedés újra birokra kél benne. Már belátta, hogy innen csak előre vezet út, de fél rálépni. Végtelenül hálás lenne mondjuk Vándornak, ha az idő elérkeztével vállára kapná és az első tizenvalahány méteren át cipelné, hogy ne magától kelljen elindulnia.
Összerezzen a nevét hallva, lassan ráemeli tekintetét a félelf lányra. Finoman reszkető kézzel nyúl a lapért, s sokáig szemléli, míg minden fontosabb részletet észrevesz. Nem is tud mit mondani Dóin szavait hallgatva, így csak hálásan a nyakába borul és alaposan megöleli.
- Köszönöm. De... hátha most lenne a legnagyobb szükséged rá? - kérdezi akadékoskodva. - Bár tudom, hogy ajándékot nem illik visszautasítani. - Bátortalanul elmosolyodik, majd tétován fűzője számtalan rojtjára pillant, s rövid hezitálás után elrejti az egyikben, valahol a szíve környékén. - Bizony, hallatlan szerencse lenne, ha egy eltévedt nyílvesszőtől éppen ez a kártya mentene meg - jegyzi meg halkan nevetgélve.
Szétnéz, valamivel kevésbé sápadt ábrázattal, majd Fabiot felé fordul:
- Mennyi időnk van még? |
A lányt a nap első sugarai kicsalták sátrából.Ki tudja,talán ma lát utoljára napfelkeltét?Nagyot nyújtózott,próbált nem gondolni az elmúlás közelségére,végülis ha otthagyja a fogát,akkor sem fog hiányozni sok embernek.Ha jobban belegondol,talán egy kezén is meg tudná számolni ,kiknek jutna az eszébe.Csendesen a többiek felé osont,közben végigjáratta tekintetét a csapaton. Dóin pont akkor húzta elő fegyverét, Fuhur pedig ösztönösen megsaccolta az értékét. Orion bíztató beszéde közben Jakra sandított,vajon a fejvadász a csata hevében elássa-e a csatabárdot. Mindenesetre majd megpróbál rá is figyelni. Mikor a férfi a lány tulajdonát képező nyílvesszők egyikével kezd el játszani, halkan odalép hozzá.
-Uram,szerintem annak nem venné sok hasznát.-mondja hidegen- De ha úgy gondolja,hogy szerencsét hoz,tartsa meg bátran,hátha segíti a csatában!-kacsint a fejvadászra,miközben száját gúnyos vigyorra húzza. |
Nyugodtan ül törökülésben az egyik sátor szélénél, várva az elindulást.
Halottszürke szemei nem tükröznek semmiféle érzelmet. A beszélgetésekhez nem szól hozzá, az ember azt hihetné, épp mentálisan készíti fel magát a közeledő csatára.
Egy idő után lehajtja fejét, és sóhajt egyet. Felidézte képességeit, fogja tudni őket alkalmazni...legalábbis néhányat. Van egy olyan sejtése, hogy más síkbeli lényekként nincs léleklenyomatuk ezen a síkon, így az Árnybirodalmon keresztül nem tudna nekik ártani. Megpróbál stratégiákat kidolgozni különböző helyzetekre. Megpróbál majd Vándor mögött haladni...a barbár szorgosan és hatékonyan fogja aprítani az ellenfeleket, Jak pedig kivégezheti majd őket, hogy biztos ne keljenek fel többet. Igaz ugyan, hogy fegyverei mágikusak, de az nem feltétlen jelenti azt, hogy hatékonyak is lesznek. Vándor hatalmas csapásai biztos látványosabbak lesznek.
Közben elővesz egyet Fuhur nyílvesszői közül, és ujjai közt forgatja, miközben szórakozottan néz maga elé, várva az indulást. |
Dóin keze ökölbe szorul Orion szavai hallatán, tekintetében újra felragyog az elszántság. Indulatos, ám meglehetősen halk hangon kezd suttogni.
-Győzni fogunk! Azért megyünk harcba, hogy védteleneket óvjunk meg a túlvilág szennyétől! Mely célt támogatnák az istenek, ha nem ezt?! -sóhajtva emeli kezét fejéhez, majd megrázza azt, mintha kissé megszédült volna. Végül zsebébe nyúlva veszi elő imádott pakliját. -Karsi. -szólítja meg a boszorkányt és kinyitva a dobozt kutatni kezd a lapok között. -Tessék! -nyújt a boszorkány felé egyet. A kép egy lovagot ábrázol, pajzsán egy kerékkel, a szerencse mindig forgó kerekével. Kezében kardot tart, aminek keresztvasát egy tekergő rózsaszál ölelte körül. Ahogy a boszorkány jobban megnézhette a lovag arcát, láthatta, hogy az valójában egy bájos nő. -Ő Emma Fortuna... A Remény és a Hősök szerencséjének istennője. Tedd el! Engem mindig megóvott. -mosolyog barátságosan a boszorkányra. |
Orion csendben figyeli, amint Gilithas katonái elhagyják a tábort. Körbenéz, próbálja megállapítani az ezernyi érzést és gondolatot, ami csapattársaiban kavaroghat. Igazán gyászos képet festettek: habár Fabiot és a két hölgyemény próbálta oldani a maguk feszültségét, róluk is lerítt az aggodalom. Nem csoda: még a hétpróbás gazfickók is szoronganának hasonló helyzetben. Nem mindennap megy az ember a vágóhídra. A varázslók, akiket védeniük kell, picit arrébb, egy csoportban ültek, s jobb híján csizmájuk orrát nézegették. Lelombozó volt.
Megigazította már elrongyolódott ruháját, beletúrt a hajába, kósza mozdulattal megigazítva a hüvelyknyi vastagra terjedt ősz csíkot.
- Barátaim - mondta hangosan - alighanem satnya életünk legnagyobb próbatétele előtt állunk. Olyan csatába megyünk, amely túlmutat rajtunk, olyan szörnyetegek ellen, amelyek felemésztettek már egy világot. Bábjai vagyunk a sorsnak, s most még nem tudhatjuk, hogy milyen szerep jutott pontosan nekünk: talán mind győzelmünket ünnepelhetjük estére, talán egyikünk sem tér vissza.
Szünetet tartott, majd folytatta, hogy hangja valósággal zengett, megremegtetve az ember velőjét is:
- Imádkozzatok hát isteneitekhez, és tegyük félre ellentéteinket. Nagyobb a tét annál, mint hogy kisstílű viszályainkkal kockáztassuk. Fel kell készülnünk, testileg és lelkileg, minden erőnket bevetve, összedolgozva. Az ellenség erős, igen, de láttuk és bizonyítottuk, hogy legyőzhető: ha félünk, már félig elvesztettük a csatát. Mutassuk hát meg, hogy ez a világ a miénk, és körmünk szakadtáig védeni fogjuk! Küldjük vissza ezeket a szörnyetegeket abba a pokolbéli bugyorba, ahonnan jöttek. S ha ez a küzdelem az életünket veszi, hát utolsó leheletünkkel is hozzunk rájuk pusztítást - mert nálunk van az igazság, mert mi vagyunk ennek a síknak az utolsó reménye! |
Vándor elnyom egy hatalmas ásítást, ami felért egy síkvidéki szélvihar erejével. És halkan maga elé dörmög:
-Méghogy mágusokra vigyázzak, mi vagyok én gyerek cseléd? Vigyázzanak magukra!
Majd szemeivel társait fürkészi. Mindenkin az izgalom jeleit látja, félelmet nem. Aki mégis félne, azt jól palástolja. Nincs kedve senkivel sem bezsélgetni, búcsuszkodni nem szeret, és mások régi történetei sem érdeklik. Jelenleg azon morfondírozik, hogy hány mágus fog elbukni. És azok milyen nemes halállal pusztulnak majd. Aztán a távozó katonákat nézi, és biztos benne, hogy nem is sejtik mi vár rájuk. Akkor biztos nem mennének ilyen magabiztosan a halálba. Még azok a martalócok sem, vagy hogy is nevezték magukat. |
-A külvilági lények némileg ellenállnak a varázslatnak, de, hacsak nem számítom el magam, amikkel dolgunk lesz, nem elég erősek ahhoz, hogy ne fogjon rajtuk a mágiánk.
Pöfékel egyet és a füstbe bámulva folytatja, mintha csak a felhőből lesné ki a választ.
-A fő, hogy azt tegye amiben rutinos. Hősködni ott vannak a többiek -tekintete Jak és Enger felé kalandozik, majd visszafordul beszélgetőtársai felé- Meg vagyok róla győződve, hogy mindketten meg tudják védeni magukat vészhelyzetben. Ha egyebet nem is, annyit bizonyára érni fog jelenlétük, hogy az ellenfélnek egyel több helyre kell figyelniük. Ahol mások erővel, vagy nyers energiával próbálkoznak, ott maguk majd csellel, ügyességgel. Figyelni fogunk egymásra, senkinek nem fog baja esni.
Reméljük - teszi hozzá magában Fabiot. Maga is nagyon szeretne hinni ebben. |
Nem túl biztos kézzel nyúl a pipáért.
- A kocsmákban ülve az ember kipróbál ezt-azt... - mosolyog halványan a férfira, s korához képest egész rutinosan beleszív. A füst épp, hogy tüdejébe ér, máris erős köhögésre ösztökéli a lányt. Eltart vagy egy percig, míg összeszedi magát. Elpirulva sandít Fabiotra. - Rég volt már szerencsém hozzá. - újra beleslukkol, s ezúttal nem kezd el köhögni. Hálás a viharmágusnak, hogy eltereli a figyelmét, de a beszélgetés csak visszatér a csatatérre, így hirtelen átfut rajta a félelem.
- Máshol nem is vennék hasznomat. - Visszanyújtja a pipát. - Ha egyáltalán hasznomat veszik majd. Gondolja, hogy az én egyszerű mágiám fog majd rajtuk? Semmit nem tudok róluk. Azt se esne valami jól, ha épp bőrrel megúsznám, míg önök odavesznek. |
Fabiot arca elnyúlik a válasz hallatán. Igazából azon is kevésbé lepődött volna meg, ha a boszorka helyből leteperi, mint azon, hogy dohányzik. Miután némiképp rendbe szedte az arcvonásait átnyújtja neki díszítés nélküli, fényesre csiszolt, hosszú szárú pipáját.
-Jó feszültségoldó -ismétli magát- csak idő, míg beletanul az ember, hogy hogyan kell szívni. A mai nap miatt pedig ne aggódjon. Maradjon hátul a kardok és vértek mögött, akkor nem lesz baja. Nem?
A viharmágus ennek ellenére nem hinné, hogy a boszorkány pátyolgatásra szorulna. Hallott egyet s mást a praktikákról, melyek veszedelmes ellenféllé teszik az átkozott tudás birtokosait. |
Leül, és egy hosszú pillanatra fejét hátraszegve kémleli az eget. Talán fülel.
- Igen... igen, beismerem, rémesen érzem magam - feleli. - Valójában én még sose vettem ilyesmiben részt... Én csak egy vidéki boszorkány vagyok, aki talán soha semmi jót nem tett... Fogalmam sincs, hogy mire vagyok képes. Lassan kezdem belátni, hogy kár volt a szívemre hallgati... kereket kellett volna oldanom, ahogy megszabadultam a druidától - nyöszörgi. Mintha máris jobban lenne: a félelem szorító érzése enyhült, ahogy mind több szót ejtett ki.
Mély levegő, lassan kifúj.
Bizony, fülei most is ki vannak hegyezve a rejtettnek vélt utalásokra, s természetéből fakadóan egyből másképp tekint a férfira. De nem mosolyog, szemei nem fénylenek kacéran.
- Igen, szeretek pipázni - bólint alig észrevehetően, talán meglepve Fabiotot ezzel. - Esetleg... lehetne...? - próbálzoik, de sehogy se tudja megfogalmazni a kérdést. |
Kérdések | Vélemények | Egyéb | Szavazások
A társalgás szabályai | A legaktívabb fórumok és fórumozók | Moderátori tevékenységek
|
