Vissza a Főoldalra
 
Feliratkozás Hírleveleinkre!
Adatvédelmi Tájékoztató
Ország Boltja 2011 Népszerűségi díj Egyéb kategória II. helyezett Ország Boltja 2012 Népszerűségi díj Hobbi és kellék kategória III. helyezett

Hírek, változások
Mi is az az AK?
AK Archívum
GN Archívum
Tartalomjegyzékek
Cikkek az újságból
Krónikák a boltban
Szavazások
Most ingyen kezdhetsz el játszani a Túlélők Földjén!
Kattints ide a részletekért...
Doomlord online game
Mágia Mesterei Online Játék
Pókerjáték
Szerkesztőség:
honlap@beholder.hu
Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci)
Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5)
Ha hibát találsz a honlapon:
Írj nekünk!
Ajánlott böngésző, felbontás:
Internet Explorer, 1024x768
 

Üregek meditátorai (Ősök Városa novella)

Atvy Morodurnak az utolsó pillanatban rá kellett döbbennie, milyen magányos volt egész életében. Mint arra is, hogy elmulasztotta kifejleszteni a tűzimmunitás képességét. Orrát facsarta fekete csuhája sűrű füstje, szemébe könnyet csalt az elkeseredés, és a düh. Elfordította a fejét, hogy legalább némi levegőhöz jusson.

Látni akarta gyilkosát. Gorgati Mansel püffedt arca majd' kicsattant a gőgös magabiztosságtól, bár tekintetét nem lehetett látni, hiszen szemhéjait, mint mindig, csukva tartotta. Összetört cseppkőszobrok tetején állt az Üregek Meditátorai Klánjának főpapja, három végtagját egymásba fűzve.

"Kár az Ősök szobraiért." - gondolta Atvy Morodur. A tisztogatót nem maga az elmúlás dühítette. Sokkal inkább az, hogy nincs kire gondolnia most, midőn szénné ég. Ráadásul a kínoszlop mögött összekötözött csuklói rettenetesen sajogtak.

Lába alatt egyre feljebb kúsztak a máglya lángjai, mohón falva a száraz gyökérhalmokat. Atvy Morodur, a Szellemszem Tisztogató Klán becsült tagja utolsó pillantást vetett a kivégzését bámuló tömegre. Szolgáját, Kalafoniát azonban sehol nem látta. Hirtelen elment a kedve a folytatástól - hiszen kezdte érezni saját húsa pörkös bűzét -, s inkább elveszítette az eszméletét.

Harminc milgandgyújtással korábban kezdődtek a féregszint végnapjai. Akkor történt ugyanis, hogy csöndben, békében a Felszínre küldte fáradt szellemét Makrin eno Eno, a Kús-hegyi féregszint helytartója. Nem volt ebben semmi rendhagyó: a vén galetki az utóbbi hegymorajokat már csupán halk szemlélődéssel, emlékiratai rendezgetésével töltötte. A viharos politikai tetteket, és forradalmi csatornaszint-foglalásokat gyűlölő galetkiknek bizonyára hiányozni fog. A fiatalabbak is kedvelték Enót, mivel nem akarta őket örökösen rendszabályozni.

Leginkább mégis a tudósok, és a vallási szélsőségeket képviselő szekták siratták a vén helytartót. Eno türelme ugyanis messzi barlangokból ide vonzotta ama galetkiket, akik valamiként különcnek számítottak. Ha más lakószinten a helytartó gyanakodva, bandzsa szemmel tekintett furcsaságaikra, biztosak lehettek benne, hogy Eno befogadja őket.

- Néha úgy tűnt, az Ősök elfelejtettek neki saját véleményt adományozni - jegyezte meg epésen Kalafonia, gazdájával közös lakóbarlangjuk nyílásában lógázva kurta lábát. Mögötte, a milgand derengésében pergamen fölé hajló Atvy Morodur szigorúan köhintett.

- Holtakról jót, avagy rosszat szólj, de soha semlegest, langyosat! - hangzott a tisztogató intelme.

- Ha valakinek nincs saját véleménye, az elég rossz, nem?

A féregszint beláthatatlan méretű központi termében lágy, zsongító dalt kapott fel a barlangi szél.

- Gyászmenet! - kurjantott Kalafonia.

- Ma már a hatodik - nyögte unottan Atvy Morodur, majd mégis a barlangszájhoz csoszogott, hogy megszemlélje a felvonulókat. A főteret övező cseppkőszobrok sorfala között úgy harminc meztelen galetki lépkedett, hármas oszlopban. Kizárólag a fejük tetején viseltek egy-egy, gombaselyemből szőtt, csúcsos sipkát, s nyakukban milgandokat, melyek nem világítottak. Vezetőjük rúdra szerelt, szintén kioltott óriás-milgandot cipelt, három vaskos karjával egyensúlyozva azt.

- Kik ezek? - vonta fel gyapjas vállát Kalafonia.

- Azon szekták egyike, akiket más lakószintekről kitiltottak - felelt a tisztogató csöndesen. Szolgája vigyorogva bökött a fekete fénykövekre.

- Csak nem az elromlott milgandok istenét tisztelik? Elég sötét hely lehet a templombarlangjuk.

- Valóban az. - Morodur nem csatlakozott a tréfához, sőt, hangjában nyugtalanság rezdült. - Úgy nevezik magukat: az Üregek Meditátorainak Klánja.

- A meditátorok apró pszionikus lények, ha jól tudom. Mi közük ezekhez?

- A főpapjuk azt állítja, hogy állandó kapcsolatban van a meditátorok asztráltéri hálózatával, s tőlük nyeri hitvallása alapjait.

- Aminek lényege? - Kalafonia várakozón tárta szét karját.

- Tagadják a Felszín létezését - Atvy Morodur a kioltott milgandokra mutatott. - Hitük szerint a galetkik mindig is a hegyek gyomrában éltek. Egész pontosan: a barlangok világa fölött nincs semmi, csupán gyilkos fényben úszó, légüres tér. A Semmi birodalma, a halál hazája. Így természetesen az Ellenség sem létezik. Őket csupán a papok találták ki, hogy elvegyék a kedvét mindenkinek az igazság kiderítésétől.

- Őrültek - rázta fejét borzadva Kalafonia. - Megértem, hogy mindenhonnan kitiltották őket. Egyedül a mi öreg Enónk lehetett annyira...

- Hallgass és figyelj! - szólt rá váratlanul a fecsegő szolgára mestere.

A Meditátorok menete megállt a központi Csarnok legnagyobb cseppkőpalotája előtt, s tovább dúdolva monoton énekét, várakozott. Meztelenségük a járókelők arcára megvetést, vagy röhögést varázsolt, ezzel azonban egyik hívő sem törődött.

A helytartói palota kétszárnyú kapuja nyikorogva kitárult, s rajta ötfős csapat lépett ki. Mindannyian messze csillanó páncélzatot, díszes hüvelyű kardot, és húsevő növények szirmával ékített sisakot viseltek. A hátukon domborodó málha egyértelművé tette, hogy a társaság hosszú útra indul a csatornaszinteken.

- Az új helytartóért mennek - súgta Kalafonia, bár a távolságtól akár üvölthetett volna. - Ezek szerint a féregszint bölcsei eldöntötték végre, hogy ki képviselje Eno szellemét, amíg az öt harcos vissza nem tér.

- Én is ettől tartok. - Atvy Morodur egész a lakóbarlang alatt tátongó meredély széléig csosszant, lila szemét szűkre vonva.

A palotából most a féregszint bölcsei, a kereskedők, oktatók, varázstudók, katonák, vadászok, és papok egy-egy képviselője lépett elő. A számos ékkő, színes selyemruha, és mérhetetlen értékű prém csuklásra késztette Kalafoniát.

- Az teljesen kizárt! - hüledezett a szolga. - Mi most látomás áldozatai vagyunk!

Hiába sopánkodott azonban, a történéseket meg nem állíthatta. A bölcsek közül kivált a harcosok főparancsnoka, négy végtagján a helytartói palást méregzöld szövetét tartva. Az Üregek Meditátorai Klán főpapja hátraadta sötét milgandját egyik társának, s hagyta, hogy meztelenségére terítsék a hatalmat adó ruhadarabot, mely mindaddig a féregszint első galetkijévé teszi, míg az új helytartó meg nem érkezik.

A páncélosokból álló harci különítmény sietve eltűnt a csatornaszintek egyik járatában. A bölcsek sem töltötték idejüket további ceremóniákkal; közrefogták új helytartójukat, és bevezették őt a palotába. A meztelen hívek a rúdra szerelt, kioltott milgand köré gyűltek, s tovább búgták éneküket. Hátuk úgy görbült, mint akik halálosan kimerültek.

- Azt gondolom, akad némi dolgunk, Kalafonia - kiáltott lelkesen Atvy Morodur, s máris eltűnt barlangja tekercsekkel zsúfolt mélyén.

Csöppet sem volt normális a tény, hogy a féregszint bölcsei az egyik, Eno által befogadott szekta vezetőjét választották meg ideiglenes helytartónak. A galetkik érezték ezt, eleinte mégsem tettek semmit. Mintha kábulat szállta volna meg a lakószintet. Mikor pedig végre a vadászok céhe tiltakozásra szánta el magát, már késő volt.

Gorgati Mansel első rendelkezése megtiltotta az óriás, köztéri milgandok használatát. Ettől a féregszinten értelmét veszítette a milgandgyújtás, és milgandoltás fogalma, s nyomasztó sötétség telepedett a csarnokokra. Minden galetki saját milgandja fényénél botorkált a dolga után, és nem kellett sokat várni az első vitára, hogy épp vacsora, vagy munkakezdés ideje van-e.

Az ideiglenes helytartó eztán kiállt a palota erkélyére (hogy valóban ott van, azt csupán hegymorajt idéző hangja jelezte), és beszédet tartott. Mondandója valójában friss rendelkezések végtelen sora volt, némi ideológiával fűszerezve.

- Elérkezett számotokra a Galetki Igazság korszaka - hozta nyilvánosságra Gorgati Mansel. A palotatéren összezsúfolódott féregszinti lakosság mélán morgott a nyakban függő milgandok derengésében. - Eddig elvakította szemeteket a babonák ragyogása, ezért nem láthattátok a teljes sötétségben búvó valóságot.

- És miként hangzik az az új valóság? - bömbölte a kardkovácsok céhmestere, mivel megszokta a szólásszabadságot. Miután néhány katona kirángatta őt döbbent társai gyűrűjéből, s helyben lefejezték, Gorgati Mansel folytatta beszédét.

- Fogadjátok elmétekbe a tényt: nem vár rátok a Felszín, mivel a Felszín nem létezik! Az Ősök itt születtek, a hegymélyben. A földrétegeken, és sziklákon túl csupán a Semmi van. Mindent elemésztő, fényben ragyogó, szörnyű üresség! Így van, mert így szól a Titkok Titka, amit nékem a meditátorok végtelen bölcsességű hálózata átadott.

A szintőrség teljes állománya az Üregek Meditátorait támogatta, s a fegyverek gyorsan elnémítottak minden tiltakozót. Gorgati Mansel az elkövetkező milgand-fordulók alatt bezáratta az Akadémiát, lecsukatta, vagy kivégeztette a papokat, tiltott területté nyilvánította, és katonákkal őriztette az Ősök Csarnokát. A köztéri milgandok helyett hatalmas máglyák lobbantak azon könyvekből, fóliánsokból, melyek a Felszín létezéséről szóltak.

- Itt a bizonyíték, hogy gonosz gondolatokat írtak a pergamenekre! - süvöltötte a Meditátorok főpapja. - Fénnyel égnek, a fény pedig a galetki legfőbb ellensége. Mi a mélység gyermekei vagyunk, a sötétség a mi közegünk. Amint hamuvá lesz az utolsó fóliáns, mindenki szolgáltassa be személyes milgandját!

A Kús-hegy féregszintjére vaksötét hullt.

Amint meglátták a mocsarat, biztosan tudták, hogy eltévedtek. Tíz milgandoltás óta voltak úton, maguk mögött hagyva a porontyszint biztonságos csarnokait. A parancsnok - óriás termetű, aranysárga páncélt viselő harcos - átverekedte magát a torzszülöttek minden támadásán, s csupán egyetlen galetkit veszített. Élelmük azonban elfogyott, fegyvereik kicsorbultak, harci kedvük megkopott.

- Kerülni nem lehet. Át kell vágnunk rajta - mondta a féregszintre kinevezett, új helytartó, akit a katonák kísértek. Szikár, három szürke agyarral ékített arcán látszott: a kínálkozó megoldástól a hideg rázza.

- Nem értem, hogyan téveszthettünk utat - mordult térképe fölé hajolva a csapat parancsnoka. - Mansel, az ideiglenes helytartó személyesen biztosított róla, hogy ez az útvonal biztonságosabb, mint amit mi ismerünk.

- Azt hiszem, én értem - csikorgatta veszedelmes fogsorát az új helytartó. - Dobja el a térképét, és hagyatkozzon az ösztöneire.

A galetkik hátrahagyták súlyos páncéljaikat, kötelet tekertek derekuk köré, és lándzsáikkal döfködve az utat, nekivágtak a mocsárnak. Csupán remélhették, hogy a ragadós, bűzlő borzalom túloldalán folytatódik a járat, s a mélyén ártalmatlan lények lakoznak.

A féregszint önmagába zárult. A vaksötét megbénította a kereskedelmet, vadászatot... az életet. A galetkik hamarosan már ki sem mozdultak lakóbarlangjaikból. Tartalék készleteiket fogyasztották, és tompult lélekkel várták a csodát. Aki a rendeletek ellenére milgandot tartott magánál, s használni próbálta azt, bármilyen rejtve is tette, a katonák lecsaptak rá.

- Mindig tudják, hol van dolguk - súgta Kalafonia. Az átláthatatlan sötétségben csak sejthette, merre gubbaszt a gazdája. - Az infralátás kevés. Már káprázik az elmém a zavaros hőképektől.

- Biztos vagy benne, hogy pusztán hőképeket látsz? - Atvy Morodur hangja selymesen lágy volt. - Ha volna türelmed meditálni, te is láthatnád, hogy többről van szó, mint sötétségről.

A tisztogató és szolgája végtelennek tetsző idő óta bujkált a féregszint csarnokaiban. Atvy Morodur lakóbarlangja az elsők között volt, amit felforgattak a Meditátorok. Bőven találtak tekercseket, melyek említették a Felszínt, így hamarosan vakító máglya lobbant a tisztogató otthona előtt.

- Őrület, hogy már-már a pusztítás pillanatait vágyom, mert akkor fényhez juthatok - siránkozott Kalafonia. - Soha nem gondoltam volna, hogy a galetkik ilyen womath-módon képesek viselkedni. Ha Mansel holnap azt mondja: mindenki vágja át a szomszédja torkát, tán' azt is megtennék.

- Nem kétséges - helyeselt Atvy Morodur. - Alaposabban ügyelj az érzéseidre! Mi történik, ha kezedbe veszed a milgandot, amit persze nem szolgáltattál be?

Kalafonia néhány pillanatig csöndben maradt; próbát tett a milganddal.

- Hányinger - mondta aztán. - Borzalmas émelygés fog el, az ujjaimba görcs áll, és undor tekereg a mellemben.

- Miközben a hőképeknek hitt foltok vad táncba kezdenek?

- S ha lehunyom a szemem, még élesebben látom őket!

- Meditátorok! - jelentette ki határozottan Atvy Morodur. - A régóta ránk telepedett teljes sötétség felerősíti a képességet, hogy belessünk az asztráltérbe.

- Úgy érted... - Kalafonia eszelős módjára hadonászni kezdett saját feje körül, míg gazdája egyetlen, gyors mozdulattal el nem kapta a csuklóját.

- Úgy értem, hogy Gorgati Mansel az asztráltér meditátorait használja fel a józan ész ellen - fejezte be a mondatot a tisztogató. - Ezek az apró lények saját akaratukból soha nem bántják a galetkiket, hiszen más létsíkon élnek. Az asztráltérben mind kapcsolatban állnak egymással, szövevényes hálózatuk óriási energiát képes mozgatni.

- És az Üregek Meditátorainak Klánja ezt használja! - Kalafonia rettegve nézte a vaksötétben pattogó fényfoltokat. - De hogyan?

- Nagyon egyszerű - felelt Atvy Morodur. - Mansel régóta látja őket. Megtanulta, mit jelent a színük, formájuk, mozgásuk. Kapcsolatban van a hálóval!

- Tud velük beszélni?

- Bizonyára. A pszionikus képességekkel megáldott galetkik nehezen tűrik magukon a ruhát. A mentális energiák ugyanis jelentősen növelik a testhőmérsékletet, és a bőr érzékenységét.

- A szekta tagjai semmit nem viseltek a gyászmenetben! - Kalafonia izgalmában némi fényt bűvölt milgandjából. Rögvest jobban érezte magát, mikor a szürke derengés végre kioltotta a meditátorok villanásait.

- Valóban meztelenül vonultak a helytartói palota elé - folytatta elmélkedését a tisztogató. - Ami még egy fanatikus szekta esetében is túlzásnak tűnik. Hacsak épp nem folytatnak erős pszionikus tevékenységet!

- Miért nem lázad ellenük senki a féregszinten? Az Ősök Csarnokának papjai, és a vadászok közül sokan képesek ellenállni az asztrális befolyásnak.

- Ha tudnak róla, igen. - Atvy Morodur arca holtsápadtnak tűnt a milgand fényében. - A meditátorok azonban beborítják az egész asztrálsíkot. Hálózatuk pedig egyedül Gorgati Manselre figyel, mert ő az első galetki, aki tökéletesen szót ért velük.

- Ki tudja, milyen zagyvaságot hordott össze nekik az az elmebeteg. - Kalafonia hangja sistergett a haragtól. - Még szerencse, hogy te, mesterem, túl gyanakvó természet vagy. Akkor most áruld el, miként végezzünk a megszállottal?

- Erre ne is gondolj, Kalafonia! - csattant a tisztogató hangja.

- Ugyan, miért ne? Valahogy mégis le kell számolnunk...

- Fogd már be a szád! Tereld másfelé a gondolataidat, gyorsan!

A szolga ködös elméjében végre felrémlett, miért kell másra gondolnia, de a figyelmeztetés már elkésett. Az asztrálsíkon létező meditátorok felfogták Kalafonia lelkének kisugárzását, és megfejtették azt. Hálózatuk rándult, rezgett, s üzenetük riasztotta a közelben őrjáratozó katonákat.

Galetkik szinte soha nem ölték meg fajtársukat. A féregszinten élők azonban fény nélkül, vakon botorkálva, lassan elveszítették hatalmukat saját lelkük felett. Jócskán segített ebben Mansel főpap, és az általa befolyásolt meditátor-háló ereje is. Így a szintbírák tárgyalás nélkül kimondták Atvy Morodurra a halálos ítéletet, indoklást pedig senki nem követelt tőlük.

Mivel már minden bűnös iratot elégettek korábban, a tisztogató máglyája száraz gyökerekből épült. A két rab a börtönodú mélyén is hallhatta, amint a katonák folyvást egymásba botolva káromkodtak, az összetört Ősök Szoborcsoportjának terén építve a halál emelvényét.

- Készen vagy végre? - súgta Atvy Morodur, őrt állva a cellaajtónál. A válasz valahonnan a vaksötétből lopózott hozzá.

- Szerszámok nélkül nehéz, de... Már csak ez az egy kődarab...

- Mindent megjegyeztél?

- Az utolsó szóig - sustorgott Kalafonia szava. - A gyógyító szerzetesek járataiban felkeresem Praktor atyát, és elkérem tőle a tekercset. Azután valami félreeső helyen, lehetőleg a csatornaszinten, tüzet gyújtok, és a lángok fényénél betanulom a verset. Nagyon...

- Sietsz!

- Sietek, úgy van, mert a kivégzésed kezdetére vissza kell érnem - tompa puffanás hallatszott a sarokból, amit Kalafonia megkönnyebbült lihegése követett. - Így már beférek a latrina lefolyójába. Csak ne volna ilyen rettentően büdös.

- Legalább a szag lefoglalja a gondolataidat. Tehát megtanulod a verset...

- És elvegyülök a tömegben - vette vissza a szót Kalafonia. - Egészen addig várok, míg a máglya jó nagy lángra lobban...

- Azért ne hagyd, hogy megsüljek! - aggodalmaskodott Atvy Morodur.

- Ha van még valami utasításod, most mondd, mert mindjárt alámerülök - Kalafonia nyöszörgése elárulta, hogy javarészt már bepréselődött a fal alatt futó csatornába.

- A meditátoroktól nem kell tartanod - mondta sietve a tisztogató. - A gondolataid színét, hangulatát érzékelik, a tartalmát viszont nem értik.

- Szóval abból sem lehet baj, ha arra gondolok, hogy mit teszek majd a főpappal?

- Ugyan, mi volna abban rossz, hogy meg akarod gyógyítani? - kuncogott Atvy Morodur. Az átláthatatlan sötétségből néhány buggyanás érkezet, amint Kalafonia elmerült a sűrű csatornalében.

A katonákat oly' gyorsan nyelte el a mocsár, hogy lelküket sem ajánlhatták az Ősöknek. Egyedül a parancsnok volt elég gyors hozzá, hogy kétélű kardját markolatig döfje a soha nem látott torzszülöttek egyikébe. A penészzöld testű förtelem savas vért köpködve bukott ki a sás közül. Társai lehúzták maguk közé a galetkit, majd sárga szemükkel a part felé pislogtak.

Az utolsó idegen mozdulatlanná dermedve nézte csapata pusztulását. Mivel a derekára erősített kötelet elmetszette egy éles karom, még időben sikerült kikapaszkodnia a ragacsos latyakból.

- Itt nem jutok át - mondta, mint aki a sárga szemgolyókhoz beszél. - Az Ősök vezéreljék léptemet.

Ezzel a fohásszal vett búcsút társaitól a helytartó, aki már alig mert hinni abban, hogy valaha is elfoglalhatja posztját. Hátat fordított a mocsárnak, és milgandját vakítóan fényesre bájolva, másik járat után nézett.

Ha fohász közben lehunyta volna a szemét, bizonyára felfedezi a torzszülöttek fölött rajzó fénypamacsok színes füzérét. A meditátorok néhány pillanattal később szétfutottak az asztrálsíkon, hírt közvetítve a hálóban.

Az égő galetki hús szaga szétterjedt az összetört cseppkőszobrok terén. A száraz gyökerek szinte füst nélkül lángoltak, így a bámész tömeg jól láthatta a kín-oszlophoz kötözött tisztogatót. Harminc milgandgyújtással korábban egy sem akadt volna közöttük, aki ne ugrott volna gondolkodás nélkül, hogy segítsen fajtársán. A fénnyel együtt azonban kihunytak az ösztönök is. A kivégzést bámuló galetkik nem pusztán a szemükkel, de testük minden porcikájával szívták, habzsolták a rég látott ragyogást. Azt remélték; az áldozat sokáig fog égni, hogy minél később hulljon rájuk a rettegett vakság. Néhányuk torz lélekben ekkor fogant meg a gondolat: elég lesz titkon feljelenteni bárkit, hogy a Felszínről pusmog, s akkor újra élvezhetik a látás gyönyörét.

Kalafonia már messziről felfedezte, hogy Atvy Morodur eszmélete kihunyt. A szolga apró termete, fürgesége most hatalmas előnyt jelentett. A révületbe merevedett galetkik között fúrta át magát, tüdeje sípolt a megerőltetéstől. Nem a máglya felé rohant, de néha vetett rá egy-egy pillantást. Atvy Morodur vastag köpönyegébe belemartak a lángok, szikraesőt permetezve szét. A látványt olyan, már-már gyermeki ámulatból fakadó morajjal jutalmazta a tömeg, mintha ünnepi tűzijátékot látna.

Kalafonia elérte a katonák sorfalát. A fekete bőrpáncélba bújt fegyveresek éppoly átszellemülten meredtek a fénybe, mint bárki más. Mögöttük kezdődött az Ősök Szoborcsoportjának törmelékhalma. Meredek oldalán az Üregek Meditátorai Klán régi, leghűségesebb szerzetesei sorakoztak fel. Mióta hatalmuk a sötétségben kiteljesedett, ruhát viseltek, bár csak annyit, hogy kitűzhessék rájuk friss rangjelzéseiket.

"Közelebb kell jutnom!" - bíztatta magát Kalafonia. Gorgati Mansel püffedt arca a kalapjában halálos mérget rejtő vérgombaként ragyogott mindenek fölött. A szolga átjutott a katonák között, s a szerzetesek sem figyeltek rá. A tömeg ismét felhördült, mivel a máglya egyik oldala recsegve magába roskadt.

Gorgati Mansel nem nézte a kivégzést. Lehunyt szemmel, egymásba font végtagokkal állt a szoborcsonkok tetején. Kalafonia lekuporodott mögötte, s már-már megérintette a főpap bokáját...

- Te mit művelsz? - bömbölte a szolga mögött valaki. Hangja túlharsogta a máglya zúgását, így a közelben állók mind Kalafonia felé fordultak. Gorgati Mansel is, bár szemét még mindig nem nyitotta rá.

- Hagyjátok! - szólt a főpap. - Ha beszélne, bizonyára hazudna. A meditátorok előtt azonban semmit el nem titkolhat.

Kalafonia érezte, hogy teste körül szemmel nem látható energiával töltődik a levegő. Az asztráltér apró lényei letapogatták, ízlelték, szimatolták a lelkét. A szolga azonban semmit nem akart eltitkolni előlük.

- Félelem - közvetítette a főpap mindazt, amit a meditátoroktól megtudott. - És jó szándék. Te segíteni akarsz nekem?

- Azért jöttem, hogy meggyógyítsalak - felelt Kalafonia őszintén. - Engedd érintenem a tested, mert ajándékot hoztam neked.

A körben álló szerzetesek gyanakodva kémlelték az apró termetű galetkit. A máglyára újabb gyökérhalmot vetettek, ami - ha lángra kap - elborítja a tisztogatót.

- A gyógyítás birtokosa vagyok - hadarta Kalafonia, és engedélyre sem várva, megragadta a főpap meztelen lábát. Gorgati Mansel egész testében megremegett, ajkán nyál csordult. Testőreit egyetlen határozott, gyors mozdulattal elhárította.

- Megjutalmaznak engem a meditátorok - súgta. Szerzetesei leborultak a különös pár előtt, és halk, zümmögő énekbe fogtak.

Kalafonia minden erejével azon volt, hogy pontosan idézze a betanult ráolvasást. Hangutánzó képességét használva, Praktor atya tónusában sorolta a varázslat igéit. Zöld szikrák sercentek a szolga karján. Átkúsztak Gorgati Mansel lábszárára, fel egész testén, hogy végül vakító fényfoltként terüljenek a homlokára. A főpap pillanatnyi fájdalmat érzett, de kiáltani sem jutott ideje.

Lassan nyitotta ki a szemét. Kalafonia felállt, és megragadva a férfi vállát, a máglya felé fordította őt.

- Láss!

Gorgati Mansel meredt szemmel bámulta a kínoszlophoz kötözött Atvy Morodurt. A lángok vad orkánként kavarogtak, amint elérték a tisztogató köpönyegét. A főpap végtagjaival támaszték után kapkodott, miközben torkát tétova hangok hagyták el. - Hát ilyen... Én nem tudtam... Nem tudhattam, hogy ilyen a... fény...

- Praktor atya azt mondja, soha nem látott még olyan szép, pirosra sült tisztogatót, mint a gazdám - vigyorgott Kalafonia, majd a mohaágy mellé tette az ivótégelyt.

- Az Ispotály Cseppkő vezetője mindig is híres volt barlangsötét humoráról. - Atvy Morodur füsttől mart torokkal, halkan beszélt. - Szerencse, hogy csak a két lábam égett meg, különben felszolgált volna a betegeinek.

- Mester, valamit nem értek. - A szolga zavartan vonogatta gyapjas vállát. - Mikor vetted észre, hogy Gorgati Mansel vak?

- Amikor megláttam hatalmasra növesztett füleit. Ekkora tányérokra csak az olyan galetkinek van szüksége, aki nem bírja a látás képességét, vagy betegesen kíváncsi. Egész őrült hitvilága, a szekta sötétség-imádata arra utalt, hogy a főpap soha nem látta a való világot.

- Bezzeg, mikor ráolvastam, meggyógyítva őt, rögtön eloltatta a máglyát - Kalafonia leült lábadozó gazdája mellé. - Ki gondolta volna, hogy a látás szerte fújja elméjéről a háborodottságot?

- Én! - biccentett fektében Atvy Morodur. - A meditátorok csak addig tarthatták bűvöletben, amíg Gorgati Mansel nem látott. Szerencsétlen galetki örök sötétségben nőtt fel. Nem csoda, hogy kihasználta pszionikus képességeit, és az asztrálsíkon keresett magának barátokat. Azok aztán nem engedték, hogy gyógyíttassa magát.

- A meditátorok eddig soha nem bántották a galetki közösségeket.

- Eddig valóban nem - Atvy Morodur felkönyökölt betegágyán. - Pszionikus vadászaink most ritkítanak a hálójukon, mert úgy tűnik; kezdenek rákapni a galetki lélekenergiára.

A lakóbarlang bejáratát fedő bőrök félrecsapódtak. Praktor atya viharzott be, négy vékony csápján, és görbe hátán különböző csomagokkal.

- Hoztam kencét a lábadra - mondta, mellőzve az üdvözlést. - Sietve kell gyógyulnod, fiam!

Atvy Morodur megragadta az öreg szerzetes egyik csápját, s kérdőn nézett a szemébe.

- Megérkezett az új helytartó - súgta Praktor atya, folyvást maga mögé pislogva. - Negyven milgandgyújtás óta kóborol a csatornaszinteken. Kísérői mind odavesztek, ő maga pedig... Ő megvakult...

Írta: Böszörményi Gyula
A cikk az Alanori Krónika 78. számában jelent meg.

(A szavazáshoz be kell jelentkezned!)
(átlag: 25 szavazat alapján 8.5)

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Szolgák (Ősök Városa novella).

Létrehozás: 2003. november 4. 16:25:53Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:10 Küldd el a cikket másoknak Nyomtatási forma


Főoldal | Túlélők Földje | Ősök Városa | Kalandok Földje | Sárkányölő | Puzzle | Hatalom Kártyái Kártyajáték | Álomfogó Kártyajáték | Káosz Galaktika Kártyajáték | Könyvesbolt | Alanori Krónika | Shadowrun | Battletech | Íróink | Könyvsorozataink | Fórum | Galéria és képeslapküldő | Sci-fi és fantasy novellák | Regisztráció | A Beholder Kft.-ről | Adatvédelmi tájékoztató

© Beholder Kft., 2003 - 2019
1680 Budapest, Pf. 4 | E-mail: beholder{kukk}beholder{ponty}hu | Tel.: (06-1)-280-7932

Az oldalon megjelent szöveges és illusztrációs anyagok átvétele, másolása, illetve bármilyen módon történő felhasználása csak a Beholder Kft. engedélyével lehetséges.