Vissza a Főoldalra
 
Feliratkozás Hírleveleinkre!
Adatvédelmi Tájékoztató
Ország Boltja 2011 Népszerűségi díj Egyéb kategória II. helyezett Ország Boltja 2012 Népszerűségi díj Hobbi és kellék kategória III. helyezett

Hírek, változások
Mi is az az AK?
AK Archívum
GN Archívum
Tartalomjegyzékek
Cikkek az újságból
Krónikák a boltban
Szavazások
Most ingyen kezdhetsz el játszani a Túlélők Földjén!
Kattints ide a részletekért...
Doomlord online game
Mágia Mesterei Online Játék
Pókerjáték
Szerkesztőség:
honlap@beholder.hu
Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci)
Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5)
Ha hibát találsz a honlapon:
Írj nekünk!
Ajánlott böngésző, felbontás:
Internet Explorer, 1024x768
 

Bölcső titka (Ősök Városa novella)

A novella Gazdag László "Olimpiai Expedíció" című időutazásos ötletén alapul.

- Barátaim! Nagy megtiszteltetés ért az elmúlt napokban: maga Maglitudor Professzor úr kért meg arra, hogy a hitelesség kedvéért személyesen meséljem el Bölcső históriáját. Mint ahogy azt a laborban kifejtette: e rövid és szomorú történet különösen tanulságos lehet ma, mikor elszabadultak az indulatok és a klánok acsarkodva egymásnak estek. Ez talán rádöbbenti a józanabbakat a hatalomért való marakodás értelmetlenségére és roppant veszélyességére is!

A Professzor úr azon kívánságának is hangot adott, hogy a mostanában gombamód szaporodó szövetségek számára is szolgáljanak útmutatásul e szavak; ne essenek prédájául a túlfűtött, uszító háborús szónoklatoknak. Talán bennük nyugszik egy szebb jövő csírája, s a mostani halkan elsuttogott békeóhajainkat majd ők zenghetik el teli torokból....

Ami történt, az még mit sem sejtő lárvakoromban történt, hozzávetőlegesen a következőképpen:

Épp egy kiadós ásatáson voltam túl, s furcsa titkokat rejtő agyagtáblákkal a zsákomban bandukoltam hazafelé. Fejemben egymást kergették a gondolatok. Mire fel-eszméltem, azon kaptam magam, hogy egy ősidők óta nem használt barlangjáratba tévedtem. Enyhe nyugtalanság kerített a hatalmába, hisz innen már nem lehetett messze a torzszülöttektől hemzsegő csatornaszint lejárata...

Vártam pár másodpercet, majd lélegzet-visszafojtva tettem egy bizonytalan lépést előre. A levegő meg se rezdült. Felszabadultan sóhajtottam. Ám a síri csönd egyszerre megtört, és tisztán kivehető léptek zajára lettem figyelmes. Azonmód kivert a veríték. Végigcikáztak az agyamon mindazoknak a szörnyűségeknek a nevei, amelyek képesek cafatokra szaggatni akár egy felnőtt galetkit is, s elfogott a rettegés! A léptek pedig egyre csak közeledtek és közeledtek...

A szívem a torkomban dobogott, amikor a vészjóslón ásítozó sötétségből egy szakadt rongyokba burkolt, hórihorgas alak bontakozott ki. Rémültem kiáltottam fel! Orromat égett hús bűze csapta meg. A jövevény testét rászáradt vér és korom borította, fejét pedig vastag gyolcskötegekkel tekerte be. Tépett ruházatán sértetlennek egyedül az a csillogó medalion tűnt, amit a nyakában viselt, s amin egy stilizált B-rúna tündökölt.

Ahogy félrehajtott fejjel füleltem, mintha halkan lihegett volna. Különös. Mikor a fejére pillantottam, az elnyűtt vászoncsíkok mögül két, megfáradt szem tekintett le reám.

- Hála az Ősöknek, hogy rád akadtam, drága Mahul! - szólított a nevemen nagy meglepetésemre. - Már azt hittem, sohasem látlak viszont, kedves barátom! - folytatta. Én meg csak álltam meghökkenve, és egy hang sem jött ki a torkomon, miközben a furcsa idegen szemei huncut módon hunyorogtak. Ha nem lettem volna annyira megszeppenve, meg lettem volna győződve róla, hogy az arcát takaró lepel mögött mosolyog is.

- De nincs most erre időnk! - közölte szenvtelenül. - Rövid az előttünk álló éjszaka! Jer hát velem! - s ezzel felém nyújtotta kormos kezét. A mozdulat nyomán egy kissé szétnyílt az oldalát fedő ruha, s övébe gyömöszölve két, megsárgult pergamentekercs világlott elő.

- De... de ki vagy te egyáltalán, és hon... honnan ismered a nevemet, mik... mikor még sohasem találkoztunk? - hebegtem, s próbáltam minél határozottabbnak látszani. Az idegen halkan felkuncogott:

- Hívj csak Bölcsőnek! Egyébként mi már találkoztunk, s mellesleg igen jó barátok vagyunk, még ha most nem is emlékszel rám! De hogy mindezt megértsd, az elején kell kezdenem. - közölte nemes egyszerűséggel. Szavait hallva valami furcsa bizalomfélét kezdtem érezni Bölcső iránt. Félelmem utolsó szikrája is elpárolgott, átadva helyét a mohó kíváncsiságnak. Maga mellé intett, s a vadászó torzszülöttek közelségének fittyet hányva indultunk el egy ismeretlen vájaton. Bölcső mutatta az utat. Egyik karját vállamra helyezve, a másikkal pedig élénken gesztikulálva furcsa történet elbeszélésébe fogott bele:

"Mikor még olyan fiatal voltam, mint most Te, én is tele voltam álmokkal, vágyakkal, tervekkel. Buzgott bennem a tettvágy, egy voltam a Hegy sok ezer ifjú titánja közül, s olthatatlan láng lobogott bennem, hogy megváltoztassam a világot. De ennek már vége. Ahogy teltek-múltak az évek, egyre feljebb és feljebb költöztem a Teron Hegy szintjein, s az egyéni kudarcok végül céltudatos, komoly felnőtté formáltak.

De közben megismerkedtem a hozzám hasonló gondolkodású galetkikkel, s nem kellett sok időnek eltelnie, hogy rájöjjünk: egyedül minden sokkal nehezebb. Csak együtt van esélyünk a boldogulásra! Így hát alapítottunk egy amolyan társaságot, vagy ahogy mostanában nevezik: szövetséget. Éppen olyat, mint amilyet nemsokára te is létrehozhatsz, ha magasabb szintre költözöl." - nagyot néztem erre, ő meg cinkosan reám kacsintott.

"De térjünk át a nagybetűs történelemre, életünk tanítómesterére! Történt ugyanis, hogy egy nap a földmélyi tárnákban turkáló régészcsoportok egyike nagy port felvető leletre bukkant: egy apró szobrocskára, ami egy groteszk, a saját farkába harapó kígyót ábrázolt. Oldalára egyetlen értelmes faj által sem használt, roppant bizarr rúnákat véstek.

Nyelvészprofesszoraink és a mágikus tanokban jártas tudoraink hosszú éveket töltöttek a könyvtárak és a levéltárak csöndjében, mígnem egy nap a kutatások eredményre vezettek. Zorbeglum professzornak ugyanis sikerült megfejtenie az írást! Kiderült, a különös vésetek jóval a galetkik föld alá menekülése előtti korban íródtak. Valami megfoghatatlan erejű hatalom lappangott bennük. A rovások azt ígérték, hogy megidézőjüket a dimenziók folyásának gátat szabva és dacolva a mindenség vastörvényeivel időben elmúlt korokba visszaröpítik.

A hír pestisként terjedve az egyik hegy lakosságát a másik után hozta lázba! S bizony bekövetkezett, ami várható volt: a galetkik beleszédültek mindazokba a határtalan előnyökbe, amelyeket az időutazás kínált. Felcsillant a remény, hogy mindenki lemoshatja a magán és a családján a múltban esett szégyenbélyeget, feltéve persze, hogy megszerzi és felhasználja az Ősi Véset hatalmát. A merészebb gondolkodók már a galetki nép felemelkedéséről beszéltek, és azt ígérték, hogy egy pillanat alatt semmivé tehetik a kínkeserves száműzetés nyomorát. Ó mennyire is ostobák voltak! S mennyire azok voltunk mi magunk is, amikor hallgattunk szavukra! Mert tanuld meg, Mahul: a hatalom rákos daganat, mely megeszi bennünk a józan ész sejtjeit!

Nem látta ezt Süvöltő Thorwald, a Teron Hegyi Főhelytartó sem, amint elrendelte, hogy a rúnák útmutatásai alapján készítsék el az időutazást lehetővé tevő Felejtés Tekercsét! Kimondott szava pedig maga volt a megtestesült ige, akaratával még maga Zorbeglum professzor, az Ősi Véset legfőbb ismerője sem dacolhatott, pedig idejekorán figyelmeztetett mindenkit a várható veszélyekre! A kísérletek hosszú hónapokig elhúzódtak, mire elfogadható eredményre vezettek - a rossz nyelvek szerint számos galetki vére árán.

Megszületett hát a Felejtés Tekercse, minden bajunk okozója! Ám történt valami, amire senki sem számított: az Ősi Véset bűvös ereje átszállott reá! Ezzel a kígyót mintázó szoborról örökre eltűntek a rúnák, s minden mágikus töltését elvesztette - nem volt több ezentúl egy egyszerű dísztárgynál. Az újonnan alkotott elixírből tehát elkészült az első, s egyben az utolsó példány. Az egyetlen. S ez nagy-nagy veszélyeket rejtett magában!

Ezután persze - mint mindig, ha a hatalom elérhető közelségbe kerül sokak számára - a viszály sokfejű hidra-szörnye felütötte a fejét. Mert a különböző kolóniák lakói irigykedve tekintettek a Teron Hegyre, s azzal vádolták az ittenieket, hogy elrontották az Ősi Véset hatalmát, s maguknak akarják megtartani az elkészült egy szem tekercset - amiben volt is némi igazság. De a vádolók is legalább annyira szerették volna megkaparintani, mint a Teron hegybéliek. Hiába hangoztak hát el a magasztos szónoklatok, miszerint a Felejtés Tekercse az egész galetki civilizáció öröksége, ezek csak - szokás szerint - az önző bírvágy leplezésére szolgáltak!

Csoportok szervezkedtek, ármánykodtak, terveket szőttek, csakhogy megszerezhessék a tekercset! Az Ősi Véset átka megfogant: csakhamar odáig fajultak az események, hogy a Hegymélyi Kolóniák Szövetsége felbomlott, s a kapzsi urak egymás torkának estek. Ezzel kitört a Felejtés háborúja. A hegyek szintjei lángba borultak, a barlangfalakat vér szennyezte be, hatalmas galetki városokat emésztett el a pusztulás tüze, szövetségek estek szét, s a klánháborúk is kiújultak. A Hegyi Civilizációk anarchiába süllyedtek: a különböző szintek a senki földjévé váltak, ahol immáron gátlástalan és szabad öldöklés folyt. Az egykor oly ígéretes galetki kultúránk az önpusztítás mocskában fetrengve olyan mélyre süllyedt, mint még a Nagy Vész kora óta sohasem!"

- Nem, ennek nem szabad megtörténnie! ... Soha többé! - mormogta maga elé Bölcső, majd kihúzta magát, és elindult az egyik oldaljárat felé.

- Bölcső várj! - kiáltottam utána. - Most meg hová mész?

- Gyere! - intett felém. - Mutatok valamit, amit feltétlen látnod kell!

Bölcső egy hatalmas barlangcsarnokba vezetett, melynek cseppkőoszlopai a mennyezet sötétjébe vesztek! Ahogy körültekintettem, körös-körül kiemelkedő kőcsonkokat és varázslatos sziklaképződményeket láttam végestelen végig. Mereszthettem a szemem, ameddig csak elláttam! A rendelkezésünkre álló milgandfénynél jóformán csak halvány fogalmakat alkothattam mindezek méretéről, de így is lenyűgöztek monumentalitásukkal. Fülemet ekkor halk csobogás ütötte meg. Elámultam, ahogy a milgandfény egy tükörsima víztükrű barlangi tóba aláömlő, szikrázó vízfüggönyt világított meg. A tóból egy fürgén csörgedező patak tekergett végig a csarnokon, majd egy oldalsó járaton át távozott. Csak némán ámuldoztam a földmély e gigantikus csodái előtt, s egyszerre szánalmasan törpének éreztem magam az érintetlen természet hatalmassága és bámulatos szépsége előtt.

- Tetszik? - kérdezte Bölcső, s már indult is előre. Átugrott a patakon és rohant bele a csarnok homályába. Én magasra emelt milganddal, lépésről lépésre követtem, nehogy elcsússzak a síkos köveken. - Erre... erre... gyerünk! - hívott immáron leplezetlen boldogsággal a hangjában valahonnan előlröl. Egész viselkedése olybá tűnt számomra, mint amikor egy fáradt vándor évekig tartó hányattatás után visszatér régóta elhagyott otthonába.

Mikor utolértem, újabb csoda tárult a szemem elé. Ahogy meg tudtam állapítani, hozzávetőlegesen a barlangcsarnok közepén állhattunk, ahol egy ébenfekete sziklacsonk meredt merészen a barlang mennyezete felé. Akkora lehetett, mint egy templomtorony, s úgy nézett ki, mintha egy eltemetett sziklaóriás megkövesedett keze mutatna konok elszántsággal a Felszín felé.

- Ez - mutatott maga köré - egyike azoknak a barlangoknak, amelyeket a szövetségek választanak ki maguknak, hogy otthonra leljenek bennük!

- De... de hisz ez csodálatos! - ámuldoztam. - Biztos hasonló barlangja volt a te szövetségednek is, ugye? - erre Bölcső megmerevedett, mint aki karót nyelt. Úgy tűnt, hogy nem fog válaszolni, de nagy sokára mégis ezt mondta:

- Igen. Ami azt illeti, nekünk is volt barlangunk.

- És az milyen volt? - faggattam tovább csillogó szemekkel. - Volt legalább fele olyan szép, mint ez? - Bölcső erőltetetten felnevetett:

- Hogy volt-e ilyen szép? Mahul! Amit most látsz, az csupán egy vadbarlang, amit még nem vontak művelés alá! S mint ilyen, nem vetekedhet szépség dolgában a kérges galetkitenyerek által gyönyörűre megmunkált szövetségi barlanggal. - Ekkor felém fordult és a szemembe nézett: - Jó ha tudod kiskomám, hogy te most a mi szövetségi barlangunkban tartózkodsz! Viselkedj hát illő tisztelettel, mint meghívott vendég! - hunyorgott reám.

Elsápadtam.

- De... de az hogyan lehet? Nem értem!

- Nem-e? Ülj hát akkor ide mellém, s figyelj rám, mert folytatom az elmúlt korok tetteinek felidézését - válaszolta, majd belekezdett a mesélésbe.

"Emlékszem... - fúrta a barlang áthatolhatatlan homályába a tekintetét. - Emlékszem mindnyájukra, a Bölcsekre, ahogy magukat nevezték, s én is egy voltam közülük. Emlékszem még a boldog napokra, amikor nevetve ültük körül az asztalokat, s egy kupa sör mellett viccelődtünk, miközben zenészeink daloltak. Máskor búskomoran lóbáltuk lábainkat a patak melletti sziklákon, s együtt próbáltuk megfejteni mindazt a rejtélyt, ami a galetki lányokat jellemzi, s amit sohasem értettünk meg, mert férfiként igazán meg sem érthettük. Emlékszem azokra a napokra is, amikor együtt izzadtunk a kemény építkezéseknél, ahogy sorra épültek közösségi munkáink gyümölcsei... Emlékszem a Lordok Házának ünnepélyes megnyitására, a cirádás szónoklatokra, az ünnepségekre, a fergeteges táncmulatságokra. S emlékszem a Bölcsek Kövére is, melyben megtestesült valamennyi tudásunk, az évek alatt felhalmozott tapasztalataink, hosszadalmas kutatásaink és kísérleteink. S ahogy az akkori Bölcsek Bölcse évközép napján a feje fölé emelte a bűvös, aranyló követ, eltátott szájjal bámultuk. Akkor... igen, azt hiszem akkor telt meg színültig boldogságunk serlege. Még nem tudtuk, már csak egy csepp hiányzik, hogy a vöröslő folyadék végképp kicsorduljon.

Másnap kaptuk a hírt, hogy kitört a Felejtés Háborúja. Hazudnék, ha tagadnám, mily ujjongó lelkesedéssel fogadtuk, s ha nem ismerném el, hogy kipirult arccal mi is magunknak követeltük a Felejtés Tekercsét. Így múlt el a világ dicsősége! Az háborús hónapok aztán éreztetni kezdték hatásaikat: egyre inkább elemésztett mindent a csaták nevenincs borzalma: sokan, akik önként jelentkeztek harcolni - védeni a hazát, ahogy szédítették őket -, már valamelyik barlang mélyén aludták örök álmukat. A helytartók elvesztették irányításukat a szintek fölött, a Teron Hegy - mint az összes többi - káoszba fulladt. Mindenhol rablóbandák garázdálkodtak, terjesztve a pusztulást és a mételyt, mint ahogy azt az imént már meséltem. Közel voltunk hát ahhoz, hogy a galetki világ megsemmisüljön. Hogy végül nem így történt, az egy agg professzor érdeme.

Tudósaink ugyanis kapcsolatban álltak Zorbeglummal, aki végtére is a Felejtés Tekercsének alkotója volt. Rágta is emiatt a méreg és a lelkiismeretfurdalás sokszor, hiába is vigasztaltuk. Eljött aztán az a nap, mikor a hegyekben élő, még hadrafogható galetkik összeálltak, és eljöttek ide, a Teron Hegybe, megostromolni a tudós klán épületet, és elragadni áhított kincsüket. Éreztük, ahogy megrengett az egész hegy, amint ez az iszonyatos ármádia benyomult a lárvaszintre. Hallottuk az örömujjongásaikat, s a szintek padlói remegtek a menetelő bakancsok döngéseitől. Az asztráltérben vándorló pszionicistáink több tízezer vonuló galetki kisugárzásáról beszéltek.

Ilyen körülmények között gyülekezett hát a keserves években megtizedelődött szövetség tagsága, a biztos pusztulás tudatától terhesen. Hol voltak már egykori gyújtó beszédű szónoklataink? A tanácstalanság lett úrrá rajtunk.

S egyszer csak jött a sürgöny: Zorbeglum Professzor azonnal látni akarja valamennyi, még életben lévő Bölcset. Itt-ott felhangzott a kétely hangja - néhányan csapdáról pusmogtak, meg arról, hogy a vesztünkbe rohanunk. Meg kell vallani, volt is igazság ezekben a szavakban, mégis elmentünk. Mi mást tehettünk volna?

- Figyeljetek reám, kik magatokat Bölcsnek gondoljátok! - Az öreg Zorbeglum kialvatlanságtól vöröslő szemekkel tekintett végig rajtunk, miközben izgatottan kapkodta kis pipájából apró nyeletekben a füstöt. - Olyan hatalmas erőket hívtunk életre, amelyeknek örökre rejtve kellett volna maradniuk! A galetkik gyarlók, s nem tudnak mit kezdeni az olyan tudással, ami fölött nincs uralmuk. S mi lehet hatalmasabb erő, mint az idő? Melyik az a mágus, vagy akár Isten, aki a hegyeket porrá őröli, a királyokat trónjuktól megfosztja, birodalmakat épít, generációknak ad életet és szenvtelenül löki őket a sír mélyére, mindezt a legcsekélyebb erőfeszítés nélkül? Ezt uralni képtelenség - s ostobák voltunk, mert hagytuk magunkat elcsábítani. Megmérgeződtünk az Ősi Véset szavaitól! S világunk veszni látszik!

Tanácstalanul álltuk körbe az öreg tudóst. Fölállt ekkor a Bölcsek egyik Bajnoka.

- Mire várunk akkor? Pusztítsuk el a Tekercset azon nyomban, mielőtt ideérnének a hódítók! - dörrent föl haragosan, s már nyúlt is a buzogányáért. De a professzor mérsékletre intette.

- Drága barátaim! Úgy látszik, nem értettétek meg, amit az imént mondtam. Nem szállhatunk szembe a Tekercs hatalmával! Immáron végképp uralja a galetkik képzeletét! Addig kutakodnak utána, míg meg nem kaparintják maguknak! Ha mi megsemmisítenénk, mielőtt ideérnének, azzal végképp halálra ítélnénk a galetki fajt! A hódítók nem hinnének nekünk - hisz képtelenek felfogni azt, hogy bárki önszántából eldobná magától ezt a lehetőséget. Tovább folyna az öldöklés. Aztán a gyanú árnyéka úgyis egymásra vetülne, s nem haboznának a másik vérét ontani a hatalom reményében. Ha lennének is, akik túlélnék a mészárlást, azok elaljasulva már nem lennének különbek a hegymélyi torzszülötteknél.

- Akkor végünk! - mondogatták maguk elé szövetségtársaim.

- Még nem! - emelte fel az öreg konokan az ujját. - Egyet éppenséggel tehetünk: megpróbálhatjuk felhasználni a Tekercset, hogy jóvátegyük vele mindazt a borzalmat, amit okozott.

Megdöbbentünk. Hát persze! Hisz oly kézenfekvő a megoldás! Mindvégig ott volt az orrunk előtt, így hát nem is vettük észre! De a kezdeti lelkesedés hamar lelohadt, ahogy számbavettük a felmerülő problémákat.

- Zorbeglum Professzor! - állt elő az egyik tudósunk. - De akkor miért nem használtad fel korábban? S miért van szükséged ránk? - Az öreg szipákolt egyet a pipájából, majd olyanmód fújta ki, hogy minden porcikáján tükröződött: nagyon nem akaródzik neki erről beszélnie.

- Mikor a Tekercsre fektettük az Ősi Véset mágiáját, valahogy meg kellett kötnünk a hatalmát, s ez iszonyatos mennyiségű lélekenergia felhasználását követelte meg. Néhány kollégám bele is halt ebbe a műveletbe. Ők voltak a Tekercs első áldozatai. Ez azt vonta maga után, hogy legalább ugyanekkora mennyiségű lélekenergia szükségeltetett ahhoz is, hogy ezt újra kisüssük belőle. Ez pedig nem állt a rendelkezésünkre. Így bár a Tekercs a birtokunkban volt, használni mégsem tudtuk. De most... most muszáj előteremtenünk a szükséges mennyiséget!

- Hát rendben van - állt fel az egyik barátunk, akit csak a Bölcsek Szájhősének becéztünk, mert felettébb kedvelte az átokszórás művészetét. - A Bölcsek készséggel állnak a rendelkezésedre, jó uram! Mi segíthetünk. Már üzembe helyeztük a harmadik lélekenergia generátorunkat. Ha az azáltal termelt lélekenergiát felhasználnánk... - De Zorbeglum szomorúan nemet intett:

- Kevés.

- Ööö, akkor esetleg az állatkertünkben gondjainkra bízott torzszülöttekét. A gazdáik úgyis meghaltak már, és különben is megértenék, hogy nincs más választásunk. - De a professzor egyre csak rázta a fejét:

- Az is kevés - és zavartan pislogott. Szemében mintha könny csillogott volna. A Bölcsek Szájhőse megszeppent. Ekkor magam szólaltam meg:

- Jól van, ha ezek nem segítenek, majd kerítünk más megoldást! De mondd meg nekünk, jó Zorbeglum, ha nem használhatjuk fel az épületeinket és a szolgáinkat, akkor miből nyerünk lélekenergiát?... Mit áldozzunk akkor fel?

A professzor hallgatott. Végigtekintettem a Bölcseken. Mindegyikük arca lángolt a lelkesedéstől és a tenniakarástól, ám a kínos csendben egyikük a másikuk után sápadt el, és zuhant magába. Mikor a csend már kezdett kellemetlenné válni, az öreg tudós rákezdett:

- Megbocsátotok nekem, ugye? Értsétek meg, nem akartam rosszat nektek, de ki máshoz fordulhattam volna? A többi szövetség vagy szétesett, vagy maguk is a Tekercs bűvkörébe kerültek. Ha lenne más megoldás, megtalálnám, higgyétek el! De nincs! Még a saját kollégáimban se bízok! Egyedül ti és a szövetségetek között van meg még ebben a sanyarú világban az a kapocs, amit barátságnak hívunk. Már csak ebben reménykedhetünk! S ami a kísérlet eredménye szempontjából kulcsfontosságú, ti rendelkeztek azzal a fókusszal - mutatott a Bölcsek Kövére -, amely képes megkötni a felszabaduló lélekenergiát, s ez megkönnyíti a kísérlet sikerét..."

Bölcső hangja már-már zokogásba fulladt:

- Hallod amit mondok, Mahul? Kísérletet mondott, mintha holmi páncélos tetvek feláldozásáról lett volna szó!!! Hogy mondhat valaki ilyet? Hogy lehet valaki ennyire érzéketlen? Átok a világra! S legyen átkozott Zorbeglum Professzor is, minden gyilkosok gyilkosa! - Nem bírva tovább tartóztatni magát, Bölcső rároskadt a Mutató ujj sziklára, s feltört belőle a zokogás. Gurgulázva hörögte világgá fájdalmát, mint a bika, akit tüzes vasrudakkal terelnek a karámba, hogy kiheréljék.

Nagy sokára összeszedte magát annyira, hogy újra beszélni tudjon. Közönyt erőltetett magára, de én tudtam, hogy a szíve szakad belé. Így hát elmesélte, miként húztak sorsot egymás között, s hogy a véletlen pont neki kedvezett. Bár kihallottam a hangján, hogy ő ezt a sors iróniájának érzi. A többiek ugyanis már megbékéltek a világgal, míg neki végig kellett néznie azt, ami ezután következett. S az nem lehetett könnyű - még erős gyomorral sem. Bár Bölcső nem beszélt róla, elképzelni is alig merem, micsoda sziklarepesztő energia szabadulhatott fel a Zorbeglum útmutatásai alapján elvégzett rituálé nyomán a körben álló Bölcsek - és a professzor - testéből. A vér és koromfoltok Bölcső ruháján mindennél beszédesebbek voltak...

Ekképpen esett hát, hogy a tekercset uraló mágia életbe lépett, s megtörtént az, ami mindezidáig még soha: az idő burka megrepedt, s Bölcső személyében megszületett az első - és alighanem az utolsó - időutazó galetki.

Eltelt egy kis idő, míg megemésztettem a hallottakat. S az eszem mindenestől tiltakozott ellene, hogy elhigyem ezt a képtelen mesét, mégis a szívem súgta azt, hogy hinnem kell. S mivel Bölcső nem akaródzott újra megszólalni, így hát ezt találtam mondani:

- Van itt néhány dolog, amit nem értek, kedves Bölcső! Mert hát rendben van, hogy visszajöttél a múltba - ha egyáltalán hiszek neked, gondoltam magamban -, de voltaképp mit keresel itt? Nem az a dolgod, hogy megsemmisítsd az Ősi Vésetet, hogy sohase találhassa meg senki a jövőben?

Ha arra számítottam, hogy érvelésem kimozdítja Bölcsőt az egykedvűségéből, nagyot tévedtem. Így hát folytattam:

- S van itt még valami. Amikor találkoztunk, én két tekercset láttam az övedbe tűzve. Az egyik bizonyára a Felejtés Tekercse lehetett. De a másik... - erre Bölcső szótlanul az övébe nyúlt, kihúzta az említett tekercset és a kezembe adta. Izgatottan hajtogattam ki. Az aljára egy hatalmas pecsét volt ütve. A halvány fényben ki is tudtam silabizálni a címét: C-h-a-r-t-a. Ám ahogy végigfutattam rajta a tekintetem, villámként hatolt belém a felismerés. Hiszen ez...

- Az én írásom!

- Pontosan - jött a felelet. - Nagyon is jó okom van rá, hogy most itt vagyok, és veled beszélgetek. Az, hogy ez az egész időparadoxon-e, vagy sem, nem érdekel. Mint ahogy az sem, hogy most egy új idődimenzióban vagyok-e, vagy sem. Hogy valahol, valamikor létezik-e még az az elátkozott jövő, azt sem tudom. Csak azt, hogy most itt, ebben a világban, a messzi múltban kötelességem megsemmisíteni az Ősi Vésetet, hogy az a borzalom, amit én átéltem, ne következhessen be újra. Soha többé! - Ekkor nyelt egyet.

- Ki vagy te tulajdonképpen, Bölcső? - szegeztem neki váratlanul a kérdést.

- Az, hogy ki voltam egykor, már nem bír jelentőséggel. Szétfolyt a múltban, mint ahogy az arcomból is csak égett húsmassza maradt. - Ezzel megérintette a fejét fedő gyolcsköteget, és felszisszent fájdalmában. - Most Bölcső vagyok. Az utolsó élő Bölcs itt, a múltban. De gyarló galetki is vagyok egyben. A legjobb barátaimat vesztettem el, s ezt Zorbeglum is megértené... Ez a Charta volt egykor szövetségünk alkotmánya, amit akkoriban csak nagykorú galetkik hozhattak létre. Te írtad, hisz te voltál az alapító Bölcsünk. S most, ha elfogadod, megkapod az esélyt, hogy újra az légy! Csak fel kell használnod a Chartát!

- És ha nem hiszek neked? - gyűrtem össze a pergament és húztam össze gyanakvóan a szemem. - Milyen garanciát tudsz adni, hogy igazat beszélsz?

- A szavamat! - mosolygott borongósan. - Rajtad áll, hogy megszervezed-e a Bölcsek Körét, vagy pedig tűzbe veted a Chartát, és elfelejted, hogy valaha is láttál! Bárhogy is döntesz, én elfogadom és szívemben nem lesz harag irántad.

Tanácstalanul tekintettem a valamikor általam írt Chartára. Tudtam, hogy egy ilyet magamtól csak hosszú évek kutatómunkája után tudnék újra írni - legkorábban húszévesen. Az pedig még 8 év! Ha most nem használom fel szövetségalapításra, akkor dobhatom sutba az egészet! Avagy most, avagy sohasem!

- Tudom, nehéz a döntés - suttogta Bölcső. - De sokszor kerülünk olyan helyzetbe életünk folyamán, hogy biztos tudás nélkül kell határoznunk. Ilyenkor csak a hitünk adhat reményt, hogy a helyes utat választjuk. És a bizalom. A barátaink bizalma. Mahul! Én bízok benned! Vállalod?

- Akárki is volt Bölcső, még aznap eltűnt az életemből. Mint említette, addig kell elmennie a még távolabbi múltba, amíg a Felejtés tekercsét életre hívó mágia aktív - nehogy hiábavaló legyen a Bölcsek áldozata.

Elment hát, ki részt se kapott, pedig az egészre futotta érdeméből! De nem tűnt el nyomtalanul! A mostani építkezések során ugyanis a Mutatóujj sziklát is megfaragtuk kicsit, s ekkor néhányan rúnaírást véltek felfedezni a szikla tövében. Furcsa. Mintha korábban nem lettek volna ott. Így hát rögvest milgandot tartottunk oda és elolvastuk:

"Itt fekszik kővel rakottan a teste, pihen.
Lelke a múlt köde árnyán a jövőt figyeli."

Könnyek szöktek a szemembe: lám, Bölcső Bölcs végül meglelte a sorsát. Az, ki egykor ő volt, rég halott már, de híveit, a Bölcseket, a hit el nem hagyja. Együtt erősítjük egymás között a barátság kötelékét, és együtt vállaljuk (olykor hibás) döntéseinket, még ha ez néha nehéz is.

Az Emlékkő ma is ott áll a szövetségi barlang közepén. S mikor tisztelettel adózva Bölcső Bölcs emléke előtt fejet hajtunk, senki sem tudja, hogy ki térdel a saját sírja előtt...

Írta: Dart Mahul
A cikk az Alanori Krónika 81. számában jelent meg.

(A szavazáshoz be kell jelentkezned!)
(átlag: 25 szavazat alapján 7.7)

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Yarmbaur (Ősök Városa novella).

Létrehozás: 2004. október 18. 13:37:11Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:10 Küldd el a cikket másoknak Nyomtatási forma


Főoldal | Túlélők Földje | Ősök Városa | Kalandok Földje | Sárkányölő | Puzzle | Hatalom Kártyái Kártyajáték | Álomfogó Kártyajáték | Káosz Galaktika Kártyajáték | Könyvesbolt | Alanori Krónika | Shadowrun | Battletech | Íróink | Könyvsorozataink | Fórum | Galéria és képeslapküldő | Sci-fi és fantasy novellák | Regisztráció | A Beholder Kft.-ről | Adatvédelmi tájékoztató

© Beholder Kft., 2003 - 2019
1680 Budapest, Pf. 4 | E-mail: beholder{kukk}beholder{ponty}hu | Tel.: (06-1)-280-7932

Az oldalon megjelent szöveges és illusztrációs anyagok átvétele, másolása, illetve bármilyen módon történő felhasználása csak a Beholder Kft. engedélyével lehetséges.