Vissza a Főoldalra
 
Feliratkozás Hírleveleinkre!
Adatvédelmi Tájékoztató
Ország Boltja 2011 Népszerűségi díj Egyéb kategória II. helyezett Ország Boltja 2012 Népszerűségi díj Hobbi és kellék kategória III. helyezett

Hírek, változások
Mi is az az AK?
AK Archívum
GN Archívum
Tartalomjegyzékek
Cikkek az újságból
Krónikák a boltban
Szavazások
Most ingyen kezdhetsz el játszani a Túlélők Földjén!
Kattints ide a részletekért...
Doomlord online game
Mágia Mesterei Online Játék
Pókerjáték
Szerkesztőség:
honlap@beholder.hu
Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci)
Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5)
Ha hibát találsz a honlapon:
Írj nekünk!
Ajánlott böngésző, felbontás:
Internet Explorer, 1024x768
 

Hóvihar (Battletech novella)

A Morven egy isten háta mögötti világ a Broken Wheel harci övezetben. Kietlen jéggolyó, melyen főként magas hegyvonulatok és nyílt tundrák váltogatják egymást; az egyhangúságot csak néhol töri meg egy-egy befagyott folyó. Az egyetlen dolog, ami valamennyire értékessé teszi ezt a sziklát, a hegyekben található drágakő-lelőhelyek sokasága. Normális esetben ez csak úgy vonzaná magához a kalózokat, de a kibírhatatlan időjárás, a nehéz elérhetőség, valamint a számottevő helyi véderő gyakorlatilag kivitelezhetetlenné tett volna egy rajtaütést.

De mi nem is a kalózok miatt jöttünk ide. Néhány íróasztalharcos a főhadiszálláson úgy határozott, hogy a Morven tökéletes hely a Mallory Fejvadászai új zászlóaljának kiképzésére. Így került hát ide a veterán Fejvadászok, egyéb egységektől érkezett harcosok, és az akadémiákról kikerült újoncok elegye, hogy egy csapatnyi zöldfülűből megpróbáljuk kialakítani Mallory ezredes rettegett Fejvadászainak újabb zászlóalját. A helyiek egész idő alatt a félelem és megvetés keverékével tekintettek ránk, amely minimálisra korlátozta a kapcsolattartást közöttünk. Röviden megfogalmazva: jártam már kellemesebb helyeken is életemben.

Bár a Morven természetes adottságai önmagukban is elegendők lettek volna, Walker Hadurainak jelenléte sem javított sokat a hangulatunkon. Walker Hadurainak nevezni ezt a söpredéket nyílt sértést jelentett a Belső Szféra minden más, becsületes söpredéke számára. A fogyatékos zászlóaljat, mely főként közepes és nehéz mechekből állt, a bányatulajdonosok bérelték fel, hogy legyen egy saját "helyőrségük". Amikor éppen nem a mechjeikben parádéztak körös-körül, kedvenc elfoglaltságaik közé tartozott a helyi boltok megvágása, valamint minden mozdítható tárgy elemelése, ami nem volt a padlóhoz szögezve.

Parancsnokuk, Wayne Walker "ezredes" kövér, tohonya barom volt, akiben az intelligencia még nyomokban sem volt felfedezhető. Annak idején a Solaris VII-en harcolt a viadalokon, amíg rá nem jött, hogy az ellenfél mechjének megbuherálásával sokkal könnyebb nyerni. Számos mech-harcost segített át az örök vadászmezőkre ezzel a módszerrel, beleértve néhány népszerű sztárt is. Hamarosan azonban repkedni kezdtek a vádak, és Walker a cimboráival együtt pont egy lépéssel az Egyesült Nemzetközösségből a letartóztatására érkező különítmény előtt hagyta el a Solarist. Azóta Walker Hadurai csak olyan világokkal kötöttek szerződést, amelyek nem engedhették meg maguknak egy komoly egység felbérlését, és gondosan távol tartották magukat a nemzetközösségi fiúktól.

Ugyanúgy, ahogy a mi utunkat sem keresztezték a leszállásunk óta. Első és egyetlen kontaktusunk a Hadurakkal az volt, amikor egy tökrészeg zsoldos megragadta Hart őrnagy - közvetlen felettesünk - zubbonyát, és közölte vele, hogy ha "szépen" viselkedik, sokkal kellemesebb lehet az itt tartózkodásunk. Az őrnagynő valóban "szépen" viselkedett vele - elég szépen ahhoz, hogy megússza négy törött bordával és egy ötnapos kórházi kezeléssel. Talán szükségtelen is mondanom, hogy attól a naptól kezdve a Hadurak és a Fejvadászok mindent megtettek egymás elkerülése érdekében.

Részben emiatt az incidens miatt az utolsó három hetet a fővároson kívül töltöttük, a Morven isten háta mögötti vidékein, nulla fok alatti hőmérsékleten és tomboló szélviharban gyakorlatoztunk. Természetesen, amikor a szakaszommal végre első alkalommal nyertünk lehetőséget rá, hogy a városban töltsünk egy éjszakát, kapva kaptunk az alkalmon. Volt egy csendes bár nem messze a főhadiszállásnak kinevezett űrrepülőtértől, így hát négyesben - Tony, Mikki, Corlin és én - kibéreltünk egy hátsó bokszot, ahol nyugodtan iszogathatunk és lazíthatunk néhány óra hosszat. A kocsmáros volt olyan kedves hozzánk, és nyugton hagyott bennünket, amiért később természetesen busás borravalót kapott. A záróra elérkeztével végül mi is kifelé indultunk.

Az éjszakai levegő maróan hideg volt, szinte érezni lehetett a friss hó ígéretét. Az eddig lehullott csapadék az utcán már latyakká változott, melyet megvilágítottak a közeli űrrepülőtér sárgás reflektorai. Egy percig csak némán álltunk ott és hagytuk, hogy a hűs levegő kissé kitisztítsa fejünket, mielőtt visszaindulnánk az űrjáróhoz.

- Legszívesebben valahol máshol lennék - szólalt meg végül Tony a kezét dörzsölgetve.

- Például hol? - kérdezte Mikki, miközben füles sapkáját még jobban a fejébe húzta, hogy már csak a szeme látszott ki alóla.

- Nem is tudom. Kezdetnek talán megtenné az Antietam is. Esetleg a Terra.

- Pedig nem is olyan rossz itt - mondta Corlin, szórakozottan nézegetve a halvány fényű utcalámpákat. - Ahol felnőttem, ugyanilyen volt az időjárás.

- Srácok - mondtam, miközben elindultam az űrrepülőtér irányába -, ezt később is megbeszélhetjük, mondjuk az űrjáró meleg kabinjában.

Csendben haladtunk hajónk felé, figyelve az éjszakai Morven neszeit. Két háztömbnyire célunktól, amint éppen elhaladtunk egy jobbról nyíló sikátor mellett, mintha halk nyöszörgést hallottam volna. Azonnal megtorpantam, és keresni kezdtem a hang forrását. A szűk mellékutca felől újabb nyögést hallottam, melyet néhány másodpercnyi csend követett.

A Fejvadászok többsége mindig hord magánál valamilyen fegyvert - csakis a gördülékenyebb problémamegoldás miatt -, így hát lassan előhúztam pisztolyomat. Intettem Mikkinek és Tonynak, hogy kövessenek, és beléptünk a sikátorba, miközben Corlin a sarok mögötti árnyékba guggolva fedezte a hátunkat. Az egységben - természetesen minden alap nélkül - az a tévhit terjedt el rólam, hogy különösen szeretem bajba keverni magam, és formámhoz híven ezúttal is megtaláltam a zűrt.

Három méter után a sikátor egy tízszer tíz méteres udvarba torkollott, melyet a környező épületek falai határoltak. Néhány stabilnak tűnő ajtó kivételével az a sikátor volt az egyetlen bejárat, amelyen érkeztünk. Az udvaron összegyűlt havat valaki tessék-lássék módon félresöpörte, a nedves téglaburkolat halványan csillogott a felülről érkező fényben. A placc közepén egy test hevert, a körülötte lévő hófoltokat vér színezte vörösre.

Halkan beléptünk az udvarra. Intettem társaimnak, hogy fedezzenek, majd a fekvő férfihez léptem. A fickó kinyújtott karral, arccal lefelé hevert, mintha valamit megpróbált volna elérni. Halkan káromkodva fordítottam meg a sebesültet.

- Ki ez? - kérdezte Mikki.

- Minski a Bétából - húztam el a szám. Minski az akadémiáról frissen érkezett kölykök egyike volt, akit Marcy Barnes századába osztottak be.

- Hogy van?

- Nem túl jól. - Magamhoz intettem Mikkit. - Mikki, segíts megvizsgálni. Tony, hívd ide Corlint is. Akárki is művelte ezt, már biztosan régen lelépett. - Tony kiáltására Corlin is csatlakozott hozzánk. Míg ők ketten a sikátort figyelték, Mikkivel gyorsan megvizsgáltuk Minskit. A srác arca tele volt horzsolásokkal, jobb szeme teljesen feldagadt. Balját azonban egy idő után lassan kinyitotta, kettőt pislogott vele, majd bizonytalanul rám nézett.

- Woz... Wozniak száz... százados - mormolta lassan, majd határozottan megragadta a karom.

- Pihenjen, Minski - mosolyogtam rá bátorítóan. - Elvisszük egy orvoshoz. El tudja mondani, mi történt?

- Wal...ker. Megtámadtak... a Hadurak.

Dühömben a fogamat csikorgattam.

- Walker gorillái tették?

Bólintott, arcát eltorzította a fájdalom.

- Walker... és Haylor... személyesen.

Felmordultam. Walker önmagában is elég rossz volt, de a helyettese, egy Red Haylor nevezetű nagypofájú neandervölgyi még rajta is túltett. A pelyhedző állú kölykök bántalmazása olyan természetes volt nála, mint másnak a légzés. Keményen küzdöttem, hogy uralkodjam indulataimon. Mikki elfintorodott, amint megvizsgálta Minski mellkasát.

- Belső vérzés, törött bordák - összegezte röviden az eredményt. - Minél előbb el kell juttatnunk Sampon dokihoz.

- Képtelenség elvinni egészen az űrjáróig - jegyezte meg mogorván Corlin.

- Az igaz, de erre nincs is szükség - mutattam rá. - Tony, a képességeid még mindig működnek?

- A "kreatív beszerzés" terén, főnök? Meg vagyok sértve.

- Akkor felejtsd el a sértődöttséged, és kreatívan szerezz be nekünk valamilyen járművet - vágtam rá. - És vidd magaddal Corlint is. Éppen itt az ideje, hogy új dolgokat is tanuljon.

- Ez volt aztán az eseménydús éjszaka - mondta Corlin távozóban.

- Volt? - kérdeztem. - Még be kell számolnom Hart őrnagynak a történtekről, és az az érzésem, nem sokat fogok aludni ma éjjel.

Tíz perc múlva az űrjárónál voltunk

Amikor beszámoltam az őrnagynak Walkerről, és hogy mit tett Minskivel, azt hiszem, közel járt egy jó kis gutaütéshez. Arca ezúttal nem a hidegtől, hanem az elfojtott indulatoktól volt vörös. A Hadurak meg merészelték támadni az egyik emberét!

Egyvalamit el kell ismerni az őrnaggyal kapcsolatban: bár engem nem kifejezetten kedvel, a parancsnoksága alá tartozó emberek elleni fenyegetésekre úgy reagál, mint ahogy egy nőstény medve a kölykére leselkedő veszély esetén - hevesen. Szerintem csak azért nem vezényelte ki azonnal a teljes zászlóaljat "Üsd a Hadurakat" játékot játszani, mert tartott a bányatulajdonosok reakciójától. A Morvenen ugyanis az ő kezükben összpontosult a hatalom, és biztosan nem vették volna jó néven, ha valaki összerágja, azután kiköpi kedvenc kis házőrzőiket.

Így hát kedvenc őrnagyom mindössze annyit tett, hogy azonnali riadókészültségbe rendelte az egységet és átvariálta a váltásokat, hogy baj esetén egy század mindig az űrrepülőtéren állomásozzon. A sikátorbeli incidens után történt még egy esemény: három Hadúr megpróbálta zaklatni a techjeinket, de Marcy Barnes és Maraudere gyorsan meggyőzte őket, hogy jobb lesz csendben odébbállniuk. Gyorsan elterjedt a hír, hogy ha valaki a Fejvadászokra pályázik, akkor előbb a mechjeinken kell átjutnia. Ezután egyetlen Hadúr sem jött közelebb ezer méternél, és a két egység között zavaros fegyverszünet alakult ki.

Ez eltartott két teljes hétig, amikor is elszabadult a pokol. Azon a héten az én századom látta el az űrrepülőtéri ügyeletet, ami gyakorlatilag kellemes kis pihenésnek számított. Éppen aludtam, és valami meleg tengerpartról álmodhattam, amikor valaki megrázta a vállam.

- Tűnj el - motyogtam, és átfordultam a másik oldalamra, de a rázogatás még intenzívebb lett.

- Mi van? - morogtam a hátamra gördülve, hogy szemügyre vehessem kínzómat.

Tony állt mellettem, mindig mosolygó arca ezúttal gondterhelt ráncokba gyűrődött, szemében aggodalom csillant. Még félálomban is azonnal tudtam, hogy valami nincs rendben.

- A Hadurak. Megtámadták a bányákat.

Tony szavai úgy hatottak rám, mintha egy vödör jeget zúdítottak volna a fejemre, és egy pillanat alatt kiment a szememből az álom. Kiléptem az ágyamból, és rögtön öltözködni kezdtem. Közben Tony ismertette a részleteket.

- Tíz perccel ezelőtt kaptuk a hírt az Ötös Bányából. Jelentették, hogy támadás alatt állnak, és Walker Haduraiként azonosították a támadókat. Aztán egy robbanást hallottunk, és utána már semmit. Megpróbáltunk kapcsolatba lépni a többi bányával, de a Hármas, Hetes és Nyolcas nem válaszolt. A többiek visszahúzódtak, és folyamatosan segítségért sikoltoznak.

Behúztam kezeslábasom villámzárját, és Tonyval a sarkamban kiléptem az ajtón.

- Mi van a zászlóalj többi részével? - kiáltottam hátra a vállam felett.

- A Béta és a Gamma túl messze van, legalább öt óra kell, hogy ideérjenek. Az Alfa közelebb tartózkodik, de még nekik is három órára van szükségük. Az őrnagyot már értesítettük, és mi kaptuk a feladatot, hogy megállítsuk őket.

Nos, gondoltam keserűen, Walker éppen a legjobb időpontot választotta a támadásra. A három másik századdal ellentétben a Delta legnehezebb mechje is csak ötven tonnát nyomott. Mi elméletileg egy gyors támadó század voltunk főként Rattlesnake-ekkel felszerelve, de akadt néhány Headhunter és Diamondback, valamint az új Raptor modell kiegészítésképpen. Azért hoztak létre minket, hogy rugalmas taktikával, folyamatos mozgással szálljunk szembe az ellenféllel. A kettő az egyhez arányú adok-kapokra viszont nem voltunk felkészítve.

- Hol van az űrjárójuk? - a Hadurak egy toldozott-foldozott Overlord osztályú hajót használtak mechjeik szállítására és főhadiszállásként.

- Nem tudni. Három nappal ezelőtt távozott, állítólag utánpótlást és tartalék alkatrészeket kellett volna hoznia, de fogadni mernék, hogy valahol odakint várja a Hadurakat.

- Mi van az időjárással?

- Közelgő hidegfront. A következő hat-huszonnégy órában még több hóra számíthatunk, a vastagsága úgy tíz centi és egy méter között lehet.

Mire elértem az eligazítónak kinevezett tiszti étkezde ajtaját, már hét különféle nyelven káromkodtam. A század legénységének nagy része már odabent várakozott, és beléptemkor azonnal vigyázzba vágták magukat.

- Később - vakkantottam. - Van itt valakinek egy térképe a területről?

Valaki gyorsan kerített egyet, és kiterítette az asztalra. A bányák mindegyike a kanyonok bonyolult labirintusában helyezkedett el, mintegy harmincöt kilométerre nyugatra tőlünk. Az egyedüli be- és kijárat az az út volt, amely az űrrepülőtértől nem messze hatolt be a sziklafalak közé. A térképen ugyan elméletileg fel volt tüntetve a bányák védelme is, de amit hallottam, annak alapján egy klános csillaghalmaz is csak nagy nehézségek árán tudta volna megközelíteni, nemhogy kifosztani őket.

- Hogyan sikerülhetett nekik? - kérdezte Gregrey Reddis hadnagy, a Delta Kettes parancsnoka. Ő is friss husi volt, az Egyesült Nemzetközösség egyik akadémiájáról szabadították ránk. - A múltkor, amikor a fiúkkal véletlenül arra keveredtünk, leadtak egy figyelmeztető lövést, majd udvariasan közölték, hogy ha nem húzzuk el a csíkot, kirobbantanak minket a világegyetemből.

- Nincs jobb ötletem, minthogy a Haduraknak szabad bejárásuk van mindenhová, lévén ők a bolygó hivatalos védereje - válaszolt Tony. - És úgy tűnik, most éltek ezzel az előnyükkel.

- Azt akarod mondani, hogy mindvégig erre az akcióra készülődtek? - kérdezte Corlin sápadtan. Néha majdnem elfelejtettem, hogy a klánosok között nőtt fel, ahol a harcosok kasztjában ismeretlen fogalom volt a lopás. Végül is miért lopnál el bármit a társadtól, ha a fejét is betörheted, hogy nyíltan megszerezd tőle?

- Minden bányában van egy bunker, ahonnan ellenőrzik, és szükség esetén aktiválják a védelmi rendszert - folytatta Tony. - Ha ezt kiiktatják, akkor a bánya védelem nélkül marad.

- Értem - mondtam a térképre nézve. - A Deltának kell lelassítania őket, amíg az őrnagy befut az Alfával. - Maasin kapitányra, űrjárónk parancsnokára pillantottam. - Kapitány, ha el akarna rejteni egy Overlordot ezen a bolygón a törvény figyelő szeme elől, de azt szeretné, hogy zűr esetén még elég közel legyen, hová dugná a hajót?

Maasin hatalmas termetű nő volt egy cseppnyi súlyfelesleg nélkül. Közelebb lépett, hogy alaposabban is szemügyre vegye a térképet. Néhány másodpercnyi feszült szemlélődés után vaskos ujjával egy területre bökött, körülbelül huszonöt kilométerre északra az űrrepülőtértől.

- Ide. A kráterek elég mélyek ahhoz, hogy el lehessen bennük rejteni az Overlordot, viszont elég távol van a várostól ahhoz, hogy egy gyors kutatással ne lehessen megtalálni. Azonkívül az alkalmas helyek közül ez van legközelebb a bányákhoz.

- Ahhoz már túl késő van, hogy bezárjuk ezeket a bohócokat a kanyonok közé - mondtam, miközben tekintetemmel végigkövettem a bányáktól a Maasin által megjelölt pontig vezető utat. - Viszont a hó és a jég miatt több órájukba fog telni, mire elérik az űrjárót. - Ujjammal egy tavat jelölő foltra mutattam. - Greg - mondtam elgondolkodva -, maga már járt ebben a szektorban. Ez a tó itt be van fagyva? És ha igen, akkor kibírja egy mech súlyát?

Reddis a térképre pillantva bólintott.

- Ebben az évszakban gond nélkül elbír egy mechet. - Töprengő tekintettel nézett rám. - Mit forgat a fejében, százados?

- Itt fogjuk megállítani a Hadurakat - mondtam a befagyott tó ábrájára bökve.

- Hogyan? - Az egyszerű kérdés a Delta Egyes parancsnokától, Chastity Killerman főhadnagytól érkezett. Az idősebb, viharvert arcú nőről az a pletyka terjengett, hogy Mallory ezredes két hónapot és rengeteg C-jegyet áldozott a megtalálására, amikor az egységét szétverték a klánok. Mindössze annyit tudtam róla, hogy kiváló tiszt, és jobban gyűlöli a klánokat, mint bárki más, akit ismertem.

- Ez a leggyorsabb út az űrjáróig. - Ujjammal láthatatlan ösvényt rajzoltam a kanyon szájától a kráterekig. Senki nem szólalt meg, amikor az útvonal a legkeskenyebb pontján keresztezte a befagyott tavat. - Számításaim szerint még van legalább két óránk, mielőtt elérnének eddig a pontig.

- Komolyan gondolja? - Reddis úgy nézett rám, mintha éppen az imént nyilvánítottam volna magam a Csillagliga Első Lordjává. - A Hadurak apró darabokra cincálnak minket! Ez egy mészárszék lesz!

- Csak rövid ideig kell feltartanunk őket, amíg az Alfa megérkezik - válaszoltam, és határozottan Reddis szemébe néztem. - Meg aztán ki mondta, hogy a fair play díjra pályázom? - Darcy Joyerre, a Delta Század rangidős techjére pillantottam. - Maradtak még vibrobombáink? - A korábbi gyakorlatainkon már volt olyan, hogy hideg időjárási körülmények között kellett megtalálnunk a vibrobombákat.

- Nem egészen három tucat. - Elgondolkodva csavargatta viasszal bekent bajuszát. - Talán további egy tucatot gyorsan össze tudnak dobni a fiúk.

- Akkor lássanak hozzá. Szedjenek össze minden szállítóeszközt, amelyekre nincs szükségünk, és pakolják fel rájuk a kész bombákat. Tegyék ugyanezt azokkal is, akik nem végeznek kritikus fontosságú munkát. Amikor minden megvan, fúrják a bombákat a tó jegébe ezen a ponton, és állítsák be őket közepes-nehéz mechekre.

Bólintott, majd sarkon fordulva elkocogott. Újra végignéztem az asztal köré gyűlt embereimen.

- Nos, a következőt fogjuk tenni. A Delta Század a tó távolabbi partjánál helyezkedik el - itt. A vibrobombák segítségével az lesz a dolgunk, hogy minél tovább feltartsuk őket. Ha nem tudjuk a tóhoz szögezni őket, akkor meg kell próbálni minél több kárt okozni nekik. - Killermanre és Reddisre néztem. - Az önök dolga lesz, hogy leszedjék azokat, akik keresztültörnek rajtunk, vagy esetleg megkerülnek minket. A hátunk mögött fognak várni, ezen a síkságon. Itt tudják legjobban kihasználni a mechjeik nyújtotta előnyöket, és innen kaphatják el legkönnyebben azokat a Hadurakat, akik lemerészkednek a tó jegéről. Oszoljanak párokra, és egy mechet soha ne támadjon egy párnál több. Van kérdés?

Nem volt.

- Még egy dolog, emberek - mondtam lassan, megfontoltan. - A Haduraknak nincs vesztenivalójuk. Amikor lecsaptak a bányákra, minden esélyük elszállt, hogy az Egyesült Nemzetközösség valaha is elnézi nekik az előéletüket. Nem fogják jó szemmel nézni, hogy a menekülésük útjába állunk, és amint meglátják, megpróbálják majd kinyírni önöket. - A válaszfalra rögzített órára pillantottam. - Tíz perc múlva indulunk.

A mechem mellett belefutottam Minskibe. A srác még mindig a beteglistán volt, és az űrjárók fedélzetén próbálta hasznossá tenni magát, amíg Sampon doki engedélyt nem ad neki a mech-szolgálat folytat6ására. Körülöttünk a század többi rész teljes gőzzel készülődött az indulásra. Én is magamra öltöttem sortomat és hűtőmellényemet, és már éppen akartam volna felmászni Headhunterem pilótafülkéjébe, amikor Minski a karomat megragadva megkérdezte, mi történt. Amikor elmondtam neki, döbbenten meredt rám.

- Ezt nem tehetik! - kiáltott fel. - Ez kész öngyilkosság!

- Igen, már mások is mondták - válaszoltam és szelíden eltoltam magamtól. - De ki más tenné meg helyettünk? Csak mi vagyunk a közelben.

- Nem érti! - Újra megfogta a karom. - Walker...

Ismét hátrébb toltam, kezdtem dühbe gurulni.

- Nézze, Minski - mondtam ujjamat az orra elé tolva -, el tudunk bánni Walkerrel és a mániákus zsoldosaival.

- Ebben az esetben én is önökkel akarok tartani.

- Nem - ráztam meg a fejem. - Ez lehetetlen.

- De...

- Semmi de. Maga hivatalosan még mindig a lábadozók listáján van. - Elkezdtem felmászni a létrán a pilótafülkéhez. Minski csak állt odalent, és némán figyelt. Egy másodperc múlva megálltam, és visszanéztem rá. - Menjen el a dokihoz, és mondja el neki, mi az ábra. Ha engedélyt ad a távozásra, akkor a Hotel négy-kettes szektorban ránk talál. A kommunikációs kód Yankee. Ha a közelünkbe ér, jelentkezzen be.

A srác vigyorogva bólintott, majd sarkon fordulva elhúzta a csíkot. Néhány másodpercig néztem a távolodó harcost, majd folytattam utamat a fülke felé. Tíz perccel később a század kilépett az űrjáróból, és beleveszett a hózivatarba.

Hetven perccel később elfoglaltuk pozíciónkat.

Ez idő alatt Joyer és az emberei megpróbáltak minél több vibroaknát elrejteni a tó jegében. Ha nem vittek volna magukkal ipari lézervágókat, lehetetlen feladattal találták volna szembe magukat. Még így is tetemes időt emésztett fel, melynek sajnos nem voltunk bővében.

Szakaszom időközben jól védhető pontokat keresett a mechek számára a partvonal közepénél, egy alacsony dombhát mögött. A part többi része a tó innenső felén nem volt más, mint egy szinte tökéletesen függőleges, három mechnyi magas jégfal. A tó megkerülése egy göröngyös, sziklatömbökkel teleszórt földdarabon való átkeléssel járt volna együtt, amely bármilyen haladást szánalmas botladozássá lassított volna. Nem, ha Walker és a bandája errefelé jön, akkor biztos, hogy pontosan az útjukban helyezkedtünk el.

Reddis egyik mechjét előreküldtem a bányák irányába, hogy jelezze, ha valami készül, azután elhelyezkedtünk, és várakoztunk.

Nyugalmunk nem tartozott sokáig. Tizenöt perccel később a Rattlesnake már száguldott is állásaink felé, óvatosan kerülgetve az előzőleg telepített aknákat. A pilóta tőlem alig tíz méternyire állította meg mechjét, és újabb három másodpercbe telt, amíg beüzemelte lézeres kommunikátorát.

- Jönnek - lihegte akadozó hangon, mintha ő maga is futott volna. - Legalább egy megerősített szakasz, a többieknek nyomát sem láttam.

- Nagyszerű - mondtam. - Térjen vissza a szakaszához, és mondja meg nekik, hogy álljanak készen.

Nem vártam meg a távozását, inkább Joy felé fordultam, aki az utolsó vibroakna telepítését felügyelte. A kommunikációs lézernek ismét néhány másodperc kellett, hogy felvegye a kapcsolatot Joy rádiójával.

- Fejezzétek be, Joy - szóltam bele a mikrofonba. Láttam, hogy Joyer előhúzza a rádiót derékszíjából.

- Közelednek?

- Legalább egy szakasz.

- Oké, indulunk. Öt perc múlva befejezzük, és újabb öt kell, hogy elhúzzunk a pokolba innen. Sok szerencsét, és próbáljátok épségben hagyni a mecheket.

- Ahogy kívánod.

Figyeltem, ahogy Joy átadja üzenetem a munkacsoportoknak, akik hamarosan beszálltak járműveikbe, és elhagyták a tó jegét. Szállingózni kezdett a hó, tovább fokozva a táj fehérségét. Az egyedüli színfoltot a túlsó parton heverő fekete és szürke sziklatömbök jelentették, valamint szakaszom szürke-fehér foltos álcázótakarói.

Egy nagyjából egyenes, százötven méter hosszú vonal mentén helyezkedtünk el. Tony és én voltunk középen, mindketten egy Headhunterben ültünk. A széleken várakozó Mikki és Corlin Diamondbackjai voltak legközelebb a partvonalhoz. Valamivel előttem még ki tudtam venni a vibroaknák lehelyezésének nyomait, de a szél és a hó lassan jégtakaróba olvasztotta őket.

- Főnök. - szólalt meg Tony a rádióban. Mechjeinket üvegszálas optikai kábel kötötte össze, nehogy kommunikációnkkal felhívjuk magunkra a Hadurak figyelmét. - Hé, főnök.

Bekapcsoltam a mikrofont.

- Ma a baj?

- Hogy a fenébe fogjuk ezt kihúzni? - kérdezte.

- Remélem simán.

- Tudod, mire gondolok.

- Nem igazán - sóhajtottam. - Ne feledd el, csak az Alfa felbukkanásáig kell kitartanunk.

- Na persze, HA az Alfa időben érkezik. Ha viszont egy kicsit is késlekednek, mi már csak történelem leszünk - méghozzá nagy "T"-vel.

- Mindig is a történelem volt a kedvenc tantárgyam. Reménykedjünk, hogy semmi olyasmi nem fog történni, ami miatt meg kellene változtatni a véleményem.

Corlin szakította félbe beszélgetésünket.

- Mozgást észlelek, távolság ezer méter, irány nulla-három-kettő.

A Corlin által jelzett irányba néztem. A hó már szinte átlátszatlan függönnyé vastagodott, de még így sem tudta elrejteni a közeledő mechek körvonalát. Az előreküldött felderítők öten voltak, csupa könnyű és közepes mech. Elnagyolt nyílhegy formációban haladtak. Miközben figyeltem őket, észrevettem, hogy a Hadurak még arra sem vették maguknak a fáradságot, hogy mechjeiket téli álcázóval lefessék. A gépek élesen elütöttek környezetüktől.

Egy Griffin haladt legelöl, tőle balra egy Trebuchet és egy Wasp, jobbra pedig egy Vulcan és egy Javelin. Lassan haladtak, de főként a jég, mint a körültekintés miatt. Egy pillanatig szánalmat éreztem irántuk, de eddigi tetteik hideg, kegyetlen valósága gyertylángként fújta el az érzést. A történtek után bármilyen tettünk könyörületesnek számított volna, én pedig nem voltam különösképpen megbocsátó hangulatban.

- Felkészülni, emberek - mondtam a tőlem telhető legparancsnokibb stílusban. - Várják meg, amíg tüzet nyitok. Elsődleges célpont az önökhöz legközelebbi mech, másodlagos pedig a legnehezebb gép a hatótávon belül. Kapcsolják szét a kommunikációs hálózatot. Mostantól az India kódolt sávon érintkezünk. Sok szerencsét.

Innentől kezdve némán figyeltük, ahogy a Hadurak szépen belesétálnak az előre elkészített csapdába. Amikor ötszáz méterre értek, kijelöltem a Trebuchet-t, és célba vettem a PPC-vel és a nehéz lézeremmel. Ebben a pillanatban a viharvert Vulcan megtalálta az egyik vibroaknát.

Olvadt jégdarabok, lángcsóvák és alkatrészek repültek minden irányba, és a mikor a Trebuchet megfordult, hogy megnézze mi történt, tüzet nyitottam. A PPC sugara a Hadurak mechjének bal karjába fúródott, leolvasztva róla a védőpáncélzatot, és darabokra zúzva a gépezet könyökét. A mech eléggé hátratántorodott ahhoz, hogy a nehéz lézer lövedéke célt tévesszen, de Mikki rakétasorozata így is megsorozta a vékony hátsó páncélt. A Trebuchet pilótája felismerte, mennyire súlyos sérüléseket szenvedett, ezért a Griffin és a Wasp kíséretében megpróbált visszavonulni. A Vulcan maradványai és a fej nélküli Javelin torzója már mozdulatlanul hevertek a jégen. A felderítő szakasz túlélői anélkül húzódtak vissza a tó túlsó partjára, hogy akár egyetlen lövést is leadtak volna.

- És most? - kérdezte Mikki. A harc izgalmától még mindig kapkodva vette a levegőt.

- Most már legalább tudják, hogy itt vagyunk - feleltem.

- Igen, de a következő alkalommal nem lesznek ennyire óvatlanok. Többen jönnek, és jobban figyelnek majd.

- Az igaz, de legalább húsz perc kell nekik a felfejlődéshez, és addig az Alfa annyival is közelebb ér.

- Túlságosan bízol Hart őrnagyban, Woz.

- Kénytelen vagyok. Állandóan azzal fenyeget, hogy rajtam fog lőgyakorlatot tartani. Hálából adok neki egy esélyt.

- Ne viccelődj ezzel, Woz.

- Időben itt lesz - mondtam sokkal magabiztosabban, mint ahogy éreztem. Ezután már csendben várakoztunk. Huszonöt esztendőnek tűnő huszonöt percen keresztül vártuk a következő támadást. Mindkét Elfogó szakasz ugyanolyan feszült volt, mint mi, és kétszer kellett figyelmeztetnem Reddist, hogy fogja már be végre a száját, és ne zavarjon a kérdéseivel. Mindannyian tűkön ültünk, a várakozás kezdett az idegeinkre menni.

Pilótaülésemben hátradőlve a következő támadás lehetséges variációit elemezgettem, amikor Killerman hangja zavarta meg gondolataimat.

- Parancsnoki Hatos, MAD jelzésem van kettő-nulla-három irányból, távolság háromezer méter, ötven mérföldes sebességgel közeledik.

Mögöttünk? Azonnal felegyenesedtem.

- Küldjön ki két mechet megnézni, mi az. Tartsák a távolságot, de ha tüzet nyit, intézzék el.

- Értettem.

Újra hátradőlve próbáltam megemészteni az új történést. Szinte öntudatlan mozdulattal kapcsoltam az Elfogó egyes szakasz frekvenciájára, és hallgattam, amint Killerman utasítást ad Elfogó Egy-kettőnek és Egy-háromnak az új jövevény megfigyelésére.

Két percen keresztül szinte teljes csend volt, miközben a két Rattlesnake különböző irányból megközelítette az azonosítatlan MAD észlelést. Ekkor viszont Leasson őrmester, az Elfogó Egy-kettő reszelős hangja törte meg a csendet:

- MAD észlelés hitelesítve - jelentette. - Egy Archer. Szerintem a miénk. További utasítások?

Mielőtt Killerman válaszolhatott volna, átbillentettem egy kapcsolót, és közbeszóltam.

- Elfogó Egy-kettő, itt Parancsnoki Hatos. Tudja azonosítani a pilótát?

- Egy pillanat, Parancsnoki Hatos. - Hosszabb szünet következett. - Negatív, túl nagy a hó.

- Főnök, találtam valamit a Yankee csatornán - szólalt meg Tony. - Azt hiszem, az új barátunktól jön.

- Elfogó Egy-kettő, tartsa a pozícióját, és várjon további utasításokra. - Átváltottam a Yankee sávra. - Archer, itt a Delta Parancsnoki Hatos. Közölje a szándékait.

- Delta Parancsnoki Hatos, itt Béta Tűztámogató Négyes. Talán jól jönne önöknek egy kis segítség.

- Sampson doki elengedte?

- Százados - felelt Minski nyugodt hangon, de azért éreztem, hogy nagyon dühös -, Sampson doki alkalmasnak talált a szolgálatra, és szeretnék megfizetni a fattyaknak.

Azon gondolkodtam, hogy az Archer tűzereje vajon megéri-e egy Minski-féle ismeretlen, bizonytalan tényező bevonását. De helyzetünk reménytelensége nem hagyott választási lehetőséget. Nagyon is szükségünk volt Minski támogatására. Beleszóltam a mikrofonba:

- Rendben, Béta Tűztámogató Négyes. Isten hozta. Helyezkedjen el százhúsz méterrel mögöttem, és lőjön mindenkire, akin nincs fehér álcázó. Egyébként meg próbáljon távol maradni a harc sűrűjétől, és imádkozzon, hogy a Fejvadászok maradéka még ebben az évszázadban megérkezzen.

- Értettem, Parancsnoki Hatos.

Visszaváltottam az Elfogó Egy frekvenciájára, és utasítottam Killermant, hogy engedje át Minskit. Azután tovább várakoztunk a Hadurakra. Ezúttal Tony szúrta ki őket elsőként.

- Megvannak, főnök. Ezúttal hozzák a cimboráikat is.

A tó túlsó partján két századnyi mech sorakozott fel. Az első egy szénfekete Marauder volt, melynek láttán összeszorult a torkom. Személyesen Walker vezette a felvonulást. A Marauder mögött egy ütött-kopott Cyclops állt - információim szerint Haylor gépe.

Összegyűltek a jégmező szélén, akár egy szagot fogott farkasfalka. Néhány másodpercig mozdulatlanul várakoztak, és tudtam, hogy tennem kell valamit, különben megneszelik, hogy az átkelés még most sem biztonságos. Kiléptem fedezékemből, és bekapcsoltam mechem külső hangszóróit.

- Hé, Walker! - szóltam bele a mikrofonba. A kiáltás hosszú, zavaros visszhangot vetett, a Hadurak szemlátomást meglepődtek. Walkernek jónéhány másodperc kellett, mire válaszolni tudott.

- Azonosítsa magát! - utasított. - Miért nyitottak tüzet az embereimre? Én...

- Felesleges szócséplés, Walker - vágtam közbe. - Eljutott hozzánk az egyik bánya segélykérő üzenete, és nagyon jól tudjuk, mi történt.

- Vagy úgy - horkantott. - És ki az ördög vagy te?

- Már találkoztunk néhány hete az egyik irodában. Hogy vannak a bordái? Még mindig darabokban Hart őrnagy pusztakezes harci bemutatójától?

Walker hosszan káromkodott, és mechjével rálépett a jégre. Haylor szorosan a nyomában haladt, majd néhány pillanatnyi habozás után a többiek is követték. Úgy vetették ránk magunkat, mint egy falkányi kiéhezett kutya.

- Delta Parancsnoki szakasz és Béta Tűztámogató Négyes, koncentrálják a tüzet a Marauderre, amint lőtávolba ér. Lássuk, mennyit tud valójában ez a Walker.

Ekkor kezdtek felrobbanni az első vibroaknák, melyeket jóval könnyebb súlyú mechekre állítottunk be. A Hadurak többségét néhány hosszú másodpercre jég-, hó- és tűzfelhő nyelte el. Amint a Marauder kibukkant a zűrzavarból, tüzet nyitottam rá. Mindkét megnövelt hatósugarú PPC, valamint a nehéz lézer is elvétette Walkert, akárcsak szakasztársaim és Minski lövései. A hőkijelző alig moccant, és magamban köszönetet mondtam a félelmetesen alacsony hőmérsékletért, mely nélkül Tony és én alighanem ropogósra sültünk volna mechjeinkben.

Hangosan káromkodtam, majd beleszóltam a rádióba:

- Jól van, egyelőre hagyjuk békén, és szedjük le a kíséretét.

Az első Hadurak eddigre már háromszáz méternél is közelebb értek, és még mindig túl sokan voltak. Jónéhány mechjük vált a vibroaknák áldozatává, mások pedig eltűntek a jégen nyílt lyukakban, de a többség épségben átkelt az aknamezőn. A Maraudert pillanatnyilag figyelmen kívül hagyva ismét célba vettem régi ismerősömet, a Trebuchet-t.

A mech ezúttal a bal vállába kapta a PPC sugarát; olvadt páncéldarabok és szikraeső repkedett a találat nyomán. A nehéz lézer lövedéke pontosan a Trebuchet fejébe fúródott; a bekövetkező robbanás a mech fejének jó részét darabokban szórta szét a jégen. A harci gép még egy másodpercig dülöngélve állva maradt, majd füstölgő fejjel, szinte már kecsesen előredőlt.

Éppen célba vettem következő ellenfelemet, Haylor Cyclopsát, amikor Mikki hangját hallottam sisakomból.

- Woz, kezdek kifogyni a lőszerből.

- Mennyi maradt? - kérdeztem egyre növekvő nyugtalansággal.

- Három újratöltés.

- Corlin?

- Ugyancsak - vakkantotta.

- Minski?

- Mindegyik indítóhoz hat, uram.

- Rendben - szóltam megjátszott magabiztossággal. - Mikki, Corlin, Minski, visszavonulni az Elfogó szakaszok vonaláig. Tonyval biztosítjuk a fedezetet. Ha odaértek, önök fedeznek minket.

- És azután? - kérdezte Mikki.

- Azután következik a "B" terv.

- Világos, Woz. Sok szerencsét. - A két Diamondback begyújtotta ugrórakétáit, és csatlakozott az egyre távolodó Archerhez.

A következő percekben túlságosan elfoglaltak voltunk ahhoz, hogy beszélgetni tudjunk. A Hadurak már kétszáz méteren belülre értek, lövéseik egyre közelebb csapódtak be. Műszerfalamon egyre több figyelmeztető lámpa villant fel, pozícióm kezdett tarthatatlanná válni. Most, vagy soha.

- Tony, vonulj hátra és fedezz.

- De főnök...

- Később, Tony.

- Értettem, Delta Parancsnok.

Jobb oldalamon hatalmas füstfelhő emelkedett a magasba, amint Tony beindította ugrórakétáit. Távoztával én maradtam az egyedüli célpont, és minden Hadúr az én fedezékemre koncentrálta tüzét. Kijelzőim először sárgán, majd egyre inkább vörösen villogtak - a műszerfalam úgy festett, mint egy részeg karácsonyfa. Mindkét szárnyon mozgást észleltem, és tudtam, hogy elérkezett a lelépés ideje.

Ugrórakétáim beindításakor belepréselődtem a Headhunter pilótaszékébe, amint a mech a magasba emelkedett. Megpróbáltam minél távolabb kerülni a szinte összefüggő tűzfüggönytől, miközben abban reménykedtem, hogy nincs közöttük egyetlen profi agyaggalamb-lövész sem. Száznyolcvan méternyi repülés után még éppen időben pillantottam vissza, hogy lássam, amint a Marauder vezette Hadurak elérik az alacsony dombhátat, melyet eddig tartottunk.

Gondolkodás nélkül tüzet nyitottam, és elégedett vigyorral nyugtáztam, hogy lövésem telibe találja a Marauder oldalát. Jókedvem azonban abban a pillanatban tova is tűnt, amikor a nehéz mech felém fordult. Hirtelen azon kaptam magam, hogy egyenesen a mech PPC-inek kellemetlenebbik végébe bámulok. Újból beizzítottam ugróhajtóműveimet, de alig tettem meg néhány métert, a Marauder tüzet nyitott.

A székembe préselődve megpróbáltam visszanyerni a mechem feletti irányítást, de nem sok sikerrel. A lövések átfúrták gépem páncélzatát, vészjelzőim most már folyamatosan vörösen világítottak. A füstön és hóviharon keresztül egy pillanatra megpillantottam az eget, miközben mechem a hátára zuhant. Tüdőmből az összes levegő kipréselődött. Bal karomba éles fájdalom hasított, nyelvemen saját vérem sós ízét éreztem.

Néhány másodpercre az eszméletemet is elveszíthettem, mert a következő dolog, amit megpillantottam, a felém magasodó Marauder volt, amely éppen arra készült, hogy végezzen velem. Jobb karját kínzó lassúsággal emelte pilótafülkémre, és tudtam, hogy ilyen távolságból lehetetlen elvéteni a lövést. Habozás nélkül elkezdtem kiszabadítani magam, azon fohászkodva, hogy még egy kicsit húzza az időt, de tudatalatt már éreztem, hogy semmi esélyem a túlélésre.

A következő pillanatban a Marauder jobb oldala mintha apró szilánkokra robbant volna; a mech megtántorodott a becsapódó rakétasorozat detonációja alatt. Mielőtt Walker visszanyerhette volna az egyensúlyát, Minski Archere robbant be a képbe, és egyenesen a Hadúr mechjének rontott. Mindkét harci gép a földre zuhant. Minski huszáros rohamától felbátorodva saját századom is a Hadurakra vetette magát, és a területet rövidesen lézersugarak és robbanások átláthatatlan káosza töltötte be.

Tony Headhuntere landolt mellettem; társam készen állt rá, hogy megvédjen.

- Woz, jól vagy? - kérdezte aggódva.

- Persze - horkantottam, miközben átváltottam a másodlagos, némely esetben pedig a harmadlagos rendszerekre. - Csak hülye voltam, és majdnem kinyírtak egy PPC-vel. Megsérültem, dühös vagyok, ráadásul kínos helyzetbe hoztak. A mechemen több lyuk van, mint Sun Tzu Liao orvosi jelentésén, és azt hiszem, eltörött az egyik karom. De ha ezeket nem számítjuk, nagyszerűen érzem magam.

- Fel tudsz állni?

- Túl sok itt a piros lámpa - dünnyögtem a műszerfalra pillantva. - De azt hiszem, menni fog.

Tony fedezett, miközben kínos lassúsággal talpra küzdöttem magam. A kavargó hóvihar szinte már nyugodt háttérnek tűnt a körös-körül tomboló kíméletlen csata mellett. Századom rohama meghátrálásra késztette a Hadurakat, de a Fejvadászok nem hagytak rá esélyt, hogy rendezzék soraikat. Három újabb Hadúr mech került a földre, de mi is vesztettünk legalább egy Rattlesnake-et. A hadurak párokra bomlottak, és hátukat egymásnak vetve próbálták védeni gépeik vékony hátsó páncélzatát a Rattlesnake-ek és Raptorok tüzétől. Embereim ezzel szemben önkívületbe esett, kiéhezett cápák módjára tomboltak, és azok a Hadurak, akik nem mozogtak elég gyorsan, hamarosan a földön fekvő mechek egyre növekvő számát gyarapították.

A körülöttük dühöngő csatára ügyet sem vetve, Minski és Walker saját párharcukat vívták. Mindketten sérüléseket szenvedtek a zuhanástól, de ez egy pillanatig sem tartotta vissza őket. Elkeseredetten csépelték egymást, gondolataik közül kiszorítottak mindenféle stratégiát és taktikát.

Tony hangja zökkentett ki merengésemből.

- Baj van, főnök.

Rögtön felfigyeltem Haylor Cyclopsára, amely a csata sűrűjétől elszakadva távolodni kezdett tőlünk. Szorosan mögötte egy Griffin és egy Panther követte. Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Annak ellenére, amit eddig véghezvittünk, túl kevesen voltunk ahhoz, hogy hosszabb időre feltartsuk a Hadurakat - a gát kezdett átszakadni.

Már éppen utasítottam volna Tonyt, hogy velem együtt vegye üldözőbe a menekülő Hadurakat, amikor a Cyclops felért egy tőlünk néhány száz méternyire fekvő kiemelkedés tetejére. Rakétafelhők, lézersugarak és gépágyúsorozatok borították be a rohammechet. A Cyclops látványos hangorkán és színörvény közepette gyakorlatilag teljesen megsemmisült. A Griffin és a Panther azonnal megtorpant, pilótáikat sokkhatásként érte az iszonyatos pusztítás látványa.

A hó- és füstfelhőből Hart őrnagy Battlemastere lépett elő, mögötte pedig a parancsnoki szakasz többi tagja. A Cyclops maradványai mellett elhaladva a másik két Hadúr mechre vetették magukat. A Panther pilótája okosabb volt, és azonnal katapultált. A Griffin azonban tüzet nyitott az őrnagyra. A Parancsnoki Szakasz megtorló tüze egy szempillantás alatt lángoló romhalmazzá változtatta a Mechet.

Miközben az Alfa maradéka is csatlakozott hozzánk, aktiváltam a rádiómat.

- Minden Delta egységnek, itt Delta Parancsnoki Hatos. Elszakadni, gyülekező a tóparton.

Mosolyogva figyeltem, ahogy embereim eltávolodnak a Hadurak mechjeitől. Az Alfa és a Delta közé szorult Haduraknak nem maradt esélyük. A harcnak azonban még nem volt vége.

Figyelmemet ismét Minski és Walker párviadala felé fordítottam. Fogalmam sem volt, hogy bírták ennyi ideig. Az Archer jobb karjának csak hűlt helye volt, akárcsak a lábakat védő páncélzatnak. Hűtőegységeiből füst gomolygott, Minski valószínűleg már pirosra sülhetett odabent. Az Archert már csak egy hajszál választotta el a megsemmisüléstől, és a srác halálának gondolatára összeszorult a gyomrom. Az állapotjelzőre pillantva azon gondolkodtam, hogy viharvert mechemmel Minski segítségére sietek, de rá kellett jönnöm, hogy gépem alkalmatlan a további harcra.

Azonban a meccs még nem volt lejátszva. A Marauder bal karja, és oldalának egy része már szintén a múlté volt, és a jobb kar is kissé akadozva mozgott. Mindkét mech olyan mértékű sérüléseket szenvedett, hogy egy szokványos csatában már rég visszavonultak volna, de ez a harc személyes jellegű volt, már csak egymás megöléséről szólt.

Minski hirtelen megrohamozta a Maraudert. A meglepett Walker csak egy másodpercet késlekedett, de ennyi is pont elég volt. Egyetlen megmaradt lézerével folyamatosan tüzelve az Archer pillanatok alatt megtette a köztük lévő távolságot. Az ütközés hangja a fagyos levegőbe hasított. Végigfutott a hideg a hátamon.

Mindkét mech megpróbálta megőrizni egyensúlyát, de a Maraudernek hátrálnia kellett néhány lépést, hogy állva maradjon. Az Archer a lehetőséget kihasználva előrelépett, és öklével Walker mechjére sújtott. Minski újra és újra lecsapott a Marauder horpadt páncélzatára. A rákszerű mech megpróbálta védeni magát, majd viszonozni a megsemmisítő erejű ütéseket, de már túl sok sérülést szenvedett. A Marauder páncéllemezei a szemem előtt szakadoztak le a gépről, miközben megpróbálta tűz alá venni az Archert erre teljesen alkalmatlan fegyvereivel. Az egyik csapás végül mélyen a Marauder torzójába hatolt, és meghallottam a felrobbanó lőszerek rémisztő, pattogó hangját. Minskinek éppen csak annyi ideje maradt, hogy elszakadjon ellenfelétől és egyet hátralépjen, mielőtt Walker mechje darabokra robbant. A detonáció a szélrózsa minden irányába szórta széjjel a Marauder alkatrészeit, és tudtam, hogy Walkernek esélye sincs a túlélésre.

Az Archer egy hosszú másodpercig mozdulatlanul állt, legyőzött ellenfele tetemét bámulva, majd megfordult, és elindult felénk.

- Minski, minden rendben? - szóltam bele a rádióba.

- Igen - hangzott az érzelemmentes válasz. - Vége.

Walker és Haylor vezetése nélkül a megmaradt Hadurak harc nélkül megadták magukat.

Nos, nagyjából ennyi a történet. A túlélő banditákat lesitteltük, amíg a Broken Wheel HQ-ról meg nem érkezett a küldöttség, hogy biztonságosabb helyre szállítsa őket a tárgyalásukig. Walkeren és Hayloron kívül a Hadurak tizenkét mechet vesztettek (a tóból később kihalászott kettőt is beleszámolva), valamint hét mech-harcost. Az űrjárójukat pontosan ott találtuk meg - a kráter mellett -, ahol Maasin kapitány megjósolta. Azonnal megadták magukat, amint Mitchell Mansfield, a Gamma parancsnoka közölte velük, hogy ha nem teszik, rájuk robbantja a fél hegyoldalt - amit természetesen habozás nélkül meg is tett volna. A zsákmányolt mechekben rengeteg drágakövet találtunk. A támadástól sokkot kapott bányatulajdonosok belementek, hogy jutalomként megtartsuk a zsákmány egy részét.

Ami engem illet, egy hetet töltöttem a kórházban a törött karommal, három törött bordával, és egy enyhe agyrázkódással. A századom sokkal jobban megúszta a dolgot. Bár két Rattlesnake-et vesztettünk, és egyetlen gép sem úszta meg ép bőrrel, viszont az összes pilótánk életben maradt. Az őrnagy természetesen morcosan nézett rám, és morgott magában valamit az ősz hajszálakról is, de ezúttal legalább nem akart személyesen agyonlőni.

Minski is meglátogatott. Csendesen, elgondolkodva nyilatkozott csak a csatával kapcsolatban - nem csoda, hiszen most esett át tűzkeresztségen. A jeges harcmezőn vált belőle igazi mech-harcos - nem csak papíron, ténylegesen is. Jó ideig beszélgettünk, mielőtt megjelent volna Marcy Brown, hogy visszavigye őt a Bétához.

Öt percig élvezhettem a csendet, ekkor viszont betoppantak szakasztársaim. Még javában taglaltuk a csata eseményeit, amikor megjelent az ápolónő, és szigorúan kiparancsolta őket.

- Lehetett volna rosszabb is, főnök - jegyezte meg Tony az ajtó felé tartva.

- Mégpedig? - kérdeztem.

- Ha Walkerék megnyerik a csatát.

Ebbe még belegondolni sem mertem...

Írta: Craig A. Reed Jr. és Robert Madson
Fordította: Lombardi
A cikk az Alanori Krónikában jelent meg, 2 részletben.

(A szavazáshoz be kell jelentkezned!)
(átlag: 21 szavazat alapján 8.8)

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Kígyótánc (Battletech novella).

Létrehozás: 2003. november 3. 13:32:47Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:10 Küldd el a cikket másoknak Nyomtatási forma


Főoldal | Túlélők Földje | Ősök Városa | Kalandok Földje | Sárkányölő | Puzzle | Hatalom Kártyái Kártyajáték | Álomfogó Kártyajáték | Káosz Galaktika Kártyajáték | Könyvesbolt | Alanori Krónika | Shadowrun | Battletech | Íróink | Könyvsorozataink | Fórum | Galéria és képeslapküldő | Sci-fi és fantasy novellák | Regisztráció | A Beholder Kft.-ről | Adatvédelmi tájékoztató

© Beholder Kft., 2003 - 2019
1680 Budapest, Pf. 4 | E-mail: beholder{kukk}beholder{ponty}hu | Tel.: (06-1)-280-7932

Az oldalon megjelent szöveges és illusztrációs anyagok átvétele, másolása, illetve bármilyen módon történő felhasználása csak a Beholder Kft. engedélyével lehetséges.