Nem utal semmi a viharmágus tekintetében arra, hogy visszatért volna gondolatai közül a való világába, ám mégis a látása perifériáján mozgó alak felé fordul. Fuhur épp távozni készül. A lány nyílván megpróbált elvegyülni közöttük, ám senki nem hívta végül közelebb. Modortalanság volt elvárni egy hölgytől, hogy egymagában csatlakozzon egy társasághoz - gondolta volna, ha mondjuk nem egy sátortábor közepén lettek volna, vagy nem ismerőseinek csoportja vígadt volna itt. Így csak arra gondolhatott, hogy Fuhur vagy végtelenül félénk, vagy csak ki nem állhatja a tűz körül ülőket. Nem vette észre, hogy az árnyéktáncos Jak felé néz, és különben sem tud a két kaszt közötti ellentétről, így aztán ez a lehetőség föl sem merül benne.
Felkel, de a mozdulat valahogy furcsán könnyednek tetszik, mintha csak láthatatlan rugók segítették volna és Fuhur elé vág.
-Üdvözletem, szép esténk van, nemde? Olyan régen volt ilyen jó a hangulata a társaságnak. Remélhetem, hogy megtisztel minket jelenlétével? -kérdi, kedves mosolyt küldve a civilizált népek által félt és gyűlölt kinézetű, ám belül mégis ember leány felé. Kicsit féloldalt fordul, még mindig tartva a szemkontaktust, jelezve, hogyha akar, Fuhur belékarolhat, és a jobbján jöhet a tűzig - mintha csak egy pazarul díszített nemesi szalon ajtaján készülne bevezetni egy egyedül maradt úrhölgyet, ahogy illik. |
| Fabiot közeledésére nem reagál,viszont követi a férfi teintetét,a fejvadászig.Jak szinte eggyé válig a sötétséggel, ez igen kellemetlen emlékeket ébreszt benne.Résnyire húzza össze szemeit, úgy figyeli még egy röpke pillanatig,aztán hirtelen elhatározástól vezérelve felpattan,és elkezd nagy ívben a mulatozókat elkerülve sétálni,hogy kikerüljön a fejvadász látószögéből. |
Dóin kíváncsisága végett megfeledkezik hajzuhatagának rejtekéről, s eddig félig meddig leszegett fejét egészen az égre emeli. Mit fürkész Fabiot? Gyönyörűek a csillagok... de mit láthat bennük? A bárdnak mesék voltak nagy harcosokról, szörnyekről és istenekről. Egy hatalmas, gigantikus mesekönyv, ami nála volt, bárhol járt, ahonnan ötletet meríthetett, ha kifogyott a szóból, de a hallgatóság még többet várt. A tűz kellemesen felmelegíti az arcát és túlságosan élvezi a zenélést, a mellette ülő boszorkány hangját, hogy eszébe jusson újra elrejteni sérült arcát. Cseppnyit igazít a lanton az ölében, mikor egy koppanás, egy puffanás elvonja figyelmét a játékról. Lába mellé egy kicsi, bőrrel bevont dobozka esik. A barna borításba kacifántos betűkkel a következőt égették: „Emma Fortuna”. Nem volt ez más, mint egy gondosan óvott kártyapakli, mit Dóin egy szélhámostól kapott. Bár egészen pontosan elnyerte tőle, de a fickónak kevésbé volt megalázó tisztelete jelképeként, mint sem elveszített értékeként átadni. Dóin lehajolt a pakliért és gyorsan visszarejtette nadrágjának szűk zsebébe, miközben arra gondol, hogy talán biztosabb helyen kéne tartania. De így, zsebében a paklival sokkal közelebb érzi magához a Szerencsét. Karsira mosolyogva újra a húrok fölé emeli kezét.
-Bocsánat. Folytassuk? |
Úgy látszik egyesek sosem változnak, még akkor sem, ha tán utolsó estéjüket töltik az élők között - gondolja Orion, ahogy hallgatja társai évődését. Halk játékkal kiséri a lányokat, közben megereszt egy félmosolyt Enger hallatán. Méla és fáradt már ő is, s ahogy óvatosan sétálva kerüli meg a ropogó tüzet, eszébe jut, sajnálná-e, ha tényleg nem mind jutnának haza élve. Arcának egykor lágy vonásain most vadul ugrálnak az árnyékok, az utóbbi csaták nyomai alighanem még sokáig megmaradnak, minden mágia ellenére. Mélyen ülő barna szemeit körbehordozza ezeken a kétes alakokon, előbb az elfen, aztán Fuhuron, a fejvadászon és Fabioton.
Igen, sajnálná.
Árnyéka szétterül a porban, s sokszor megtépázott ruhái kuszán tapadnak a férfihoz. Magas, szálkás, már egy varázstudóhoz képest, léptei szilárdak, háta egyenes, noha szelíd tekintete most mást árul el róla.
Megáll a boszorkány mellett, s hangosabban kezdi fújni a dallamot, lábával kiséri az ütemet. Ha úgy is meghalnak, akkor nem fog senki torkának sem esni ma este, s őszintén reméli, hogy mások is ezen a véleményen vannak. Keszekusza fekete haját egy hosszabb hang alatt füle mögé tűri, s így határozottan civilizáltabbnak tűnik: szája szélén még ott ül a félmosoly. |
Ritmust vált a lába, lassabbra, ahogy új szám indul, lassabb, lágyabb. Ezt a dallamot sem ismeri fel, illetve nem tudja, hogy Karsi kérte, mert nem figyelte a két lány minden mozdulatát - faragatlanság megbámulni valakit, és nem akarja kellemetlen helyzetbe hozni magát. Csak nagy általánosságban tud arról, hogy ott vannak, dúdolnak, zenélnek, bort kortyolnak. Maga is inna egy kortyot, de csak igen ritkán hord magával ilyesmit küldetésre. Varázslóként felelősségének érzi, hogy mindig teljes biztonságban tudja hatalmát, és tudata teljes tisztaságával felügyelhesse azt, ha elvállalt egy feladatot. Ez persze nem sűrűn fordul elő, nem bérmágus ő, mint például Enger. Az ilyen alkalmak kivételével csak egy feladata van, a klánnak tett esküje.
Míg mások a tűzbe bámulnak, maga két karját háta mögé húzva, kinyújtva, hátrébb dől és az eget fürkészi. Pillanatokra úgy tetszik, mintha nem is a lángok, hanem a csillagokkal teleszórt égbolt szikrázna tekintetében, egyetlen, apró kis pontban. Tudja, hogy a viharok elkerülik ezt, és a környező völgyeket. Megkérte őket, hogy ezt tegyék. A szél elsuttogta neki, hogy ólomsúlyú felhőit másfelé viszi, Fagybércre, Farkashágóra, Tőrvölgybe. Persze ezek a nevek inkább durva fordítások lehettek. Fagybérc valami olyasmi lehetett, mint a 'Sziklák horgas, ősz peremei közt átsüvítő jeges északi szél, érintetlen magány, melyet ember és állat nem háborgat soha'. Persze ez a megközelítés is csak felemás, hiányos, hiszen emberi értékek szerint fordíttatott le. A környék viharai már sok történetet meséltek neki, benyomások, zavaros leírások képében.
-Fagybérc, Farkashágó, Tőrvölgy.. -mondja félhangosan maga elé úgy, hogy talán még észre sem veszi. A barbár, a troll, illetve az éles fülű fejvadász biztos meghallották a felsorolást, még ha talán nem is tudhatták mire vélni, míg a többiek már nem ennyire biztosan vehették ki szavait.
A klánnak tett eskü... sokszor gondolkozatt már ezen, milliószor elmondta magának, külön ízlelgetve szavait, értelmét. Igen, céljai a klán céljai is, biztos volt benne. Ám, ha az ember célja a sorsa, honnan tudhatja, hogy nincs e minden előre megírva, mint ahogyan azt sokan hiszik? Talán maga is csak egy báb, fából faragott szél, vihar és csend, ám csupán apró darabja az egésznek, mint egy fának a saját levele. Míg nem jön el az ősz. De hisz nincs ettől sem félnivalója, hisz majd vihar szakítja le az ágról, ha már kapaszkodni képtelen és fogadja ölelő karjaiba.
Feje fölött pedig összehajlott a tábortűz, a fák, a sátrak, a zene és az égbolt, egyetlen apró csillogó pontba sűrítve, mely pont ott táncolt elrévedő tekintetében, mint máskor is. |
Dóin csak szomorkásan sóhajt a rosszkedvű varázsló kérését követőn, aztán Karsi felé néz, aki épp felé nyújtja kulacsát. Barátságos mosollyal arcán fogadja el és a nő mellé ül. Nem iszik sokat, épp csak belekortyol. Nem áll szándékában elinni annak a borát, aki ilyen kedvesen megkínálta.
-Hasonlít a bátyámra. -súgja csendesen Karsi irányába, miközben elemeli tekintetét az elf mágusról és visszanyújtja a kulacsot. Aztán egészen lágyan kezdi pengetni a lantot, talán még a tűz is hangosabban pattog a csendes zenénél. Karsival együtt dúdol, néha elnyitva ajkait, hogy csak úgy, szöveg nélkül az éjszakába engedje az elringató dalt. Nagyon élvezi a boszorkány társaságát és reméli, hogy ez a dal talán tényleg jobban tetszik majd Engernek. De a tekintete mégis megint Fabiot felé kószál. Egyszerűen nem bírja ki, hogy ne nézze, nem bírja ki, hogy ne mosolyogjon rá, még akkor is, ha teljesen vörösbe borul tőle az arca. Meg kell tudnia mi azoknak az egyszerre riasztó és igéző szemeknek a titka... |
- Micsoda goromba pokróc! - neveti el magát halkan, Dóinra pillantva: az ilyen dohogó varázslók szokták mindig elrontani a fiatalok szórakozását.
Mélyen veszi a levegőt, s a tábortűzbe mered pár pillanatig. Kissé elfáradt a sok táncolásban, de persze képes lenne hajnalig ropni, ha nem tudná, hogy másnap indulniuk kell. Sóhajt, s barátságos mosollyal az arcán leül közvetlenül Dóin mellé, magához húzza a táskáját és előhúzza belőle a kis kulacsot, amiben bort őriz. A fele még biztos megvan az édes nedűnek. Belekortyol, majd a lánynak nyújtja, hátha ő is kér belőle.
Mindezek után megint a tűzbe mered egy kicsit, majd dúdolni kezd egy dalt, amit élete első nagy szerelme tanított neki, s amit minden kétséget kizáróan Dóin is ismer. Felpillant rá.
- Már nem emlékszek az egész szövegre, de úgy érzem, ehhez a dallamhoz nem is illik annyira. Ugye, te is ismered? - kérdezi szelíden. Fejével Enger felé bök. - Talán ez valamivel jobban a varázsló szívébe férkőzik, mint a hangos dáridózás. - Azzal folytatja a dalt, egészen hangosan hümmögve, vagy nagyon halkan énekelve, hogy a lant játékát helyezze előtérbe, mintha valóban egy szerenádot adnának elő. |
Hallgatja a felcsendülő romantikus melódiát, de immár pár lépéssel jobbra, egy fatönkön ülve.
Kicsit mulattatta Dóin közjátéka Engerrel, ám meg is lepődött. Nem gondolta, hogy a varázsló ilyen elutasító lesz egy szemrevaló hajadonnal szemben. Persze azt is elképzelhetőnek tartja, hogy amaz ezt a viselkedést tartja férfiasnak.
Amikor gondolatban idáig ért, tűnt csak fel neki, hogy lábával már ütemet ver, és kezével a nyakában, a ruha alatt lógó medált kutatja. Karját visszaejtette ölébe, és tovább topogta a lágy, szívverésre emlékeztető ritmust. A dalt nem ismerte még, de hát annyi dal van még a világon, amit nem hallott! |
| - Talán ha csendet is tud játszani. - felelte tömören, miközben tovább élvezte pipája nagyon felemelő társaságát, nem volt kenyere a hangos szórakozás. Egy kártyaparti néhány kupa jóféle elf bor és pipadohány társaságában, akár egy ingerült orkkal akár egy másik mágussal. |
Dóin megpihenteti kezét a húrok fölött és kedélyesen Karsira mosolyog.
-Ezerféle dal van a világon és talán a legtöbbje szerelmes ének. Elég bő a választék, ha szeretné, szívesen játszok. De... -aztán eszébe jut valami és a fák közé pillantva az elf mágus után kezd kutatni. -Enger! Biztosan van olyan dal, amit ön is kedvel... -szólítja meg reménykedő mosollyal. Aztán ha a mágus csak morcos, használhatatlan választ ad, még mindig játszhat egy másik szerenádot Karsi kedvéért. |
Mégse hagyja abba az éneket, de türelmetlenül táncra pedrül, ahogy megszólal Fabiot altja. Kicsit kételkedett, hogy a férfi valóban énekelni fog, de annál nagyobb örömmel fogadta a felcsendülő hangot. A viharmágusra pillant.
Nálánál magasabb, és talán valamivel karcsúbb, könnyű léptű, ruganyos, halványszőke, ezüstszemű... állhatatlan tekintetű. Leginkább mesebeli hercegnek hinné az ember, ha egy olyan csavargó boszorkány szemével tekint rá, mint Karsi. Ugyanakkor tart tőle, ha a bemutatkozásukkor történt affért nem is veszi figyelembe - talán, mert vonzónak találja. Ahogy Dóin is?
A lányra pillant. Csak a profilját látja, de tekintetét követve - nem nagy meglepetésére - Fabiotra siklik pillantása. Nicsak - mosolyodik el egy pillanatra, s mivel a jelenség csak nagysokára ismétlődik meg, nem is igen veszi újra észre a két egymásba fonódó tekintetet.
- Dóin! Hallottuk már siratót és táncdalt... de szerelmeset még nem - böki ki végül, s elpirulva - mely úgy tűnhet, csak a tűz és a tánc hevétől borította halványpirosba két orcáját - lesüti szemeit, majd lopva Orionra emeli őket. Ő vajon mire gondolhat? Vagy éppen... róla mit gondolhat? |
Dóin tovább játszott és énekelt, bár kissé sajnálta, hogy Fabiot háttérbe vonult. A fél-elf lány csak néhány húros hangszeren tudott játszani, így őszinte csodálattal figyelte Oriont. Aztán az egyik refrénnél átnézett a tűz túloldalára. Örült, hogy már ilyen sokan összegyűltek, úgy tűnt, érdemes volt megpendíteni a húrokat, mikor Vándor énekelni kezdett. Aztán ismét felfedezte Fabiotot. A tűz vörhenyes, narancssárgás fényt adott a viharmágus szőke hajának, mi Dóinban a hajnal szépségét idézte fel. Elpirulva kapta el tekintetét, mikor rádöbbent, hogy farkasszemet néznek. Várt az újabb refrénig és újra Fabiotra pillantott. Még mindig nézte... A lány újra elkapta a tekintetét. Dehogy nézi, nem, nem... csak szeretné, hogy nézze. Eme gondolatára még az eddiginél is vörösebbe borult az arca. Várt, remélve, hogy egyszer Orion és Karsi is elfáradnak, hogy aztán egy kevésbé mulató, kellemesen lágy dalba kezdjen. Valami butácska szövege volt egy új világról és a hold táncoló árnyékairól... Dóinnak úgy igazán most csak a refrén számított.
„A felhőn, az égen, a pirkadat alatt
Oh, én szerenádot adok a hajnalnak.” |
Viszonozza a lány pillantását, majd elindul Fuhur felé, a tábortüzet megkerülve, ám elbizonytalanodva mégis megáll félúton. Noha sokan nem kedvelik kinézete miatt, ő még emlékszik, hogy a lány egyszer elmesélte, hogy valójában egy átoknak köszönheti ezt. Nem venné a szívére, ha bárki is a csapatból kimaradna a mulatságból saját hibáján kívül. Elhatározza, hogy ha még sokat ül ott, akkor becibálja a társaságba. Egyedüli visszatartó ereje az, hogy nem tudja, nem okozna e "erőszakosságával" rosszat a lánynak?
Egy hosszú pillanatig a fejvadászra téved a tekintete. Zavarbaejtő, ahogy társa körvonalai időnként egybeolvadnak, máskor finoman külön válnak a sötét háttértől. Ruhái ráncainak árnyai is mintha csak úgy táncolnának a lobogó lángok dalára, hogy testének kontúrjait szándékosan elmossák.
Erőszakkal kiszabadítja tekintetét a tűneményből. Nem lenne jó, ha egy ilyen figura észrevenné, hogy valaki bámulja. A bérgyilkosok klánjai szerte a világon rejtenek magukról olyan titkokat, melyeket felfedni -életvédelmi szempontból- nem szerencsés.
A barbár szögletes idomai most egészen közelről láthatóvá válnak számára. Még ha a férfi nem is lenne egy fejjel magasabb nála, kisebb kunyhónyi felsőteste mellett is nevetségesen nyeszlettnek tűnne. Önkénytelenül is kihúzza magát. Nem, mintha rivalizálni akarna, csak éppen jelentéktelennek sem akar kinézni. Reméli, hogy a hegyek fia tud még néhány dalt, amit szívesen elénekelne nekik.
Pipafüst illata tömi el egy pillanatra orrát. Engert keresi, és találja meg tőle úgy hat lépésnyire, balra. Régen egyszer már pipáztak együtt, s akkor el is mondta neki, hogy csak azok mellett gyújt rá, akiket kedvel. Azóta némileg megváltozott róla a véleménye. A hasonló viselkedés, mint az övé inkább illett egy törpéhez, mint egy elf varázslóhoz. A törpékkel sem volt semmi baja, egy ilyen fajú barátja, Lord Raptor most is a Kalandok Városában volt. Ám mégis, úgy érezte, az öröklétűek fajának egy tagja jobban is vigyázhatna szavaival és tetteivel. Ez a fajta erőszakosság távol állt Fabiottól. Persze mindenki olyan, amilyen, egy rigolyás varázsló a harcban pedig jobb mint egy halott varázsló. Mindemellett pedig Orion ellensége volt. Nem akarta ezt kihasználva manipulálni Engert, ez a viselkedés szintén nem volt az ő asztala. De ki tudja, egyszer talán ismét összemérik erejüket, és Orion akár bele is halhat ebbe.
A trollra téved a tekintete, miközben dohányos szelencéjét kotorja elő. Róla, és népe tagjairól még kevesebbet tud, mint bárkiről, ám reméli, hogy majd megismerheti a fiatal erdőjárót. Igyekszik objektíven állni a figurához, hogy aztán lejegyezhesse tapasztalatait. Meggyújtja a pipát, hétköznapi módszerekkel. Ha lehet, nem pocsékolja az áldást, mellyel akár szélviharokat támaszthat, villámmal súlythat... vagy megtisztíthat és szivárványt teremthet. Különben sem akarja fitogtatni tudását és tudja, hogy van, akit a mágiahasználat kellemetlenül érint a csapatban.
A tűz fölött áttekintve -mikor emelte föl a fejét?- azon kapta magát, hogy ismét a bárdot nézi a lángok fölött hullámzó levegő, és az időnként felszálló parazsak képkeretében. |
Ez már nem az ő világa. Igaz, hogy elfként átlagosnűl dallamosabb hanggal dicsekedhet, de a csend gyereke ő, még a táncot is hangtalanul ropta.
A két mágiahasználó rivalizálását magában letudja, nem érdekli, ki kinek a pártján áll, amíg nem akadályozzák majd a küldetést.
Miután mások kerültek a középpontba, ő finom visszavonulót fúj; két-három hátráló lépéssel kikerül a legtöbb kalandozótársa látóteréből, s mozdulatlanságával lassan beleolvad ismét környezetébe, onnan figyel. |
A fél-elf lány megnyugodva látja a viharmágus békés jókedvét. Úgy tűnik talán mindkét férfinek szüksége van némi kikapcsolódásra. Egyre határozottabban játssza a dalt, s miközben Fabiot énekelni kezd, ő inkább elhalkul. Jólesik a fülének a kellemes alt, a boszorkány hangjával együtt egészen remek. És még hozzá Orion kiváló játéka és a lágy lant...
-Port Lastban egészen nagy sikerünk lehetne. -jegyzi meg a zenével foglalatoskodó kis társaság felé, majd jókedvűen nevetve néz a viharmágusra. |
A viharmáguson nem látszik, hogy neheztelne Orionra, vagy bárkire is. Ajkain mosoly játszik, szemeiben a tábortűz fénye villódzik vissza vidáman. Mintha csak valamiért rápirított volna imént az idézőre, de részéről már el is lenne felejtve a dolog.
Csatlakozik a dalba, hamár megkérték, hogy énekelje el. Igazából csak azért nem elejétől énekelt, mert meglepődött, hogy a boszorka csak úgy rázendített. Minden esetre örült ennek, hiszen maga is képzetlen volt ebben, és jobb, ha egyszerre többen énekelnek, hiszen egymás hibáit tompítják a szólamok. Altja csak ritkán bicsaklott meg, sikerült követnie a dallamot. Itt-ott alkalmazkodott a lány verziójához, hiszen biztosan vagy százféle, közel hasonló szöveggel létezett ez, vidéktől függően.
Érdeklődően pillant előbb Karsira, majd Orionra: jól megtalálták egymást, ha valóban őellene esküdtek össze. Szemei a boszorkányon ragadnak. Alaposabban szemügyre veszi ezúttal, ám csöppet sem tűnik ellenszenvesebbnek, mint előbb - maga nem érezte, hogy sosem fog jól kijönni Karsival, csupán úgy tett ahogy rendje dogtrinái kötelezték. |
| -Miért is ne? -mosolyog a fél-elf lány Fabiotra, de amíg a megfelelő hangokat keresi Orion is muzsikálni kezd. És Karsi éneke is remek, így csak leengedi kezét a húrokról és kíváncsian figyel. Aztán végül mégis csatlakozik a lanttal és még kissé csendes, bátortalan hangjával egyaránt. Zúgó szélben kilenc levél? Úgy tűnik mégsem látott még eleget a világból, mint bárd, hiszen ezt a dalt nem ismeri. Karsira mosolyog, és egy elismerő bólintással hajt fejet a lány tehetsége előtt. Aztán Orionra pillant. Kissé csodálkozik, hogy az idéző a viharmágus által kívánt dal játszásába kezdett, hiszen igen csak úgy látszott, hogy nem kedvelik egymást. De akkor meg miért jár a kedvében? Vagy ez nem az? Talán készül valamire? Csak nem... nem, nem hinné, hogy el kívánná rontani, ezt a kellemesen induló estét. Visszatekint a viharmágusra... vajon ő is gyanakszik? Vagy egy kis időre hajlandó elásni a csatabárdot? Dóin emlékezett, hogy Fabiot táncolni hívta és most magában nagyon hálás, hogy ennek bekövetkezetlenségéről elterelődött a figyelem. Lantja és tincsei mögé bújva próbálja nem létezőnek nyilvánítani magát. Elég a zene és a dal... A tánc közben úgyis csak felfedődne az arca, amit Fabiot szemeibe nézve most nagyon szégyellt. |
Mivel elhallgat Dóin lantjátéka abbamaradt, kénytelen ő is ráhagyni egy időre a táncot. Kicsit elhúzza a száját: a Zúgó szélben kilenc levél sose tartozott kifejezetten a kedvencei közé, és már unásig hallgatta gyerekkorában is.
Érdeklődően pillant előbb Dóinra, majd Fabiotra: jól megtalálták egymást ezekkel a kölcsönös felkérésekkel. Szemei a viharmáguson ragadnak, bár mindenki a félelf-lány válaszát várja természetesen. Alaposabban szemügyre veszi ezúttal, mintha tényleg ellenségek lennének - valahogy az az érzése támadt, hogy sose fog jól kijönni a férfival.
Elmélkedését egy most már ismerőssé vált furulya hangja szakítja meg. Összerezzen, és zavarában rámosolyog Orionra - a férfi gesztusát észre sem vette -, majd félig felé, félig a többiek felé fordulva figyeli kicsit a hangokat. Bármikor el tudta volna énekelni.
Nézi a férfit játék közben, mosolyog, s hirtelen ötlettől vezérelve énekével belép a következő refrénkor, bár a tánchoz több kedve lenne. A hangján érződik, hogy sose tanították énekelni: a tipikus falusi, kissé érdes leányhang az övé, mely olykor megcsúszik egy-egy félhangnyit, de azért hűen követi az eredeti verziót - a hozzá nem értőek akár mérget is vennének rá, hogy csak egy változata az eredeti éneknek az éppen hallott.
Ám nagy valószínűséggel Fabiot, Dóin és Orion az első pár dallam után rájön, hogy a boszorkány éhenhalna, ha csak énektudására támaszkodna. Mindenesetre az előadása élvezhető, ha belekötnének, az igazán csak szőrözés lenne egy mulató lánnyal szemben.
Karsi, mikor ismét egy refrénhez ér, lopva körbetekint, ha addig senki nem csatlakozott be. Ha ezek után sincs társa, elénekli az egészet, lábával apró, táncos lépéseket téve, hisz nem tudja megállni, hogy legalább kicsit ne mozogjon egy számára ennyire ismerős dalra; ha pegid valaki hajlandó átvenni tőle az éneklés oroszlán részét, táncolni kezd, újra Orionra függeszti szemeit, s vidáman rámosolyog. |
| Az idéző abbahagyja a játékot, ahogy a mulatozás egy csöppet megreked. Figyeli Dóin és a viharmágus párbeszédét, majd az előtte álló boszorkányra mosolyog, s újra fújni kezd: ez valami teljesen más dallam, kissé búskomoran mély kezdéssel, de mind feljebb és feljebb kap, ahogy halad előre, s mire a refrénhez jut, már meg is ragad a kalandorok fejében. Szinte adja magát a táncra, ám Orion mégis most lopva Fabiot felé tekint: ugyanis a dallam a Zúgó szélben kilenc levélé... |
Meglepődött a kérésen, amit hozzá intéztek. Bordalokon, és sok sok varázséneken edződött hangja talán már használható is lenne -és nem tömegpusztító fegyverként- de még így sem akar parádézni, avagy felsülni az őt figyelő szempárok előtt.
-Nos.. hm.. nem hiszem, hogy én alkalmas lennék. Mondjuk, talán ha kísérne a hangszerrel. Bizonyosan ismeri, a síkvidékeken sok mutatványos, illetve mesemondó száján forog ezer és mégannyi verzió. De a dallam jobbára ugyanaz. Biztos, hogy ezt szeretné?
Kérdi azok hangján, akik már beletörődtek a megváltoztathatatlanba. Elvégre egy hárfa, vagy egy szoprán elfedheti éneke hibáit. Várja, hogy a lány felkészüljön a kíséretére. |
Nem érdekli különösebben, mit gondolnak róla. Mindig élvezte a barbár társaságát, kinek barátsága medveöleléséből kifolyólag néha veszélyesebb volt, mint egy látható ellenség.
Fabiotot már ismeri, biccent felé. Nem tartja szükségesnek a verbális kommunikációt, anélkül is remekül megérteti magát.
Dóin és Karsi bemutatkozását figyelmesen végighallgatja. Legalább a nevükön kívül megtudhat egy-két dolgot.
Fuhur megjelenését gyanakodva nyugtázza, és féloldalasan helyezkedik el, hogy szeme sarkából figyelhesse. Nem szívleli az árnyadeptusokat.
Orion furulyázására nincs kedve reagálni, meg aztán...egyszer van gyereknap... |
| Fuhur észrevétlenül tűnik el a sátorból, magányra vágyva sétál a tábor körül. Itt-ott megpróbál elcsípni néhány szót a jövőből jöttek beszélgetéseiből,már ha azok kommunikálnak egymással. Mikor az ünneplő csapathoz ér,akaratlanul is megtorpan. Szeme legelőször a viharmáguson akad meg,majd szépen sorban a többieket is szemügyre veszi,még azokat is,akikkel együtt harcolt. A mulatozóktól nem messze leül, szomorúan pillant kezeire. Tudja,hogy itt és most nem kamatoztathatja tudását,túl hamar fény derülne az igazságra. Rakoncátlan fehér tincseit füle mögé simítja, azután bíbor tekintetét újból szórakozókra emeli. |
| -Zúgó szélben kilenc levél? -Dóin idegesen kezdi törni a fejét, miközben keze remegni kezd a húrok felett. Zavarában újra arcára lapítgatja a haját, miközben a fejében majd ezer dalt hadar el. -Ismerem, de most valahogy... mégsem. -aztán egy hirtelen ötletre elmosolyodik. -Esetleg, ha elénekelné... -néz kérlelőn a viharmágusra. Egy férfit énekelni hallani, ezt mindig is szerette és kíváncsi is volt Fabiot hangjára... nagyon kíváncsi. |
Visszabiccent Engernek, illetve legalább ennyivel maga is köszönti a jelenlévőket. A zene és a táncra pördülő barátok és friss ismerősök egyre jobb kedvre hangolják a csapat tagjait. A viharmágus vonásai is megenyhülnek, lélektükrei a barbáréit keresik.
-Tiszteletem Vándor! Nos, nagyon rég nem hallottam már a Zúgó szélben kilenc levél című dalt. Talán még táncolnék is rá...
Teszi hozzá egy félmosoly kíséretében, amit a lánynak címez. Való igaz, Viharföldön töltött tanulóideje alatt nem volt alkalmas sem a hely, sem az idő a mulatozásra. Igazából, csak mióta a Kalandok Városába érkezett, engedte ideje, hogy ismét pihenhessen. Már miután kiheverte sebeit. |
Enger nem csatlakozik, sem a tánchoz, sem az énekhez. Elméjül pipája füstjének élvezetében, ízleli és számos istenhez fohászkodik, hogy még számosabb alkalommal legyen lehetősége ilyen apróbb élvezetek megtapasztalására. Ha mást nem az alvilág sötét mélységében, ennyi még az elkárhozottaknak is járhat. Bár ki tudja? A halál urainak gondolatai és hazugságai kifürkészhetetlenek. A megjelenő viharmágus felé, akivel egyszer ha talán beszélt eddigi élete során, megereszt valami biccentés felét amikor úgy látja felé néz. Aztán újra elrejtőzik a halovány, selyemnél is lágyabb füstfüggöny bódító rejtekében. Nem szerette a hangos ünneplést, némi jó féle elf bort elfogadott volna a pipázás csodáját tökéletesítendő, de itt aligha számíthatott ilyesmire.
// Miért van olyan érzésem, hogy itt egyeseknek már nagyon hiányzik a kocsmázás? // |
Nehezére esett volna nem észrevenni Orion zavarát, s egy pillanatra komolyan megijed, hogy kárt tesz magában...
Fabiot válaszán elmélázik, halkan hümmögve közben, majd elhatározza, hogy a lehető legtávolabb fog mindig táborozni a férfitól. Nagyon zavarták azok a különös ezüst szemek, s sejteni vélte, hogy valami nincs rendjén az idéző és a viharmágus közt - előbbit mindenképpen jobban szívelte, még ha nem is vette figyelembe, hogy melyikükkel hogyan ismerkedett meg.
Hirtelen megüti a fülét a fél-elf lány bemutatkozása. A lényeget hellyel-közzel kiszűrte belőle - a nevét és a csapatban majdan elfoglalt helyét -, de mindenképpen zavarónak és idegesítőnek találta a lány szavait, melyeket leginkább közbekottyintásnak titulált. Szemöldökei most is azonnal hű tükörként mutatták lelkét: bosszúsan összerándultak, majd pillanatokon belül megenyhülve visszatértek eredeti helyzetükbe.
Neki már nincs mit mondania: aki akarja, elszórakoztatja majd az újonnan érkezettet, ő nem fecsérel több időt rá egy ilyen békésnek indult estén. Megfordul, és a lehető legbarátságosabban és leghívógatóbban Orionra mosolyog, hogy őt is meggyőzze minderről.
Megpróbálja felvenni a mulatozás elejtett szálait, s akár csatlakozik hozzá az idéző, akár nem, igyekszik jól érezni magát Vándorral és a többiekkel, mégha nem is tette magát olyan gyorsan túl a Fabiottal való találkozáson. |
Gród bár antiszociális módon elvonult a fekvőhelyére, a nagy dübögésre és zeneszóra felnyitja szemeit. El sem tudja képzelni, mi okozza ezt a hangzavart. Lassú mozdulatokkal a muzsika irányába tántorog, és fáradt szemeit dörgöli. Először azt hiszi, mégiscsak elaludt, és egy kegyetlenül vicces álmot lát, ám hamar meggyőződik róla, hogy ez a valóság. Igen, egy fejvadász, aki nem elégedett meg azzal, hogy vicceskedve piszkálta körme alól a koszt mérgezett tőrével, hanem unalmában barbár táncot tanult, és most társai előtt számot ad tudásáról.
- Mi lesz még itt? - mormogja a mágus hitetlenül, és közelebb slattyog.
Hamar elkapja a dallamot, és a bárd feje fölött színes buborékokat kezd ritmusra pattogtatni. Észreveszi az új alakot is, de nem törődik vele, túl sokan vannak körülötte, majd megismerkedik vele később.
//Gród és Fabiot még nem találkoztak, vagy de? // |
Vándor, egyre jobban kezdi érezni magát. Fejével követi a ritmust, és dús lobonca ide-oda verődik. Mint egy vadló sörénye vágta közben. Aztán megjelenik a Viharmágus. Még egy mágiahasználó!Ismeri az illetőt, és képességeit is. Bár igazság szerint a társaságból nem ő áll a legközelebb hozzá. Majd a lant elhalgat, és kisvártatva felcsendül egy másik hangszer. Orion! Ez nem jelenthet jót! Bár mintha most nem idézni akarna, hanem valóban zenei ritmust hallana. Bár, a barbár nem egy zseni, mégis érzi a növekvő feszültséget, két rivális között. Miért pont most? Majd, mint egy durcás gyerek megszólal.
-Légy üdvözölve! Majd kétségbeesett ötlet jut az eszébe, hogy mentse a menthetőt. -Nem tudsz valami vidám nótát? |
Ahogy a megkapó külsejű férfi felbukkan Dóin vét egy fél hangot a lanton, de ezt rajta kívül talán csak Orion vehette észre, aki ért a zenéhez... feltéve, hogy figyelt, de ez nem számít. Abbahagyja a játékot, pirulva fogadja a bókot és az üdvözlést és be is mutatkozna, de Karsi ebben megelőzi, amit nem bán ugyan, hiszen így még egy archoz kerül név is. A növekvő feszültséget aggódva nézi, lantját is csak halkan, félve pengeti tovább, s mikor Fabiot mondandóját befejezetté nyilvánítva hátrébb lép, abbahagyja a játékot.
-Az én nevem Dóin Redlegs. -hajol meg kitárva jobbját, míg baljával a lantot támasztja csípőjének. -Csak egy mesemondó és közharcos vagyok. -azzal felemelkedve a viharmágusra mosolyog. Mindig is az emberek szemébe nézett, amikor beszélt hozzájuk, de ezt a szempárt akarva sem tudta volna figyelmen kívül hagyni. Kérdezné is az okát, ám nem érzi erre elérkezettnek az időt. -De megtiszteltetésnek érzem, hogy az önök oldalán harcolhatok egy ilyen komoly és talán mondhatni szent célért. |
Furcsának hathat, hogy a kézfogás után egyformán gyorsan húzzák el egymástól a kezüket. A szikrázás, mely Fabiot szemében szinte mindig ott van, s inkább tűnik káprázatnak, mint valóságnak, most teljesen kifakul, halott-szerűen üvegessé téve lélektükreit.
-Annyira rég még nem vagyok a városban, hogy bárkit is igaz barátomnak tekintsek. De ismerkedem, igen, amikor éppen nem az egyensúly elvakult szolgálóival kell élet halál harcot vívnom.
Rémísztő hirtelenséggel tér vissza tekintetébe az a meghatározhatlan ragyogás, ahogyan farkasvigyorra húzódott szája.
-Azonban Adun útjai kifürkészhetetlenek, és minden ellenséget meg kell tanítani arra, hogy kard által hal, ki karddal él.
Ismét együtt nézi kettejüket.
~Nem elég, hogy boszorkány, még össze is társult ezzel az ész nélkül vergődő zelótával. Bár.. egy holdfényben fürdő, azt tesz, amit csak jónak lát. De az elintézésemre társulni egy ilyen kaotikus fúriával? Ha jól sejtem Orion ezzel szégyent hoz a klánjára. Bár ki tudja milyen erkölcsi kódexük volt, és hogy egyáltalán mit nem szegtek meg még belőle. Furcsa is volt, hogy csak úgy, a vadon közepén rátalálunk egy varázsló lányra. Valamiképp ezt előre eltervezték. Ezek szerint a múltkori összecsapás alkalmával komolyabb sérüléseket szenvedett, mint sejtettem, ha erősítést fogadott. De jobb lesz vigyázni, amint a városbéli kalandozók hátat fordítanak, biztos megpróbálnak megölni.~
Gondolja át a helyzetet. Persze senki szájából nem fogadná el, hogy Karsit valóban csak véletlen találták meg. Számára világos, hogy a viharmágusok és boszorkányok klánja közti régi keletű bizalmatlanságot kihasználva Orion egy csatlóst szerzett ellene, aki könnyen el tudná dönteni kettejük küzdelmét.
Hátrébb húzódik, és a többiek bemutatkozását is várja. |
Kérdések | Vélemények | Egyéb | Szavazások
A társalgás szabályai | A legaktívabb fórumok és fórumozók | Moderátori tevékenységek
|
