| -Nyugodj meg, Karsi. -mosolygott Dóin kedvesen a boszorkányra. -Nem fogunk meghalni, majd vigyázunk egymásra és az istenek is vigyáznak ránk. Szökni pedig értelmetlen. -egy pillanatra elcsendesedett. Felesleges futni, hiszen ,ha valóban elbukják a küldetést az ördögök elárasztják a földet és pokollá teszik ezt a világot is... Bár ezzel lehet nem nyugtatná meg túlzottan Karsit, így inkább csak megköszörülte a torkát. -Ne félj, lesz még más nap, amin kihasználhatod, hogy egy gyönyörű szép, bájos hölgy vagy. De most pihenj. -simogatta meg barátságosan a boszorkány arcát. -Holnap minden erőnkre szükségünk lesz. |
Józanabb állapotban megütközve meredne a lányra... Ám így csak kiszélesedik bágyadt mosolya, és mélyen eltöpreng.
- Persze... - böki ki. - Hát, te is magadra lettél hagyva ezen a hosszú éjszakán. Pedig csinos lány vagy... meg én is, de úgy látszik, már ez se számít - folytatja melankólikusan, miközben lehunyja szemeit. - Csak én sajnálom annyira az életem, hogy most is ki akarom használni?... Ti nem féltek a haláltól? Hiszen meghalunk, nem?
Felnyílnak szemei, melyek most csillognak a lappangó félelemtől. Hangja nem csap át hisztérikusba, inkább beletörődően úszik a csöndes éjszakában. A bor még mindig eltompítja annyira, hogy ne szoruljon össze a gyomra, ha a másnapra gondol, de lassan-lassan a feje is ki fog tisztulni, s akkor talán sokkal kétségbeesetebb lesz.
- Meg kéne szökni - vonja le a következtetést, de annyira semleges hanggal mondja, hogy Dóin biztosra veheti, hogy nem gondolja komolyan. |
Dóin csendesen kuncogott, örült az engedélynek, mi szerint aludhatott a saját sátrában. Aztán egy kis ideig elgondolkozott mire is gondolt pontosan Karsi.
-Fa... Fabiotra gondolsz? Mivel csapott volna be? |
Akár örül, akár nem, sok esélye nincs arra, hogy megszabaduljon tőle...
A boszorkány elsőnek nem reagál semmire, aztán amikor Dóin mellé fekszik, mocorogni kezd, és a másik oldalára fordul, a lány felé - közben természetesen maga alá gyűrve a takarót, így Dóin kedvessége mit sem ért.
Szemei résnyire nyílnak, homályos tekintetét sokáig járatja a fél elf vonásain, mire arcán meglátszódik, hogy felismerte a lányt. Bágyadtan elmosolyodik, s fél karjával átöleli a vállát.
- Mégse találtad meg a sátrad? - suttogja lassan, majd a mondat végén mély levegőt vesz. Pár másodpercig csöndben marad, mintha a válaszra várna, aztán folytatja: - Nem baj, Dóin, nyugodtan aludj itt... Más hálótársam úgyse akadt.
Sokáig bámul a semmibe némán, szempillája se rezdül, majd újra Dóin szemeire fókuszál.
- Téged is becsaptak? - teszi fel a nagy kérdést, s ajkait félmosolyba húzza. |
A fél-elf lány szemei lassan felnyíltak, ahogy valaki elnyúlt mellette, majd ijedten feltámaszkodott. Miután sikerült kivennie a sötétben Karsi vonásait megnyugodva mosolyodik el.
-Eltévedtél, kedves? -hajolt hozzá szelíden suttogva, végül csak adott egy puszit a boszorkány arcára és gondosan betakarta. -Jó éjszakát, Karsi. -azzal ő is visszafeküdt kemény párnájára. Talán még örül is, hogy a boszorkány betévedt hozzá. |
Az első választ hallva összevonja kicsit szemöldökeit, ám gyorsan megnyugtatja magát, hogy biztos csak rosszul hallotta. Aztán el is felejti saját kérdését, s örömmel veszi észre, hogy sikerült a fának döntenie a férfit. Persze nem csodálkozik: biztosra veszi, hogy Jak gondolatai is arrafelé kalandoznak, amerre az övéi.
Gyengéden a férfi nyaka köré fonja karjait, ám hamarosan visszahúzza őket: még hogy Árnybirodalom? Az meg hogy a csudába került bele a képbe? - méltatlankodik magában. A férfi vállára hajtja fejét, majd mintegy másfél percig elmereng, hogy gondolkodásra serkentse eszecskéjét... Heves homlokráncolás közepette rakosgatja össze homályos emlékképeit, s egyre jobban elkomorul, ahogy kapizsgálni kezdi a dolgokat.
Erőtlenül megingatja fejét, majd hosszú, vékony ujjait a férfi álla alá teszi, s finoman ajkaihoz irányítja Jak ajkait - ám amint az elf elmozdítja arcát, s kérdezősködik, csalódott fintort ölt magára, miközben hátrál egy lépést és meginog. Hát hogy történhet ilyen?
- De, elfáradtam - közli affektálva. Állát durcásan megemeli, és megfordul a fejében a gondolat, hogy csak úgy faképnél hagyja Jakot, de az első lépés után megtorpan (majdnem el is veszti egyensúlyát). Kicsit se osztozva Fabiot optimizmusán, akadozó nyelvvel megjegyzi: - Holnap talán meghalunk, ön pedig visszasít... vissz... visszautasítja a lehetőségét, hogy élvezze az utolsó óráit. Vagy csak fából van? Mindenesetre... nem értem. Jó éjszakát, uram. - Azzal minden ok nélkül kacarászik egy keveset, s bizonytalan léptekkel elindul abba az irányba, amerre a sátrát sejti.
A feje sehogy se akar kitisztulni, s ennek köszönhetően óráknak tetsző percekig bolyong a táborban, mint egy holdkóros, miközben magában egyfolytában korholja saját magát, hogy hagyta futni Fabiotot... Szerencsére senkivel se találkozik az alatt a fertályóra alatt, amíg végre ismerős sátrakhoz vetődik. Megáll az egyik előtt, s hosszan tanulmányozni kezdi. Végül konstatálja, hogy hazaért, majd bemászik, kényelmesen elnyúlik és elalszik - Dóin sátrában... |
| -Jó éjszakát, hasonló jókat -hajt fejet maga is majd továbbindul. A csillagok távoli ezüst fénye apró cseppekben folyik le arcán, ruháin, távolodó alakját egyre valószínűtlenebbé téve. |
| -Úgy tűnik... -rándítja meg bátortalanul vállát Dóin, majd Fabiotra mosolyog és finoman fejet hajt felé. -Jó éjszakát, Fabiot. Rémálom mentes, szép éjszakát... -mielőtt magára húzná a sátor ajtaját kedves mosollyal arcán még integet a viharmágusnak, majd mély sóhaj kíséretében ledobja zsákját. Lantját kezébe véve ült fekhelyére és egészen csendesen, lágyan pengetni kezdte a húrokat. Sok minden járt a fejében. A barátok, akiktől most távol van, a barátok, akik a többi sátorban pihennek, a tegnap, a holnap... Fabiot hajnalszőke haja és rejtélyes pillantása... Végül még elmormolt egy csendes imát, majd elnyúlt a kényelmetlen fekhelyen és lantját ölelve mély álomba merült. |
Fabiot figyelmesen végighallgatja a dal elejét. Amikor a végén Dóin felnevet maga is mosolyog. Felsóhajt és a füle mögé simítja kósza tincseit.
-Valóban szép dal. Nagyon szép a hangja, s nem csak amikor énekel. Biztosra veszem... biztosra veszem, a fogadóban örömmel alkalmazná önt a törp.
Elbizonytalanodott hangja a mondat közepén, mintha csak másképp akarta volna befejezni. Ekkor azonban megáll a sátorrengeteg közepén egy sárga vascsövekből, és idegen anyagú terepszínű vászonból összerótt alkotmány mellett. Ennek bejáratánál ismerős batyut fedezhet fel a lány: a saját hátizsákja pihen ott.
-Ha nem tévedek, ezt a helyet jelölték ki magának. Ezek szerint eljött a búcsú ideje.
Arca még mindig kifürkészhetetlen, ám mégis úgy tűnik, mintha nem negatív érzések rejtőznének vonásai mögött. Mintha csak bármelyik pillanatban elmosolyodhatna. |
A fél-elf lány zavartan kezdett kacagni.
-Hát... öm... nem túl közismert. -motyogja, miközben arcát teljes mértékben elönti a pír. -"Szemed látom én" a címe... Ha nem ismeri, elénekelhetem... -mondja végül, miután zavara kissé elcsitult. Kicsit még küzdött, hogy visszakaphassa hangját elszorult torkától, majd egy apró sóhajt követőn belekezdett a dalocskába, miközben lassú, kényelmes léptekkel tovább indult sátra feltételezett irányába, remélve, hogy Fabiot vele tart.
Nézz fel az égre, és mondd el mit látsz?
Hallom a hangodat, bármerre jársz.
És érzem, hogy szívemben olvad a jég...
Szemedben csillagfény ég.
Dóin elcsendesedve neveti el magát újra, majd mosolyogva Fabiotra néz.
-Ez... ugyan csak az első versszak... de a többi... úgy hiszem nem volna időszerű. Még... De... egyszer... talán... eléneklem magának az egész dalt. |
Fabiot tekintete követte Dóinét a mennyboltra, s egy hosszú pillanatig megpihent rajta.
-A különbözőség félelmet szül, de többször tanácstalanságot. És néha szimpátiát.
Gondolkodott hangosan. Mire visszatekintett a lány már a szemeibe nézett. Megköszörülte a torkát és kissé szertartásosan meghajolt.
-Én is örülök az ismeretségnek. Úgy gondolom nem vesztettünk semmit, lesz még időnk beszélgetni. Csak előbb teljesítenünk kell a kötelességünket.
Ilyen hangsúllyal a másnapi ebédről szoktak beszélni az emberek. Úgy tűnik a férfi nem kételkedik a sikerben.
-Melyik dal jutott eszébe, talán ismerhetem énis? |
Dóin ismét vidáman a viharmágusra mosolygott. A tekintetében csodálat csillant, hallva a viharmágus bölcsességét. És tényleg... milyen igaza van.
-Bár minden ember így látná... De sajnos egyre kevesebben hajlandóak szóba állni azzal, aki más. Nem fogadják el, ha valaki különbözik tőlük. Én... -Dóin mélyet sóhajtva nézett a gyönyörű, tiszta égre. -Nem hiszek a szörnyekben. És félek, hogy a holnap lerombolja mindazt, amiben eddig hittem. -Fabiot szemébe nézve ismét elmosolyodik. Eddigi kétségei feloszlani látszanak, ahogy elmerül a viharmágus különleges tekintetének csodálásában. -Mindenesetre... Boldoggá tesz, hogy megismerhettem önt. Bár... sajnálom, hogy ez nem következhetett be előbb. -zavarában elpirulva hirtelen elkapja tekintetét és kineveti önmagát. -Bocsánat... eszembe jutott egy dal... szakmai ártalom. -kacagja jókedvvel és újra Fabiotra néz. |
Csendben hallgatta a bárd mesés történetét a sárkánykról, a barátairól és egy olyan világról, ahol nem kell megölni azt, ami furcsa. Lebilincselő képzet. Talán egyszer, nagyon régen Fabiot is magáénak vallotta ezt. Azóta viszont megtanulta, hogy amit nem értünk meg, annak valószínűleg gyilkos agyarai és karmai vannak, és el akarnak pusztítani velük. Mégis, Dóin valahogy úgy tudta előadni, hogy már-már elhitte neki. Kellemes érzés volt.
-Szép mindaz, amit az ember szeretettel szemlél -válaszolt egy régi bölcsességgel- és a világ elfogadásához vezető úthoz az embernek előbb magát kell elfogadnia.
Ezzel nyugtázni akarta azt, hogy a lány fél szemmel is szépnek látja a világot, s csak egy szívdobbanással később döbbent rá, hogy maga mondott ítéletet ki nem mondott gondolatai fölött. |
| -Egyszer mindenképpen! -kacagta jókedvvel a bárd lány. Szerette volna vidámnak látni a viharmágust. -Egyszer én ismertem egy sárkányt! Egy igazit! -kezdett bele a mesélésbe lelkesen. -Ah... máig szép emlék az a hónap, amit vele töltöttem el. Még a mesterem sem tudott annyi mesét, mint az a sárkány. -újra nevetett, miközben arca elé húzta kósza tincseit. -Az én barátaim... talán mondhatom, hogy a legfurcsábbikakból kerültek ki. De nem bánom! Sokat tanultam tőlük. Hogy a szó erősebb a kardnál, és hogy nem mindig kell megölni azt, amit nem értünk meg, vagy hogy a világ egy szemmel nézve is lehet gyönyörű... -egy pillanatra elakadt a szava és újra megigazította jádeszemét elrejtő tincseit. |
Felvonja szemöldökét és ismét megrándul a szája. Ez alkalommal igen valószínű, hogy mosoly akart lenni, de ismét semlegers arcáról nem lehet mást leolvasni.
-A családom a klánom, a Száműzöttek Klánja.
Felemeli bal kezét. A finom anyagú bőr kesztyűre, annak gyűrűs ujjára egy pecsétgyűrű van húzva, melyre egy pegazus szimbóluma van nyomva. Kesztyű nélküli jobbjának ujjait végigfuttatja töprengően az ékszeren.
-Vannak barátaim, persze -folytatja- A legközelebbi, ezen a vidéken az egyetlen, Lord Raptor, a törp. Ő vezeti a Nyúvadt Fekete Sárkányhoz címzett fogadót a Kalandok Városában. Onnan jött a csapat többi része is. Egyszer talán ellátogathatna, szép hely.
Az "egyszer" a vihar mágus szájából akár úgy is hangozhatott volna, hogy "talán egy másik életben". |
Dóin kicsit bátortalanul lépked a viharmágus oldalán. Nem tudja szabadna-e szólnia, vagy jobban teszi, ha hallgat. Érzi így is ,hogy megbántotta Fabiotot, de bármennyire is bizalmat érez iránta, nem ismeri.
-Fa... Fabiot. -szólítja meg végül félve rá mosolyogva. -Magát haza várja valaki? Család, gyerekek... testvér vagy barát? |
| A viharmágus visszavonta jobbját és egy szívdobbanásnyi ideig megrándult a szája. Ez ugyanolyan eséllyel lehetett mosoly, mint fintor. Azonban fintor volt. Ám átértékelve talán nem is baj, ha ma már nem érintkezik nőkkel. Legalábbis józan esze valami ilyesmit ötölt ki. Minden esetre tökéletesen megértette Dóin tartózkodását, illetve, hogy mostmár az egyetlen célja Fabiottal az, hogy a sátrához vezesse. Furcsa veszteségérzet járta át emiatt, de nem értette az okát. Sóhajtva indult a megadott irányba. |
Dóin aggódva néz Karsi után, remélve, hogy annak nem esik majd baja, majd fáradtan sóhajt.
-Jó volna már megtalálni a sátram. -néz a viharmágusra halovány mosollyal és összekulcsolva kezeit indul tovább, megpróbálva figyelmen kívül hagyni a felé nyújtott kezet. |
Valoban sikerul a fahoz szoritania...a fejvadasz nem szeretne eroszakot alkalmazni. Azert viccesen nez ki, ahogy az illuminalt emberno a fahoz szoritja a harcedzett veterant. Ez azonban cseppet sem erdekli az elfet, ejszaka van, senki sem latja oket. Finoman elmosolyodik a kerdes hallatan.
-Sator? En nem satorban alszom, holgyem, hanem a fak lombjai kozt. Satram csak arra az esetre van, ha nem lenne fa...
Azt nem emliti meg, hogy a taborban egy szem fa sincs, talan nem veszi eszre a masik.
-Hogy mit tennek?
Elgondolkodva hatradonti a fejet, aztan kejesen elmosolyodik.
-Magammal vinnek par lelket az Arnybirodalomba.
Ezt sem fejti ki jobban...Karsi ugyis mindjart tapasztalhatja, mikor ajkai szokatlanul hideg bort ernek. A ferfi faarccal veszi tudomasul, hogy azok a piros, formas ajkak hozzaernek...nem fintorodik el, meg megsertene. A no neki tul puha, sosem ertette, mit esznek az ilyeneken mas ferfik...bezzeg a sotetelf nostenyek...azok a pengevekony, huvos ajkak, csontos testfelepitesuk...na es azok a hegyes fulek! Azokert teljesen odavan. Elmosolyodik a gondolataiba ferkozott kepek hatasara, ami jelen helyzetben talan meg felreertheto is lehet a masik fel szamara...
Azt az aldozatot azonban semmi esetre sem hozza meg, hogy megcsokolja. Ismeri jol a boszorkanypraktikakat, aztan ki tudja, mit muvel vele egy reszeg boszorkany?
Ha a no ilyesmivel probalkozna, mindig egy kicsit arebb forditja a fejet, hogy pont ne jojjon ossze, kozben vegig mosolyog.
-Nem faradt meg el, holgyem? Ugy nez ki, mint aki nagyon almosan erzi magat, es menten elalszik...nem almos?
Megfogja a no derekat, valojaban igy akadalyozza meg, hogy teljesen hozzabujjon. |
// folytatjuk ;] véleményem szerint így a legegyszerűbb. szóljatok, ha valamire rosszul emlékszek... //
Ahogy Jak karjaiba kapja, vegyes érzelmek, érzések kezdenek kavarogni benne: egyrészt nem kis örömére szolgál, hogy ilyen egyszerű, de annál hatásosabb demonstrációt kap az elf erejéről, másrészt gyomra heves rándulásokkal adja a boszorkány tudtára, hogy ezt azért mégse kellene. Nyel egy párat és vesz egy mély levegőt.
- Uram! Azonnal tegyen le - böki ki, mikor visszanyeri hangját, igyekezvén megközelíteni valami könnyed és játékos hangnemet, s el is kacagja magát, mert azért mégiscsak mulatságos a helyzet. Erőtlenül megütögeti a férfi vállát, hogy szavainak nyomatékot adjon, és addig erősködik, amíg Jak meg nem adja magát.
Amint újra két lábbal áll a talajon, hang nélkül sóhajt, s erősen belekapaszkodik a férfi karjába, hogy ne dőljön el.
- Merre van a sátra, uram? - kérdezi kacarászva, amint lényegesen eltávolodnak Fabiotéktól, s választ se várva megtorpan egy fa mellett, majd finoman annak törzséhez szorítja a férfit, a legkisebb ellenállásra se számítva - és persze reménykedik akciója sikerében. - Mit tenne, ha biztosan tudná, hogy holnap meghalunk? - szegezi neki a kérdést ártatlan tekintettel, de ajkai minduntalan kacér mosolyba ugranak.
Hosszú pillanatokig némán fürkészi Jak szemeit, majd hirtelen a vállához bújik, és csókokat lehel nyakára. |
//Potoljuk...Karsi-user jon. 
Remelem, nem valamelyik mod elte ki cenzuras hajlamait...nem volt semmi nyomdafesteket nem turo, vagy kiskoruakra artalmas beiras. A celozgatasok is csak celozgatasok maradnanak. :P// |
| //én nem láttam semmit eleve :F // |
| //fenébe. mi legyen? ha pótoljuk, akkor gyorsan :x // |
| // Hát de, valami nagyon eltűnt... visszapótoljuk? // |
| Vándor, fejcsóválva figyeli a szemei előtt kibontakozó flőrt csatát. Mosolyogva tekint a távolodókra, és hirtelen emlékek rohanják meg. Volt idő, amikor ő maga is hasonlóan incselkedett egy barbár nővel. Olyan rég volt! Érzelmeinek valódiságát, már csak a lánya létezése bizonyítja. Vajon merre lehet most? És mit művelhet vele a belé költözött sötétség?! Talán, már soha nem lessz alkalma megvédeni az ő kincsét. Csak remélheti, hogy nem az ellenkező oldalon talál majd rá. Elhesegeti az ártó gondolatokat, és egy hatalmas fának dőlve talán utoljára hajtja nyugovóra busa fejét. |
| //ize...csak nekem tunt el valami?// |
Pillanatokra csak a fejét tudja kapkodni. Másra esélye sincs, hiszen Karsi már fogja is a nem felé nyújtott kezet. Imponál férfiúi egójának, hogy Karsi ennyire kettesben akar lenni vele. Szemre való teremtés, mitagadás! Csak hát ugye boszorkány... ilyen szerencséje is csak a viharmágusnak lehet. Végül is, lehet, hogy csak tréfálkozott vele eddig.
Nagyjából eddig juthatott gondolataiban, amikor is Karsi a Dóin által mondott vers egy másik, igencsak egyféleképp érthető versszakát idézte, majd hozzásímult.
Ez már nem tréfadolog!
Ezerszer is átkozta köpenyét, melynek anyaga a bújás hatására oltalmazón ráborult a boszorka egyik vállára. Csak remélni merte, hogy nem adja alá a lovat ez, hiszen neki aztán tényleg semmi köze nem volt a ruhadarab önkényes megmozdulásához.
Úgy tűnik a nőstényördög tényleg nem akar tágítani mellőle, fejébe vette, hogy a bolondját járatja vele -magasságos viharok, ugye valójában nem gondolja komolyan!?- Dóin előtt. Egyiküket sem akarta megbántani, de ez azért már több volt a soknál.
Összevonta szemöldökét, és a máskor nyílt, rokonszenves arcvonásai valahogy most szoborszerűnek hatottak - egy rég letűnt kor névtelen figurájának haragvó képmása. Felkészült arra, hogy megmondja mindkettejüknek, hogy menjenek egyenesen tovább előre, neki még dolga van Gilithasnál. És tesz egy nagy kört.
Mintha csak egy hűs fuvallat csapta volna meg, egy halovány megérzés, bizonytalan képzet. Valami, amit észre kellett volna vennie látószöge peremén. A gyomra öklömnyire ugrott össze, ahogy felismerte a veszély eddig emberi szemekkel láthatatlan forrását. Az árnyak öleléséből kirajzolódó töredékek humanoid alakká olvadtak össze. Jaksjahlang állt tőlük alig pár lépésnyi távolságra. Fabiot nyomó fájdalmat érzett jobbjában. Lenézett s látta, hogy egy fekete karószerű valamit kulcsolnak át ujjai Karsi keze helyett, görcsösen, s izületei elfehéredtek a megerőltetéstől. Nem is emlékezett mikor vette elő. A villámsújtotta fa üszkös szilánkjából a következő pillanatban villámból való korbácsot, a Fonatot bomlaszthatta volna ki, hogy harcba kerülhessen vélt ellenfelével, akiről kiderült, hogy csak a fejvadász. Lassú volt. Ha egy ellenfél lepi meg őket ilyen közelről, nem lett volna képes időben megvédeni a két illuminált kalandozótársát.
Hangosan fújta ki a levegőt -csak ekkor vette észre, hogy az egy örökkévalóságnyi időre benne szorult- arca most is szoborszerűen merev volt, ám most inkább összpontosítást sugallt. Eltette a szilánkot, mire fölnézett már ismét szemében játszottak azok a kis kiismerhetetlen fények. Nyílván reflexből elég hirtelen nyúlhatott a fegyverért, hisz szabaddá vált a keze. Most még az sem zavarná, ha meghúzta volna a boszorkány előbb őt fogva tartó karját, mosolyogva fogadja az elfet.
-Üdv Jak, remélem jól érezted magad az este. Természetesen a gondjaidra bízom a hölgyet -nem tartotta helyén valónak megemlíteni, hogy "mert az be van csípve"- ha már úgy is arra tartasz. Dóin sem lakik onnan messze, ha jól emlékszem.
Néz jelentőségteljesen a bárdra, mintha azt fontolgatná, ne varrja-e a szerencsétlen fejvadász nyakába őt is; aki már így sem tudja mire vállalkozott. Végül kinyújtja a nő felé a jobbját.
-De majd én elkísérem a szállásáig, nekem úgy is jót tenne még egy kis séta -hogy lehűtse és nyugton tudjon aludni a kis boszorka hozzányomódó testének érzete után, persze- Karsi, úgy tűnik elérkezett a búcsú pillanata...
A lány szemébe nézett és kézcsókot készült adni. Igaz, illetlenül bal kézzel, de hát nem vonhatja vissza a kinyújtott kezét, nem igaz? Illetve féltette személyi szabadságát. |
//Elnezest, osztrak bill...:P//
Remekul szorakozik az eloadason, aztan ugy dont, unnepronto lesz. Nem szeretne, ha masnap valamelyikuk alvashianya az o karara valna. Igy hat elorebb lep egy lepest, hogy a holdfeny megcsillanjon a hevederbol kikandikalo dobotorokon, na meg hogy kulon valjon kornyezetetol.
Egy pillanat hatasszunet, hogy eszrevegyek...vagy sem. Ez esetben nagyot fognak ugrani - ha eddig nem tettek volna -, mikor halk, am megis hatarozott hangon megszolal.
-O, en PONTOSAN tudom, merre van a satra, kisasszony.
Kozelebb lep a boszorkanyhoz, hogy ne legyen ketseges, kihez beszel.
-Masra sem figyeltem erkezese ota...egesz veletlenul pont az enyem mellett van. Elkiserjem en?
Meg egy lepes, es mar mellettuk van. Egyik karjat a no dereka kore fonja, mar amennyire Fabiot kozelsege engedi, de azert megfeszulve, hogy reagalhasson esetleg egy reflexszeru visszakezes pofonra vagy alattomos rugasra. Az ilyesmi belerogzul az elfbe, mikor sotetelf kedvese van...
Amennyiben eddig eljutott, gyengen huzza el Fabiottol a not, mar ha az engedi. Eroszakot azert nem fog alkalmazni; onkentes segitokeszsege nem terjed odaig, hogy ellenseget szerezzen maganak egy fontos csata elott.
Ha sikerul akcioja, elindul Karsival annak satra fele //gondolom van...//, es visszafordulva rakacsint Fabiotra.
-Azert aludjatok is valamit...
Mintha mosolyogna, bar lehet, hogy csak a mamor lattatja ezt a szemlelokkel.
Ha terve sikerul, szandekaban all a boszorkanyt leszallitani annak lakhelyen, aztan egy MASIK helyen nyugovora terni. Mindig is csak a sotetelf nostenyekre bukott...
No persze, ha nem jon be szamitasa, mashogy fog reagalni a dolgokra.
//akkor storno.  // |
- Jó éjszakát, Dóin - mondja elégedett mosollyal, némi melegséget csempészve hangjába, mintha ezzel kívánná megköszönni, hogy a lány készségesen magára hagyja a férfival. Aztán hogy, hogy nem, Fabiot megállítja, s mivel a boszorkány már épp eleget ivott ahhoz, hogy ne tudja hibátlanul nyomon követni az eseményeket, elsőre nem is veszi zokon eme gesztust. Ám amikor Dóin gyorsan meggondolja magát, csalódott hangocskát ejt ki a száján, s szabadon maradt kezével Fabiot kinyújtott kezéért nyúl, majd finoman megragadja.
- Hallod, egyenesen - böki ki Dóinhoz fordulva, s bár hangjába egykedvűség bújik meg, szemeit cinkosan a lányra villantja, hátha ismét a pálfordulás mellett dönt.
- Előfordulhat, hogy a sátra az enyém közelében van? - kacérkodik tovább Fabiottal, megintcsak figyelmen kívül hagyva Dóin jelenlétét, ám kénytelen ismét felé fordulni, amikor megszorítja karját.
Józanabb állapotban valószínűleg hamar megelégelte volna a huzavonát, és hamarabb fel is adta volna, de ilyen eltompult elmével csupán az tudott a fejében megmaradni tartós gondolatként, hogy mihamarabb és minél tovább kettesben maradjon a karjaiban szorongatott humanoid hímmel.
Előbb a rámosolygó Dóinra, majd a menekülni vágyó Fabiotra sandít, mintha kapizsgálná, hogy miben mesterkednek, majd erőtlenül felröhög, s kedélyesen elszavalja az egyik versszakot:
"Együtt be sokszor feküdtünk,
Bár soha meg nem esküdtünk!
Az éjjel is, csak megintsem,
Együtt hálunk úgye, kincsem?"
Azzal buja mosollyal a férfira néz, és hozzásimul. |
Dóin gerincén valami furcsa remegés rohan keresztül, mikor a viharmágus a karjáért kap. Egy kicsit talán riadtan fordul vissza és hallgatja végig a nálánál jóval kétségbeesettebb Fabiotot, majd egy bátortalan félmosolyt enged felé. Kicsit még el is szégyenli magát, hogy ennyire átlátszó volt a hazugsága, mi szerint tudja merre kell mennie.
-Rendben. -válaszolja kicsit leszegett fejjel, majd megkerülve a viharmágust Karsi karját szorítja meg, nem túl erősen, de határozottan és egy kis botlással ránt is egyet a boszorkányon.
-Hé! Karsi! -mosolyog visszatérő jókedvvel a boszorkányra, remélve, hogy egy finom kis barátságos csellel sikerül elszakítania Fabiottól, hogy a szerencsétlenül járt viharmágus levegőhöz juthasson. -Ismered azt a bordalt, hogy:
„Drága kincsem, galambocskám,
Csikóbőrös kulacsocskám!
Érted halok, érted élek,
Száz leányért nem cseréllek...”
// Csokonai Vitéz Mihály : Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz // |
Kérdések | Vélemények | Egyéb | Szavazások
A társalgás szabályai | A legaktívabb fórumok és fórumozók | Moderátori tevékenységek
|
